A SZÁRDISZI GYÜLEKEZET I.
„A szárdiszi gyülekezet angyalának írd meg: ezt mondja az, akinél az Isten hét szelleme és a hét csillag van: Tudok cselekedeteidről, hogy az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy. Ébredj föl, és erősítsd meg a többieket, akik halódóban vannak, mert nem találtam cselekedeteidet teljesnek az én Istenem előtt. Emlékezzél tehát vissza, hogyan kaptad és hallottad: tartsd meg azt, és térj meg! Ha tehát nem ébredsz föl, eljövök, mint a tolvaj, és nem tudod, melyik órában jövök el hozzád. De vannak nálad néhányan Szárdiszban, akik nem szennyezték be a ruhájukat, és fehérben fognak járni velem együtt, mert méltók rá. Aki győz, azt öltöztetik fehér ruhába, annak a nevét nem törlöm ki az élet könyvéből, hanem vallást teszek nevéről az én Atyám előtt és angyalai előtt. Akinek van füle, hallja, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek!”(Jel 3,1-6).
Szárdisz hozzávetőleg 50 km-re dél-keletre fekszik Thiatirától egy fontos főútvonalon, amely a lídiai királyságot átszeli kelet felől nyugati irányban. A város egykor arról volt híres, hogy itt volt a székhelye Krőzus királynak, aki mesebeli gazdagsággal rendelkezett. A levél írása idején a várost ékszer-, festék- valamint textilipara tette gazdaggá elsősorban. Vallási szempontból pogány vallások központja volt egy hatalmas Artemisz templommal. A gyülekezet történetét nem ismerjük, de a levél alapján Kis-Ázsia nagy részén élő gyülekezetként tartották számon. A jelentős városból mára egy jelentéktelen kis falucska maradt. A még ma is látható pogány templom romjai mellett a régészek egy keresztény gyülekezet alapjait is megtalálták. Azt, hogy élő gyülekezetként tartották számon, természetesen fenntartással kell fogadni. Később bővebben foglalkozunk ezzel.
A levél írása előtt hétszáz évvel, Szárdisz a lídiai királyság fővárosa, s mint ilyen, a világ egyik legjelentősebb városa volt. Krőzus király mesebeli gazdagsága a város arculatának is amolyan mesebeli, keleti-ezeregyéjszakai külsőt kölcsönzött. A város görög neve: Sardeis, többes számban van, mivel két városból állt. Az egyik egy ötszáz méter magas hegység lábánál, a másik pedig ennek a fennsíkján terült el. A hegységnek szinte függőleges, sima falai voltak, amelyek a felső várost az ellenség számára bevehetetlenné tették. Krőzus király idején érte el a város fejlődése csúcspontját és bukását is. Sokan figyelmeztették a királyt, hogy nem jó irányban halad a város, de ő minden figyelmeztetést fölényesen visszautasított. Amikor a bölcs görög Szolon látogatóban volt itt, felismerte, hogy a gazdagság, a csillogás, a luxus Krőzust és a népet úgy elvakította, hogy el sem tudták képzelni, hogy ennek vége szakadhat, s azt is felismerte, hogy ebben a jóléti légkörben, feltartóztathatatlanul megkezdődött a nép elpuhulása, eltunyulása, szellemi-lelki degenerálódása.
A perzsák megtámadták a várost. Krőzus felvette a harcot Kűrosz perzsa királlyal. A görög történész, Herodot arról tudósít, hogy a perzsák 14 napig tartották ostromgyűrűben a bevehetetlen várost, majd a király nagy jutalmat ígért annak a katonának, aki megoldást talál a bevételhez. Végül az egyik katona felfedezett egy alig észrevehető sziklahasadékot, ahol apró lépcsőkőn mászott fel egy szárdiszi harcos, aki legurult sisakját vitte fel. Éjjel aztán felmásztak ezen a perzsa katonák, és fent meglepődve fedezték fel, hogy a mellvéd őrizetlen. A szárdisziak olyan biztonságban érezték magukat, hogy az őrséget fölöslegesnek tartották. Így gyakorlatilag a perzsák ölébe hullott a város. A kétszáz éves perzsa megszállás után Nagy Sándor előtt kapitulált a város, akinek az uralma alatt az addig inkább orientalista várost a görög kultúra vette birtokába. A császár halála után különféle hatalmi igények kereszttüzébe került. Antiochus egy évig tartotta ostromgyűrűben, végül egy harcosnak sikerült felmásznia a sziklahasadékban, s gyakorlatilag megismétlődött a perzsa eset, mivel a város ismét őrizetlen volt. Aztán megjelentek a rómaiak. A város még mindig gazdag volt. Kr.u. 17-ben fölrengés rombolta le, de mivel Tiberius császár öt év adómentességet biztosított, sőt még tízmillió szesztercent is ajándékozott a városnak, ami kb. 1,3 millió eurónak felel meg, így a város hamar újjáépült.
A levél írása idején az egykor oly jelentős vár már csak kopott emlékmű volt a múltból. Nem tudták, hogy a gazdagság, a határtalan jólét, kéz a kézben jár a restséggel, elpuhulással, degenerációval. A degenerációnak és az általános széthullásnak a légköre rátelepedett a gyülekezetre is, amely élő közösség helyett már csak (szellemi) holttest volt a levél írása idején. A gyülekezet – épp úgy, mint az egykor legyőzhetetlen erőt hirdető vár – szánalmas, erőtlen emlékművé vált, mint oly sok gyülekezet a történelemben, és különösen a jelenkorban.
„Tudok cselekedeteidről, hogy az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy”
Jézus nem csomagolja sem vattába, sem aranypapírba mondanivalóját. Nem használ súlyos mondanivalója előtt amolyan megszelídítő-közömbösítő diplomata-kifejezéseket, hanem egyenesen a lényegre tér: tudok cselekedeteidről. Ebben minden benne van, ami a vele való közösségből keletkezett a gyülekezetben, és éltette azt, valamint mindaz, ami nem a vele való kapcsolatból keletkezett, s ami éppen ezért a gyülekezet halálához vezetett. Jézust soha senki nem tudta és nem tudja félrevezetni semmivel sem. Felépíthet gondosan egy gyülekezet vagy egy ember holt cselekedetekből egy látszatkegyességet, amellyel sok embert megtéveszthet, mert életnek tekintik ezt, de Jézus nem téveszthető meg ezzel. Embereket lehet ámítani aranytól roskadó katedrálisokkal, luxus-imaházakkal, szépen felépített színtelen-szagtalan prédikációkkal, hosszú imákkal, adakozásokkal, énekkari produkciókkal, vallásos buzgólkodással, nyüzsgéssel, tehát pótcselekvésekkel, de Jézust nem. Ezekkel színes és feltűnő kulisszát varázsolhatunk a gyülekezet köré, de Jézus nem Katalin cárnő, akit végig lehet vezetni egy Patyomkin-falun anélkül, hogy észre ne venné a színes papundekli-homlokzatok mögött a mérhetetlen nyomort, a halált.
Jézus ítélete lesújtó olyan gyülekezet számára, amelynek az a neve a világban, hogy él. Mi alapján tartották élőnek ezt a gyülekezetet? Felteszik-e még a mai gyülekezetek ezt az égető kérdést önmaguknak? Hátborzongató még belegondolni is abba, mennyi „sódert” hordanának össze a különböző gyülekezetekben ilyen kérdésfeltevés után. Gyakran hallom egy-egy gyülekezetről, hogy ott aztán van élet, s ez minden esetben kizárólag a lázas nyüzsgésre: kipipálható rendezvények szervezésére, falakat repesztő énekkari-zenekari produkciókra, színes, de semmitmondó traktátusok készítésére, terjesztésére, egy szóval, a látványra, a rutinra vonatkozik. Semmi kétség, sok gyülekezeti program szemre tetszetős, látszik, hogy megfelelő világi tapasztalattal rendelkező profi szakemberek állították össze őket, s ez sok olyan látogatót vonz, akik szeretik a látványosságot, a felszínes élményt, s ezért szüntelenül keresik az újat. Sok prédikátor még dicsekszik is a „szimpatizánsok” növekvő létszámával, amellyel alkalomadtán, némi trükkel fel lehet tupírozni a gyülekezeti meg a felekezeti létszámot. De itt minden csak a pillanatnak szól, és a látszatélet nem más, mint vallásos üzem, amelyet emberi erő hajt. Még érthetőbb hasonlattal: a szárdiszi gyülekezet – s vele a mai gyülekezetek túlnyomó része, függetlenül attól, hogy melyik felekezethez tartoznak, s függetlenül attól, hogy a világ hogyan ítéli meg őket – olyan emberhez hasonlóak, akinek életfontosságú szerveit az intenzív osztályon már csak gépek tartják működésben. Mesterséges élet ez. Azt is mondhatnánk, már csak elméletben él, de gyakorlatilag halott. Ez az állapot nem most kezdődött, hanem végighúzódik az egész történelem folyamán a mai napig. Watchman Nee azt írja: Hát ezzel mi lesz? című könyvében: „Közülünk a legtöbben egyetértenek velünk abban, hogy a külső kereszténység jelenleg szomorú állapotban van. Itt is megnyilvánul a világ minden betegsége és gyengesége. A Gyülekezet munkája egy kis prédikálásra és egy kevés szociális szolgálatra zsugorodott. Az emberekre való hatása szinte elhanyagolható. Ez a szomorú tény. De ami még jobban elszomoríthat bennünket személy szerint, az az a tragikus tény, annak ellenére, hogy mégiscsak Isten népe vagyunk, lelkiismeretünk ezek miatt alig mozdul meg. Úgy vesszük a dolgokat, mint magától értetődőket, és úgy látszik, sokan elfogadják, mintha így kellene lennie.” Gyakorlatilag ez jelenti a halált a gyülekezetekben, hogy úgy fogadják el, mintha így kellene lennie; mert tegnap is ilyen volt, ma is ilyen, meg holnap is ilyen lesz. Ez az állapot először elaltatja a lelkiismeretet, de ha tartós lesz, akkor teljesen kioltja azt. Ebben a taposómalomban, amelyben egyik vasárnap, egyik karácsony, egyik húsvét, egyik hálaadó ünnep olyan, mint a másik, elvásik, közömbössé válik a lélek, megbénul a lelkiismeret, s végül ez az állapot lesz a természetes, vagyis a kizárólagos emberi irányítással működő, vallásoskodó üresjárat, a Szent Szellem vezetése helyett.
Jézus itt is megismételhette volna azt, amit a farizeusoknak mondott: „Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert hasonlók vagytok a meszelt sírokhoz, amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak halottak csontjaival és mindenféle tisztátalansággal. Így ti is igaznak látszotok kívülről az emberek előtt, de belül tele vagytok képmutatással, törvényszegéssel”(Mt 23,27-28).
De nincs olyan profi rendezvény, nincs olyan trükk, amellyel Jézust meg lehetne téveszteni. Sajnos, gyakran egyedül ő tudja, hogy a gyülekezet gyökerei betegek, már nem tudják felvenni abból a forrásból a tápanyagot, amelyet Életnek neveznek. Van valami hátborzongató abban, hogy ilyen életet mímelő öncsalás egyáltalán létrejöhet. Ezért egyetlen gyülekezet sem kerülheti meg a kérdést, vajon rája is vonatkozik-e Jézus ítélete: halott vagy!? Vajon hány testvérnek okoz ma még egyáltalán gondot az a tény, hogy Jézus semmi közelebbivel nem jelöli meg azt, hogy mikor halott egy gyülekezet? Nem nyugtalanító ez valamennyi gyülekezet számára? Egy orvos meg tudja állapítani egy emberről, hogy mikor halott; amikor az életfontosságú szervek működése megszűnt – amikor sem szíve, sem szelleme nem működik többé. De ki tudja megmondani, hogy milyen ismérvek alapján állapítható meg ez egy gyülekezetről, s ki tudja ezt megállapítani? Milyen egyszerű lenne, ha tíz pont állna rendelkezésünkre, amelyek alapján meg tudnánk állapítani, hogy él-e még a gyülekezet vagy halott már. Milyen egyszerű lenne egy kis „bocsánatos” elfogultsággal, szépítgetéssel, a valósággal köszönő viszonyban sem levő fantáziával, meg a mindig kéznél levő kis „ártatlan” svindlivel kipipálni a pontokat, s ez alapján megállapítani, hogy vannak még kisebb hiányosságok, meg hát úgy sincs tökéletes gyülekezet a földön, de nagyjából-egészéből jó úton haladunk; „élő kapcsolatunk” van Jézussal. De semmit sem tudunk kipipálni, s ezért sohasem lesz magától értetődő, hogy egy gyülekezet élő kapcsolatban áll-e még Jézussal. Senki sem dőlhet magabiztosan hátra, mert a nyugtalanító kérdőjel szüntelenül ott lebeg a szemünk előtt, mindennap újból és újból. Nincs rá lezárt válasz, s egyetlen teológiai irányzat sem adhat választ rá, hanem csak Jézus egyedül. Az egész világegyetemben kizárólag ő tudja, hogy egy gyülekezet, egy ember, élő-e vagy halott. Azokban a gyülekezetekben, ahol nem jelenik meg naponta a falon „mene tekel”-ként a nyugtalanító kérdőjel, sőt nyugtalanságnak nyoma sincs, mert ezt rég közömbösítette a megelégedettség, ott a szellemi halál már holtbiztos. Elfelejtettük, ahogy nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, ugyanúgy kétszer ugyanabba a gyülekezetbe sem.
Mi alapján tartották az emberek ezt a gyülekezetet élőnek? Mert szép hitvallása volt? Mit ér a világ legszebb hitvallása, ha nem párosul élő hittel azokban, akik ezt vallják (Zsid 4,2). Mit ér a kegyelemből történő hit általi megigazulás tiszta hitvallása, ha nem erre az alapra építi a teljes életét? Mit ér egy alap, ha valaki nem épít rá?
Ha a thiatirai gyülekezetben csalhatatlanul felfedeztük azokat a jeleket, amelyek a későbbi római katolikus egyházban nemcsak megjelentek, hanem mind a mai napig betöltik azt, akkor a szárdiszi gyülekezetben minden kétségen kívül felismerjük a látszat-protestantizmust. Ennek az a neve, hogy él. Tudja, hogy a megváltás Isten műve, azt is, hogy senki sem tudja azt kiérdemelni cselekedeteivel, mégis halott, mert ez a felismerés nem vezet valódi hithez; olyan hithez, amely új életet teremt. Mit ér egy puszta hitvallás az egy Istenben? Ezt „az ördögök is hiszik és rettegnek”(Jak 2,19). Csak az ember nem retteg. De ez is érthető, hiszen egy (szellemi) halott éppen azért nem retteg, mert azt hiszi, hogy él.
A bűn zsoldja a halál
A Szentírás a bűnt gyakran hasonlítja a halálhoz. Az élvezetek rabja már életében halott (1Tim 5,6; v.ö. Ef 2,1-2; Lk 15,24; Róm 6,13). Egyetlen tömör mondatban úgy foglalja ezt össze az Ige: „Mert a bűn zsoldja a halál”(Róm 6,23). A bűnnel szemben nem lehet elnéző az ember, mert vele kapcsolatban a legkisebb felelőtlenségnek, könnyelműségnek rettenetes következményei lesznek. Aki huzamosabb ideig megtűri magában a bűnt, megszokja azt; elveszíti szemében a veszélyességet; mintegy második természetévé válik, amellyel már akkor sem tud szakítani, amikor pedig szeretne már. A testi jólét olyan hatalmában tartja az embert, hogy már akkor sem tud szakítani vele, amikor már gyűlöli azt. Az emberek odajutnak végül, hogy bűneiket szeretik is, meg gyűlölik is, s így valójában bűneik rabszolgái lesznek. Nincs közöttünk egy sem, aki ne élte volna át valamilyen megkötözöttség félelmetes hatalmát. A bűn hatalma olyan nagy, hogy megöli az akaratot is. Egy ismerősöm meglátogatta munkatársát a kórházban, aki gégerákban szenvedett. Megdöbbenve látta, hogy éppen rágyújt egy cigarettára. Megkérdezte tőle: Te még most sem tudsz leszokni róla? Az csak fáradtan intett: Már a foglya vagyok!
De a bűn megöli az érzéseket is és fokozatosan a lelkiismeretet is, sőt megöl mindent, ami szép. Az Isten utáni vágyakozást hataloméhséggé változtathatja; a segítőkészség egy határtalan becsvágy mámorához vezethet, és sorolhatnánk órákon keresztül a csapdákat. Csak Isten kegyelme szabadíthat meg bennünket a bűn hatalmától.
A szárdiszi gyülekezet – épp úgy, mint a mai névleges kereszténység – elfeledkezett arról, hogy a Gyülekezet Jézus Krisztus tulajdona, mert az életével vásárolta meg azt. Az emberek pedig úgy tesznek, mintha a gyülekezet az övéké lenne. Még a szóhasználat is erre utal: Az én gyülekezetemben…a mi egyházunkban…a mi gyülekezetünkben, stb. Vagyis, az emberek úgy tesznek, mintha a gyülekezetben Jézus ott sem lenne (ami a legtöbb helyen, sajnos, igaz is!), hiszen ők – illetőleg az ő nevükben egy vagy néhány ember – döntenek mindenben. Ismét mondom – bár tudom, hogy ez ma már hihetetlenül, sőt sok ember számára már egyenesen nevetségesen hangzik – a gyülekezet Jézus Krisztus tulajdona, és tagjai valamennyien az ő szolgái, akik áron vétettek meg. A hű szolga azt teszi, amit Ura parancsol, a hűtlen szolga pedig azt, amit Ura ellensége parancsol neki. Nincs harmadik lehetőség. Tehát minden feladatnál ezredrangúnak kellene lennie annak, hogy a prédikátor vagy a tagok mit akarnak, a döntő minden esetben az, hogy az Úr Jézus mit akar. Ő pedig akaratát, valamennyi követelményét nagyon pontosan, sőt félreérthetetlenül megfogalmazta a Szentírásban. Így – többek között – azt mondta: „Ha szerettek engem, megtartjátok az én parancsolataimat”(Jn 14,15). „Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást”(Jn 13,35). Aki ezeket az Igéket tárgyilagosan, mély bűnbánat és sírás nélkül tudja elolvasni, az Jézus Krisztussal sohasem találkozott; az menthetetlenül halott már. Megtartod Jézus parancsolatait? Te határozottan – még a szemed se rebben – azt feleled erre: Igen! Mert én minden vasárnap elmegyek a templomba, imaházba, meghallgatom a prédikációt, hogy lelkileg gazdagodjak, s ezáltal jobb ember legyek, mint azok, akik a világban élnek. Nem folytatom tovább a szokásos kegyes és hazug halandzsát. Csakhogy Jézus soha senkitől sem kérte, hogy vasárnap menjen templomba, imaházba, sőt inkább ettől, a farizeussá válástól óvta tanítványait. Jézus azt kérte, ha valóban mellette döntöttél; ha felmérted, mivel jár az ő követése, akkor ő benned akar lakni, mert te vagy az ő temploma, imaháza. Ő szeretet-közösségben akar élni veled és benned Szent Szellemében, hiszen megígérte, hogy benned lesz („szellemkeresztség” nélkül!) ( Jn 14,17). Mit mondott Jézus? Miről fogja megtudni m i n d e n k i, hogy a tanítványai vagyunk? Ha szeretjük egymást! És szeretjük egymást?! Nem akarom idézni azt a rengeteg, példátlanul durva hazugságot, amit összehordanak a halott gyülekezetekben ma ezzel kapcsolatban, mert ez a hazugsághegy már valóban az égig érne.
Tudjuk, hogy hű az Úr, és sokféle módon teszi bizonyossá, hogy életközösségben élünk vele. Idetartozik, hogy megváltott bennünket bűneinkből; hogy Szent Szelleme által irányít bennünket, s ha megítélése alapján szükséges, akár angyalok segítségével vagy más módon is megmenthet bennünket életveszélyes helyzetekből. A Szentíráson keresztül közvetlenül szól hozzánk. Tanít, int, figyelmeztet és gazdagít bennünket. Igényt és vonzalmat ébreszt bennünk valódi testvéri kapcsolatra, és kér bennünket, hogy mindazokat az ismereteket és áldásokat adjuk tovább felebarátainknak, amelyeket kaptunk tőle, hogy ők is megtalálják az élethez vezető utat. Krisztus szorongató szeretete által ismerjük föl, hogy ő azért halt meg értünk, hogy többé ne önmagunknak éljünk, hanem annak, aki meghalt és feltámadt értünk (2Kor 5,14-15). Ezek mind jelei a Jézussal való élő kapcsolatnak. De ha minden formálissá válik, akkor nincs már sem igény, sem vonzalom, sem a Krisztussal való kapcsolatra, sem a testvéri kapcsolatra, sőt mindkettő terhessé válik.
Ha már az ellenséget sem érdekli a gyülekezet
A külső szemlélőnek rendkívül meglepő, hogy a szárdiszi gyülekezet semmiféle külső támadásnak nem volt kitéve. Nem üldözték a pogányok, nem végezték el itt szokásos aknamunkájukat a zsidók; nem adta át egyik tévtanító a kilincset a másiknak. Ez annál is meglepőbb, mert amikor Jézust megkérdezték tanítványai, hogy mi lesz a jele a világ végének, akkor Jézus nem a jelek felsorolásával kezdi, hanem figyelmeztetéssel: vigyázzanak, hogy meg ne tévesszék őket, mert rengeteg álkrisztus meg álpróféta jön majd, akik olyan tökéletesen alakítják szerepüket hogy még a választottak közül is sokan áldozatul fognak esni nekik. Az apostolok is szüntelenül figyelmeztettek a kívülről támadó „dühös farkasokra”, meg a belülről támadó „fonák dolgokat beszélő” tévtanítókra, mint reális veszélyre. A szárdiszi gyülekezet már olyan renyhe, érzéketlen, olyan „minden mindegy” volt, hogy már a tévtanítók sem hittek abban, hogy ezt az állóvizet felkeverhetik még. Bármilyen furcsa, a tévtanok is ott jelennek meg, ahol szellemi élet van, s minél gazdagabb, magasabb fokú, annál több tévtan is jelenik meg ott. A legtöbb tévtan azért roppant veszélyes, mert a gyanútlan szemlélő semmiféle kivetnivalót nem talál benne, hiszen a legtöbb tévtan az igazságból indul ki, csak valamilyen hátsó szándékból túlhangsúlyozza az egyik oldalt. A gyanútlan: a „mindent vizsgáljatok meg” parancsáról leszokott vagy leszoktatott ember semmi kivetnivalót sem talál abban, ha valaki túlhangsúlyozza Jézus istenségét, sőt ezáltal még rajongójává válhat, holott az egyik legveszélyesebb tévtant tette magáévá, hiszen ez a tanítás azt sugallja, hogy Krisztus, mint isteni lény, csak emberi alakot vett fel anélkül, hogy valóban emberré vált volna, s így pusztán egy hős csak, a jó emberek közül a legjobb. Ha a kegyelmet túlhangsúlyozzuk, akkor szintén halálos csapdába jutunk, mert elhisszük, hogy ez a kegyelem olyan végtelen, amely a bűnt is elfedi már, s ezért semmi szükség sincs megtérésre, újjászületésre, hiszen a szeretet Istene senkit sem küldhet a kárhozatba, mert ez ellent mondana a szeretetnek. „Nincs gonoszabb rontás – mondja MacKintosh C.H. –, mint pusztán külsőképpen ismerkedni meg a kegyelemből való váltság tanával. Ez minden féktelenség előtt megnyitja a kaput.”
Bármilyen paradoxon is, de aki nem konfrontálódik tévtanokkal, az olyan „igazhitűségbe” merevedik, amely maga a biztos halál. Aki egy agyonfertőtlenített inkubátor-lakásban nő fel, ahol nem támadják meg szervezetét baktériumok, vírusok, annak nem alakulhat ki az immunrendszere sem, amely megvédi ezek ellen, s végül egy jóformán ártatlan náthafertőzés is halálát okozhatja, mint ahogy okozta is sok eszkimó és indián törzsnek, amikor először találkoztak a fehér emberrel. A klerikális rendszer azért is olyan veszélyes, mert „igazhitűeket” klónoz, akikben nem alakulhat ki a szellemi immunrendszer; mert a tétlenségben ellustulnak, sőt a rendszer miatt képtelenné is válnak arra, hogy hitüket szüntelenül megvizsgálják, és minden tanítást, még a szószékről vagy bármely írásból jövő „abszolút biztosat” is megvizsgálják a Szentírás alapján, és csak a jót tartsák meg, a rosszat pedig vessék el, függetlenül attól, ki mondta vagy írta. Ha Piroskáknak nevelik őket, akkor hogyan tudják majd felismerni a farkast, és hogyan tudják majd megkülönböztetni a báránytól azt? Itt nincs emberi tekintély, itt nincs „tévedhetetlen” egyházfő, mert itt életről és halálról van szó. Egyetlen tévedhetetlen van: a Szentírás, mert ez Isten szava. Ezért az egyetlen tévedhetetlen zsinórmértékünk, görög szóval: kánonunk. De a zsinórmértékkel bánni is kell tudni, és nem lehet másra bízni.
S bármilyen paradox, de aki intenzíven, teljes szívéből ragaszkodik egy tévtanításhoz, sokkal élőbb, mint az, aki külsőleg ugyan „igazhitű”, de alapjában véve szürke és néma egyhangúság, maga a szellemi halál.
Nagyon nagy baj, ha egy gyülekezet annyira elveszítette már minden jelentőségét; már olyan élettelen, hogy már támadni sem érdemes. A Sátán is megnyugodva sétál el a kegyes álhomlokzat előtt, hiszen tudja jól, hogy a mögötte levő képzelt hit már nem adhat alakot egy valódi életnek. Már olyan gyenge impulzusok jönnek ki onnan, hogy a nyilvános életben már semmilyen szerepet sem játszik. Minden vasárnap elmondják kórusban a Miatyánkot (anélkül, hogy egyetlen ember tudatáig eljutna még, hogy mit is kér Istentől), eléneklik a Himnuszt (nehogy Isten megfeledkezzen az anyagi „bőségről”, meg arról, hogy ez a nép már nemcsak a múlt, hanem a jövendő bűneiért is megbűnhődött), hálát adnak a vallásszabadságért, aztán jóízűen elfogyasztják a sokfogásos vasárnapi ebédet, amelyért mégis csak érdemes élni.
Jaj, amikor jót mond rólatok minden ember!
Egy valóban élő gyülekezet ezzel szemben állandó támadásoknak van kitéve, még vallásszabadság idején is, mivel törvényszerűen a társadalom lelkiismeretévé válik, ami nagyon irritáló a társadalom számára olyan korban, amikor az emberek abban versengenek, hogyan tudnak agresszíven és gátlástalanul minél több külső korlátot lebontani, nem törődve a durva rombolás beláthatatlan következményeivel. S mivel ebben a szerepben a felsőbbséget is figyelmeztetnie kell, sőt számára is hirdetnie kell Isten parancsát, ezért minden lehetséges módon – akár törvényekkel is – hallgatásra akarják bírni. Meg fogja tapasztalni a saját testén, hogy miért mondta azt az Úr, ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak. De egy élő gyülekezet még ekkor sem fog elindulni vissza a világba, hogy minden áron ahhoz hasonuljon, tehát abba az irányba, hogy megnyerje mindenki tetszését, hiszen Jézus figyelmeztette tanítványait: „Jaj, amikor jót mond rólatok minden ember!”(Lk 6,26). Róluk, a mindenkivel és mindennel szemben, tehát a bűnnel szemben is „jó emberekről” mondja János apostol: „Ők a világból valók, ezért a világ szerint beszélnek, és a világ rájuk hallgat”(1Jn 4,5).
Minden gyülekezet minden tagjának a teljes evangéliumot kell hirdetnie, hiszen ezt minden újjászületett hívő a tanítványsággal vállalta. Ha egy gyülekezet bármely korban valóban a teljes krisztusi evangéliumot hirdeti, akkor ellenfelekre fog találni, sőt nem is kevesekre, hiszen a gyülekezet és a világ között kibékíthetetlen az ellentét. „A világ most is világ, és az is marad. Nincs semmi új a nap alatt. Krisztus és a világ sohasem egyek. A világ a keresztyénség köpönyegébe burkolta magát, de csak azért, hogy alatta még gyilkosabb formák között bontsa ki gyűlöletét Krisztussal szemben. Ne engedjük magunkat megtéveszteni! Ha mi az elvetett Krisztussal akarunk együtt járni, akkor elvetett népnek kell lennünk! Ha a mi Urunk a kapukon kívül szenvedett, mi sem várhatjuk, hogy a kapukon belül uralkodjunk. Ha lába nyomában menetelünk, ugyan hová jutunk? Bizonyára nem ennek az istentelen, krisztustalan világnak magaslataira!”(MacKintosh C.H.: Elm. Móz. 3. könyve felett).
Abban a pillanatban, amikor a gyülekezet indul el kompromisszumokkal a világba, hogy alkalmazkodjon hozzá, s ezáltal próbálja megnyerni azt, a világ hamarosan nem fog kivetnivalót találni benne, de akkor már halott gyülekezet. Bármilyen szépnek látszó kompromisszumokkal indul el, csak Jézus Krisztust áldozhatja fel mindegyikben, mivel ő a „megütközés köve” volt és marad is. A világnak – s benne a vallásos világnak – nincs szüksége Jézusra. S ha egy gyülekezet feláldozza Krisztust, akkor olyan, mint egy kifújt tojás, amelyet ügyes kezek szépen befestettek, mintákat rajzoltak rá, hogy egy múzeumban kiállíthassák. Más szóval: tökéletesen elvesztette eredeti funkcióját. Korunkban, tehát az utóbbi fél évszázadban, ez történt az ú.n. evangélikál vagy szabadegyházi gyülekezetekkel is. Bár a farkas semmit sem változott, mégis elvesztette szemükben farkas jellegét, sőt egyenesen báránynak tekintik. Ha egy disznót megkérdeznénk, hogyan tudja elviselni a rettenetes trágyabűzt, akkor csodálkozna, hiszen ő megszokta ezt, számára ez már nem bűz, hiszen mindent meg lehet szokni. Ha egy tiszta disznó látja, hogy a másik a trágyában hempereg, s milyen jól érzi magát, mert nem támadják ellenségei, a vérszívók, akkor kísértést érez, hogy ő is meghemperegjen a trágyában. S ha egyszer már megtette ezt, akkor már nem lesz taszítóan bűzös számára a másik disznó, mert most már egyforma a szaguk. Amikor az ökumenizmus – az utolsó napok utolsó nagy ellenreformációja – megjelent, akkor már nem volt, illetőleg ma sincs a résztvevők között „szagösszeférhetetlenség”. A szabadegyházi gyülekezetek is élvezettel hemperegtek és hemperegnek a világi élvezetek bűzös mocsaraiban, s tökéletesen elvesztették szaglószervüket, illetőleg minden más fontos szervüket is. Amit az ember nem használ, az visszafejlődik, elcsökevényesedik. Ez történt a szárdiszi, s ez történik a mai gyülekezetekkel is. Ha egyszer béke és tökéletes egyetértés uralkodik egy táborban, akkor miért lenne szükség még például a szellemek megítélésének az ajándékára? Abszolút fölösleges, hiszen ebben a táborban már csak egy szellem van, ez uralkodik minden és mindenki felett. Jézus figyelmeztetése is „átlényegült”. Ma már úgy hangzik: Mondjon már jót rólunk minden ember, hiszen egy szóval sem ártunk senkinek sem!
Egy gyülekezet, amely már olyan terméketlen, hogy ellenfeleket sem képes már előhívni, annak a bizonyságtétele légüres, mert önmaga oltotta ki tökéletesen azt.
„Ébredj föl, és erősítsd meg a többieket, akik halófélben vannak, mert nem találtam cselekedeteidet teljesnek az én Istenem előtt”
Ha alaposan belemélyedünk Jézus kijelentésébe, akkor saját szavainkra lefordítva azt mondta: Te, szárdiszi gyülekezet, azért vagy szellemileg halott, mert nem hajtottad végre azt, ami rendeltetésed célja: nem mentetted és erősítetted azokat, akik halófélben vannak. Ha ezt tetted volna, magadat is megmentetted volna! Így azonban cselekedeteid öncélúak, ezért nem igazak Isten előtt.
Óh, külsőleg még minden rendben van, mint a mai nyugati látszatkereszténységben, de belül minden hideg, elutasító és merev rutin. Bizonyos, hogy voltak idők a gyülekezet életében, amikor égett a Krisztus iránti odaadástól. Itt nyilvánvalóan azokra a gyülekezetekre gondolunk, amelyek a reformáció idején és után, az ébredések idején keletkeztek, s amelyekből az igazság fénye messzire terjedt, és tagjaikban a Krisztus iránti szorongató szeretet buzgott. Ebben az állapotban egészen természetes volt, hogy a gyülekezet szolgálatának központjában a szentek tanítása, és az evangélium hirdetése állt. A két feladat egymástól elválaszthatatlan. Aztán alig észrevehetően, generációról generációra, minden megváltozott. Az élő erőt és buzgóságot felváltotta a formalitás, s ennek nyomán az önelégültség jeges légköre telepedett rá a gyülekezetekre.
Az Úr azt mondja: „Mert nem találtam cselekedeteidet teljesnek az én Istenem előtt”. De hát cselekedetek által nyerünk-e új életet? János apostol többet írt a hitről és cselekedetekről, mint a többi apostol együttvéve. Azt olvassuk nála: „Ekkor megkérdezték tőle: „Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgokat cselekedjünk?” Jézus azt felelte nekik: „Az az Istennek tetsző dolog, hogy higgyetek abban, akit ő küldött”(Jn 6,28-29). A hit tehát cselekedet, sőt életmű. Ha nem Jézus Krisztus áll az életmű középpontjában, akkor Isten üresnek és hamisnak ítéli cselekedeteinket, s velük együtt a hitünket is. Ő csak akkor találja cselekedeteinket teljesnek, ha a Jézus Krisztusban való hit egészséges gyümölcsöket terem. Óh a szárdisz-protestantizmus bizonyosan sokat, sőt abnormálisan sokat tett és tesz az egyházi vagyon gyarapításáért, időnként tevékenykedik még a szegényekért; az ökumenikus szeretet-szolgálat is olajozottan működik; sokoldalú politikai szerepe egyenesen megdöbbentő, sőt a világi pozíciókért meg a kisebbségekért folytatott ádáz harcában gyakran úgy tűnik, hogy már csak a golyószóró hiányzik a kezéből, mégis, illetőleg éppen ezért, hiányosnak tartja cselekedeteit az Úr, mert ezekből hiányzik a Jézus Krisztusban való élő hit. Milyen más lenne az ország, Európa, sőt a világ, ha az élő Krisztus legalább annyi helyet foglalna el az egyházak tanításaiban, mint Trianon.
Már sokszor leírtam, hogy egy gyülekezet vagy mentőhajó, vagy luxushajó; a kettő együtt nem megy, és harmadik hajótípus nem áll rendelkezésre. Ha luxushajó, amelyen „viszkető fülű” emberek csemegéznek a vasárnapi istentiszteleteken, ünnepnapokon és bibliaórákon elhangzott „szépen beszélt”, „jól beszélt” minősítésű prédikációkban, illetőleg az idő legnagyobb részét kitevő szórakoztató műsorokban, és fogalmuk sincs már papi feladatukról, mivel teljes mértékben a világhoz igazodtak, akkor Jézus szemében halott gyülekezet. Ha egy gyülekezet középpontjában az Úr áll, akkor élet van a gyülekezetben, amely kisugárzik minden tagra, s már maga ez a tény kizárja azt, hogy vasárnapi, ünnepnapi, tehát halott gyülekezet lehessen. Akikben a krisztusi hit lángol, azok kisugározzák azt a halottakra, s ez a feladatuk is. Akikben élet van, azok az életet továbbítják, akikben a halál lapul, azok a halált továbbítják. Ha egy gyülekezet nem mentőhajó, tehát nem menti meg azokat, akik halófélben vannak, akkor megtagadja Jézus Krisztust, s ezzel a szellemi halált választja. A Lukács evangéliuma 24. fejezet 45-48. versekben azt olvassuk: „Akkor megnyitotta értelmüket, hogy értsék az Írásokat, és így szólt nekik: „Így van megírva: a Krisztusnak szenvednie kell, de a harmadik napon fel kell támadnia a halottak közül, és hirdetni kell az ő nevében a megtérést és a bűnbocsánatot minden nép között, Jeruzsálemtől kezdve.” Ennél világosabban nem lehet meghatározni a gyülekezet feladatát: hirdetni minden nép között a megtérést és bűnbocsánatot. Van-e egyetlen szó a Szentírásban, amely arra utalna, hogy a 20. század végén, a 21. század elején már nem kell hirdetni az evangéliumot, mert mindenki meg van evangélizálva? Beszél a Biblia arról, hogy katolikusoknak, evangélikusoknak, reformátusoknak, zsidóknak, baptistáknak, pünkösdieknek, stb. nem kell már hirdetni az evangéliumot? Ők már ismerik az evangéliumot? Azok is – s ez a túlnyomó többség ma – akik egy „más evangéliumot” ismernek, amelyen Isten átka van?!
Van-e egyetlen szó a Bibliában, amely arra utalna, hogy a Gyülekezet a mindenkori korszellemhez van kötve, s ezért minden korban más a feladata? Pünkösd óta a Gyülekezet feladata jottányit sem változott. Pál apostol azt írja a thesszaloniaiakhoz: „Példává is lettetek minden hívő számára Macedóniában és Akhájában, mert tőletek terjedt tovább az Úr beszéde, de nemcsak Macedóniába és Akhájába, hanem mindenhová eljutott a ti Istenbe vetett hitetek híre”(1Thessz 1,7-8). Hogyan jutott el mindenhova vasút, busz, autó, rádió, mobiltelefon, internet, baptifon” nélkül?
Melyik gyülekezet mondhatja el ma magáról, hogy mindenhová eljutott az Istenbe vetett hitük híre? Ne kerteljünk, gyakran még a gyülekezeti tagok szomszédai is csak annyit tudnak róluk, hogy „valami hívőfélék”. Ha egy gyülekezetnek az Istenbe vetett híre terjed, akkor oda özönlenek a hajléktalanok, a lelki és testi betegek, a kétségbeesettek, akik gyógyulást, vigasztalást, erősítést, szolidaritást keresnek és találnak. Egy gyülekezetnek vagy az Istenbe vetett hite terjed, akkor élő gyülekezet, vagy az ökumenizmusba, az adventizmusba, a baptizmusba, a metodizmusba, a pünkösdizmusba, stb. vetett hite terjed, akkor pedig halott.
Az apostol azt mondja, hogy az emberek messze földön tudják – és nyilván mély hatást gyakorolt rájuk – „hogy miként tértetek meg a bálványoktól az Istenhez, hogy az élő és igaz Istennek szolgáljatok”(1Thessz 1,9). Más szóval, a thesszaloniaiak nem váltak gettó-gyülekezetté, ülő gyülekezetté, hanem pontosan azt tették, amit az Úr parancsolt: „Menjetek el szerte az egész világba, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek”(Mk 16,15). A thesszaloniai gyülekezet szolgáló gyülekezet volt. Sajnos, a szolgálat szó jelentése gettó-gyülekezeteinkben ma annyira leszűkült, hogy néha már nevetségessé válik. Gyakran szinte kizárólag a mai kádergyűjtő, elitképző intézményekben végzett teológusokra vonatkozik, esetleg még énekkari, szólóénekes és előregyártott bizonyságtevő (minimese) feladatokra.
„Mert nem találtam cselekedeteidet teljesnek az én Istenem előtt”. Súlyos vád ez egy gyülekezettel szemben. Még közelebb jutunk itt a lényeghez, ha a „teljes” szó helyett a „tökéletes”-t használjuk. A Szentírás többször felszólít bennünket, hogy legyünk tökéletesek. Nem kell itt a tökéletes szó jelentésével kapcsolatos filozofálgatásba bocsátkozni, hanem a praktikus jelentésére gondolni, mert Jézus is ilyen értelemben használja, és nem az ókori görögök eszménykép-jelentése szerint. Ha egy anya felszólítja gyermekét, hogy tisztítsa meg az ablakot, s ha az nem kutyafuttában végzi el, hanem alaposan, akkor anyja azt fogja mondani: ez tökéletes munka volt, megdicsérlek érte. Az Úr is ezt szeretné elmondani gyülekezeteinek, ha elvégzik azt, amivel megbízta őket: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet…tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek”(Mt 28,19-20). Jézus ezt hiányolja a szárdiszi gyülekezetből, ezért szólítja fel: „Ébredj fel, és erősítsd meg a többieket, akik halófélben vannak”. A nyugati gyülekezetek nem teljesítették az Úr parancsát. Gettó-gyülekezetté, ülő gyülekezetté, önmagukat szórakoztató intézménnyé váltak, ahelyett, hogy az élő és igaz Istent szolgálták volna. Nyilván ők is szolgálatnak nevezték a képmutatást, a látszatot, csak Jézus nem tartotta annak.
A „teljes” szó azért is félrevezethet bennünket, mert mi gyakran nem tulajdonítunk olyan nagy jelentőséget annak, hogy teljes, tehát befejezett-e, százszázalékos-e amit tettünk; a lényeg az – véljük mi –, hogy teszünk valamit fél szívvel, sőt gyakran csak úgy teszünk, mintha tennénk valamit. Nyilvánvalóan ez volt a helyzet a szárdiszi gyülekezetben is.
De semmi belemagyarázás nincs az Igébe, ha úgy olvassuk: „mert nem találtam cselekedeteidet igaznak az én Istenem előtt”. Ami nem teljes, tökéletes, befejezett, az nem felel meg az igazságnak. Istennél nincs olyan, hogy lehet így is, meg lehet úgy is, a lényeg csak az, hogy legyen valahogy. Túlságosan sokan fizettek drága árat ezért a tévedésért.
Isten igazságossága
„Kőszikla ő, cselekvése tökéletes, minden útja igazságos. Hű az Isten, nem hitszegő, igaz és egyenes ő”(5Móz 32,4). Isten igazságossága szentségéből fakad. Teremtményeinek mindig előírást, normát ad, amihez tartaniuk kell magukat, ebben áll igazságossága. Soha senki nem mondhatja, nem védekezhet Isten előtt azzal, hogy nem tudta, mit kell tennie. Ádám se védekezett ezzel, hanem másra hárította át saját bűnét.
„Nádáb és Abihú, Áron fiai fogták a maguk szenesserpenyőjét, tüzet tettek bele, füstölőszert raktak rá, és idegen tűzzel áldoztak az Úr előtt, amilyet ő nem parancsolt nekik. Ekkor tűz csapott ki az Úr színe elől, és megemésztette őket; meghaltak az Úr színe előtt”(3Móz 10,1-2). Mit tett a két fiú? A mi szemünkben csak egy ceremónián változtattak kissé, gondolván, egy kis kísérletezés nem árthat. Az ifjúságra mindig is jellemző volt, hogy nehezen fogadják el az elődök által felállított normákat; szüntelenül új utakat, új megoldásokat keresnek, mert úgy érzik, hogy a merev hagyományok gúzsba kötik őket, s persze eközben gyakran kiöntik a fürdővízzel együtt a gyereket is, s így az élethez nélkülözhetetlen értékrend nélkül maradnak. Áron fiai könnyelműen, felelőtlenül cselekedtek, pedig tudniuk kellett volna, hogy Isten nem tűri előírásainak a megsértését, szentségének a semmibevételét, hiszen sokszor figyelmeztette kiválasztott népét: „Hajtsátok végre rendelkezéseimet, tartsátok meg végzéseimet”(3Móz 25,18). Apjuk, Áron, de Mózes is drága árat fizettek azért, mert egy adott pillanatban nem tisztelték Isten szentségét (4Móz 20,7-13). A törvény meghatározása Isten kizárólagos joga. Ember nem mérlegelheti és nem változtathatja meg a törvényt, hanem végre kell hajtania azt, ha élni akar. Jaj annak, aki erről megfeledkezik! Sajnos Uzzá is megfeledkezett erről. „Amikor Kidón szérűjéhez értek, Uzzá kinyújtotta a kezét, hogy megfogja a ládát, mert megbotlottak az ökrök, ezért fellángolt az Úr haragja Uzzá ellen, és lesújtott rá, mivel kinyújtotta kezét a láda felé, és meghalt az Isten színe előtt”(1Krón 13,9-10). Isten pontosan meghatározta, hogy kik érinthetik csak a szövetség ládáját, ezért senki sem változtathatja meg az ő előírását. Isten joga meghatározni az előírást, az ember joga és kötelessége tökéletesen végrehajtani azt.
Isten nemcsak az Ószövetségben nem engedte meg, hanem az Újszövetségben sem engedi meg, hogy bárki is csúfot űzzön szentségéből. A pünkösdkor létrejött Gyülekezet első napjaiban Isten közvetlenül belenyúlt az események alakulásába, nehogy már az indulásnál vakvágányra kerüljön az ő népe. Anániásnak és feleségének, Szafirának az életükkel kellett fizetniük azért, mert semmibe vették Isten szentségét: „Nem embereknek hazudtál, hanem Istennek” – szegezte Anániásnak Péter. (ApCsel 5,4).
Áron két fiának halálakor Mózes számunkra is figyelemre méltó megjegyzést tesz: „Mózes így szólt Áronhoz: Erről beszélt az Úr, amikor azt mondta: A hozzám közelállókon mutatom meg, hogy szent vagyok, és az egész nép előtt, hogy dicsőséges vagyok!”(3Móz 10,3). Ehhez szorosan kapcsolódik az újszövetségi figyelmeztetés: „Mert itt van az idő, amikor elkezdődik az ítélet Isten háza népén. Ha pedig először rajtunk kezdődik, akkor mi lesz a vége azoknak, akik nem hisznek az Isten evangéliumában?”(1Pét 4,17). Isten tehát minden korban az ő népét fegyelmezi először, s jaj annak, aki kegyelmét abszolutizálja, és megfeledkezik az ő szentségéről.
Isten nem azért választotta ki Izrael népét, mert ez a nép bármiben is különb volt a többi népnél, hanem azért, hogy kegyelmét és dicsőségét mutassa meg rajta keresztül a bűnös világnak; hogy Isten erejével kiemelkedő és szilárd világítótorony legyen egy Istennek hátat fordított, s ezért pusztulásra ítélt világban, s amely révén Isten szabadulást hirdető fényüzenete eljut minden sötétségben élő néphez, minden egyes emberhez. Ezt azonban egy kiválasztott nép csak akkor teljesítheti, ha betartja Isten parancsolatait; nem alkalmazkodik a világhoz, hanem olyan szent életet él, amelyet Isten megparancsolt neki, és elvár tőle. Ha tudja, hogy a kiválasztásban neki fikarcnyi érdeme sincs, s ezért Isten ereje tehet csak csodát vele a világ számára, akkor Isten törvénye számára létkérdés. A kiválasztás kegyelem, de ha valaki képmutatással, hazugsággal, ígéretszegéssel, holt bálványokhoz fordulással bemocskolja ezt a szent elhívatást, akkor Isten szentségét mocskolja be, hiszen a világ csalhatatlanul felismeri, hogy a kiválasztott nép – holt liturgiák, hamurakás-hagyományok, üres külsőségek ápolása ellenére – semmiben sem különbözik tőle, sőt alábbvalóbb nála, mert képmutatással akarja megtéveszteni Istent és a világot. Egy kiválasztott népnek a világban, de a világtól elkülönülten kell megszentelt életet élnie minden korban, hogy az elveszett világ benne láthassa az evangélium csodáját, s megtérhessen Istenhez, akinek hátat fordított, s ha ezt a kiválasztott nép megtagadja azzal, hogy a világhoz hasonul gyakorlatilag mindenben, s csak átlátszó látszattal, szánalmas külsőségekkel mímeli, hogy ő Isten népe, akkor Isten szentségét és dicsőségét rettenetesen megcsúfolja, s ezért Isten válasza sem marad el. Isten elfordul attól, aki az életet jelentő parancsolatait, az evangéliumi üzenetet megtagadja, s ennél az elhagyatottságnál nincs borzalmasabb a földön és a földön kívül. Jézus számára a kereszten nem a fizikai fájdalmak voltak a legborzalmasabbak, hanem az Istentől való elhagyatottság. Nem ő tagadta meg Isten parancsolatait, hanem a bűnös emberiség, de neki kellett az elhagyatottság szörnyű élményét megtapasztalnia, elszenvednie és elhordoznia, hogy rajta keresztül, az ő vére és elhagyatottsága árán láthassa Atyja tisztának, szenteknek azokat, akik megmosakodtak ebben az ártatlanul kiömlött vérben, vagyis elfogadták a legdrágább kegyelmet, hogy bennük és általuk mutathassa meg a Mindenható Isten a dicsőségét. Istennek nincs szüksége arra, hogy öncélúan mutogassa dicsőségét, mint kevély királyok, öntelt pápák és hasonlóan gőgös, más magas egyházi méltóságok, valamint emberi mivoltukból kivetkőzött zsarnokok, hanem nekünk van szükségünk erre, mert ez tűzoszlopként vezet bennünket éjjel-nappal biztonságosan a világi sivatag ezer veszélye között, s a reményt jelenti számunkra. Ez a dicsőség = az univerzumi erő teljessége biztosítja nekünk az Úr Jézus Krisztusban azt a mennyei mannát és harmatot, amely nélkül halottak vagyunk, akár gyülekezetről, akár egyes hívőről van szó. Ha egy gyülekezet, egy hívő, nem a világegyetem leghatalmasabb erejéből merít, és kizárólag csak abból, akkor elveszett, még akkor is, ha imamalmai a nap huszonnégy órájában fülsiketítően őrölnek.
A magyar televízió egyik csatornáján, egy beszélgetős műsorban nemrég egy férfi elmondta, hogy a feleségével Rómába mentek üdülni, s mivel neje áldott állapotban volt, ellátogattak a Szent Péter térre, hogy pápai áldásban részesüljenek. Akkor még II. János Pál volt a pápa. Elmondta, hogy leírhatatlan volt a tömeg őrjöngése, amikor a pápa megjelent az ablakban. Szinte érezni lehetett, hogyan áradt a tömegből az i m á d a t a pápa felé – mondotta. Ő is, meg a neje is, magán kívül volt e rendkívüli élménytől. Igen, a tömegpszichózis hatására tökéletes bálvány lesz az istent játszó, fehér ruhás emberből. Ezek, a lelküket a gonosznak készségesen átadó emberek, magasan képzett, diplomás emberek, de már annyit sem értenek meg a Bibliából, mint egy kétéves gyermek. Van-e egyetlen szó is a Bibliában, amely feljogosítana bennünket arra, hogy embert – bárki legyen az – istenként tiszteljünk és imádjunk? Szinte már maga a kérdés feltevése is istengyalázás! Még évekkel ezelőtt láttam az egyik újságban egy képet, amelyen egy idős orosz asszony karjával átölel egy Sztálin-bronzszobrot és szájon csókolja. Az aláírás: Mindenki olyan istent kap, amilyet érdemel! Ehhez nem kell kommentár.
Ma kizárólag a kegyelem, a szeretet Istenéről papolnak mindenütt. Krisztus tanítványai számára nincs ebben semmi rendkívüli, hiszen Urunk figyelmeztetett bennünket: „Mivel pedig megsokasodik a gonoszság, a szeretet sokakban meghidegül”(Mt 24,12). Abban még a világ is tökéletesen egyetért, hogy a föld létezése óta még nem volt annyi gonoszság itt, mint ma. Ahogy hűl ki a szeretet a földön, annál többet fecseg róla a vallásos világ. A napokban hallottam a német televízió egyik csatornáján, hogy egy volt katolikus pap – akit szüntelen kritizálása miatt kizárt egyháza, s aki szeret a legnagyobb bölcs szerepében tetszelegni, s szüntelenül valami megfellebbezhetetlen „bibliai szenzációt” kitalálni – újabban azt mondta, hogy Isten szeretetével összeegyeztethetetlen a pokol létezése. Számomra nincs ebben semmi szenzáció, hiszen e velejéig torz felfogás szerint küldözgetnek az egyházak már régóta minden elhunytat – akár névleges keresztény-keresztyén, akár nyílt istentagadó (a kettő ugyanaz!) – a mennybe.
Isten a szárdiszi gyülekezetnek – s benne mai tükörképeinek: az ülő gyülekezeteknek – világos, egyértelmű üzenetet küld: nem találja cselekedeteit tökéleteseknek, mert nem ébreszti fel, és nem erősíti meg az evangélium által azokat, akik halófélben vannak. Nem viszi el a fényt azoknak, akik sötétségben élnek; nem közvetíti az életet azoknak, akik halottak bűneik miatt. Jézus már nem mondhatja el róluk: „Ti vagytok a föld sója … Ti vagytok a világ világossága”(Mt 5,13-14). Ezzel megtagadta a szárdiszi gyülekezet – minden keresztény-keresztyén „történelmi egyház” – a küldetését, s ezáltal megcsúfolta Isten szentségét és dicsőségét. Isten nem büntet minden bűnt azonnal, az elkövetés pillanatában, s ezért sokan félreértik őt. Isten haragja nem olyan, mint az emberé, hirtelen és vak, mert ő hosszútűrő, hiszen alkalmat akar adni minden embernek a megtérésre. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a számonkérés elmarad.
H. A. Ironside: „Das unbequeme Wort” (A kényelmetlen Ige) című könyvében írja, hogy az egyik faluban, egy közismerten ateista férfi, futva ment az égő templomot oltani. Egyik szomszédja némi gúnnyal kiáltotta feléje: „No, ez valami teljesen új dolog! Még soha sem láttam, hogy templomba mentél volna!” A csípős válasz hamar megérkezett: „De most fordult elő először, hogy égő templomot láttam.”
Gandhi azt mondta egyszer: „Ha ezek a keresztények nem lennének itt, azt hiszem, az lettem volna.” Ma a nyugati világban ezer meg ezer „keresztény-keresztyén” gyülekezet a puszta létezésével torlaszolja el kereső lelkek elől a Krisztushoz vezető utat.
Az egyik egyetemen egy professzor közölte kétszáz hallgatójával a szakdolgozat beadásának időpontját. A határidő előtt néhány nappal ötven hallgató kérte a professzort, hogy adjon haladékot, mert nem tudnak határidőre elkészülni a munkával. A professzor belátó volt, teljesítette kívánságukat, s új határidőt állapított meg. Ennek lejárta előtt néhány nappal már száz hallgató jelentkezett, hogy nem készülnek el a dolgozattal határidőre, ezért kérik a professzort, hosszabbítsa meg a határidőt. A professzor ismét türelmes, megértő volt, és új határidőt állapított meg. Az új dátum lejárta előtt már százötven hallgató kérte a professzort, hogy tűzzön ki új határidőt, mert … és vége-hossza nem volt az alaptalan panaszoknak. Lassan a hallgatók túlnyomó többsége úgy vélte, ilyen megértő türelemmel minden következmény nélkül visszaélhet, kár lenne nem kihasználni azt, amikor a szórakozás mégis csak kellemesebb, mint a megerőltető munka. A professzor ezúttal azonban nyugodtan, de határozottan kijelentette, hogy a türelmi idő lejárt, aki nem adja le a kitűzött határidőre dolgozatát, annak számolnia kell a következményekkel.
Isten ítéletét sokan összetévesztik a végítélettel. Az ítélet azonban itt van a földön az első emberpár bűnbeesése óta folyamatosan, s ez az Istentől való elhagyatottság. Isten nem vezeti, védi azt, aki hátat fordít neki; aki nem teljesíti parancsait, hanem hagyja, hogy az önrendelkező ember minden cselekedetébe programozza be önmagának a katasztrófákat, amelyek minden esetben az elhagyatottság következményei. Tehát Isten sokszor nem büntet közvetlenül, de nem is véd meg attól, hogy az ember büntesse a tetteivel és ezek következményeivel önmagát; csak figyelmeztet, hol szelíden, hol keményebben, de a kegyelmi idő nem végtelen; s az, aki visszautasítja ezt folyamatosan, nem tudhatja sohasem, hogy lesz-e még ideje megragadni azt.
Minden épeszű ember tudja, hogy ma a föld felmelegedéséből keletkező, már itt levő, s az elkövetkező években törvényszerűen lesújtó, borzalmas, még sohasem tapasztalt katasztrófákat az ember programozta és programozza be a folyamatos bábeli toronyépítéssel: a katolicizmussal, a humanizmussal, a felvilágosodással, az ipari forradalommal, az imperializmussal, a kapitalizmussal, a fasizmussal, a kommunizmussal, a globalizmussal – hogy a toronyépítés néhány fontosabb fázisát említsük csak. Naponta láthatjuk a televízióban, hogy a bűnös emberi tevékenység következményeként keletkező katasztrófák milyen sok ember halálát okozzák, vagy válnak nincstelenné ezek miatt. Ilyenkor sokan Istent vádolják azzal, hogy miért kell annyi ártatlan embernek elpusztulnia a felelőtlenek, kapzsiak bűne miatt. Először is, nincs ártatlan ember, mert mindnyájan bűnösök vagyunk. Másodszor, minden szerencsétlenség – amely bűnös emberi tevékenység következménye – Isten figyelmeztetése azok számára, akik még élnek; akik még haladékot kaptak Istentől, hogy felismerhessék: „Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!”(Zsolt 90,12). Soha nem szabad azt kérdeznünk – s ezzel kimondatlanul Istent vádolnunk – hogyan érhetett ez vagy az a szerencsétlenség ártatlanokat, de azt igen: hogyan nem ért ez engem is, amikor pedig megérdemeltem volna?! Rendkívül figyelemre méltó és egyben figyelmeztető, hogy mit mond Jézus ezzel kapcsolatban, amikor a siloámi torony leomlása okozta áldozatokról beszél: „Azt gondoljátok, hogy ezek a galileai emberek bűnösebbek voltak a többi galileainál, mivel ezeket kellett elszenvedniük? Nem! Sőt – mondom nektek –: ha meg nem tértek, mindnyájan hasonlóképpen vesztek el. Vagy azt gondoljátok, hogy az a tizennyolc, akire rádőlt a torony Siloámban, és megölte őket, vétkesebb volt minden más embernél, aki Jeruzsálemben lakik? Nem! Sőt – mondom nektek –: ha meg nem tértek, mindnyájan ugyanúgy vesztek el”(Lk 13,2-5). Világos és egyértelmű figyelmeztetés. Ezért ha tanúja vagy egy szerencsétlenségnek – akár családtagjaidat, akár gyülekezeti testvéreidet, akár világi felebarátaidat éri – sohasem azt kérdezd, hogyan, miért történhetett éppen velük vagy vele ez, hanem vedd Isten (talán legutolsó!) figyelmeztetésének, és haladéktalanul térj meg. Isten szuverén joga, hogy mikor, hogyan és kinek a betegsége, fogyatékossága vagy halála árán figyelmeztet téged, de minden figyelmeztetés személy szerint neked szól, és minden figyelmeztetés kegyelem: mert Isten időt ad még neked a megtérésre. Ne utasítsd el a megtérésre szóló felhívást azzal, hogy te már tíz, húsz vagy ötven éve tagja vagy egy gyülekezetnek, mert ez Isten előtt nulla a köbön, hanem állítsd teljes életedet a Szentírás tükrébe, és úgy felelj az Úrnak. A gyülekezetek ma telis-tele vannak puszta szájvallomás által „megtértekkel”, csak igazi, szívet-lelket halálba adó (az óembert öldöklő) megtérést alig lát már az Úr. A mi szégyenünk és a mi felelősségünk, ha a mintapéldány silány vagy hamis, s ezzel víz és élelem nélkül küldünk olyan ezreket a sivatagba, akik felnéznek ránk.
A köv. folytatódik.