HTML

Kopogtató

Mi az igazság? Nehéz útra vállalkozik, aki úgy határoz, hogy elkísér, és előítéletek nélkül belenéz velem együtt abba a tükörbe, amelyet Jézus Krisztus: Megváltónk, Mesterünk, Urunk és Egyetlen Utunk az Atyához, tart elénk a hét gyülekezethez szóló üzenetben, amely a mindenkori kereszténységhez szól, és amely az Úr utolsó üzenete számunkra

Friss topikok

  • Zsolt520 (Kovács Zsotza Zsolt): "Sajnos, a szolgálat szó jelentése gettó-gyülekezeteinkben ma annyira leszűkült, hogy néha már nev... (2010.04.25. 00:43) A SZÁRDISZI GYÜLEKEZET I.
  • Zsolt520 (Kovács Zsotza Zsolt): Erős,tanulságos-és szomorúan aktuális. Köszönöm! (2010.04.25. 00:32) A SZÁRDISZI GYÜLEKEZET II.
  • Zsolt520 (Kovács Zsotza Zsolt): Nagyon erős tanulmány....és a vers is! Nagyon kellett már. Köszönöm! (2010.04.25. 00:10) A SZMIRNAI GYÜLEKEZET

Linkblog

Archívum

A SZMIRNAI GYÜLEKEZET

 

„A szmirnai gyülekezet angyalának írd meg: ezt mondja az első és az utolsó, aki halott volt és életre kelt: Tudok nyomorúságodról és szegénységedről, pedig gazdag vagy, és azok káromlásáról, akik zsidóknak mondják magukat, pedig nem azok, hanem a Sátán zsinagógája. Ne félj attól, amit el fogsz szenvedni. Íme az ördög börtönbe fog vetni közületek némelyeket, hogy próbát álljatok ki, és nyomorúságotok lesz tíz napig. Légy jó mindhalálig, és neked adom az élet koronáját. Akinek van füle, hallja meg, mit mind a Szellem a gyülekezeteknek! Aki győz, annak nem árt a második halál”(Jel 2,8-11).

 

Szmirna nagy és gazdag város volt, Efezustól hozzávetőleg 50 km-re északra. Efezushoz hasonlóan szintén kikötőváros volt, sőt kb. 200 000 lakossal, Izmir néven ma is az. Míg Efezus elsősorban Kis-Ázsia politikai központja volt a római időkben, addig Szmirna a tudomány és a gyógyászat centruma, illetőleg híres kereskedelmi központ volt. Az ókor legszebb kis-ázsiai városának számított. Nemcsak maga a város volt nagyon szép, hanem a környéke is. Rendkívül kellemessé tette éghajlatát a – költők által annyiszor megénekelt – zefír néven ismert, híres nyugati szél. Ennek az állandó és kellemes szélnek volt egy hátránya is. Ugyanis a folyóba ömlő szennyvizet a tenger felől visszahajtotta a város felé a bűzével együtt. A Kr.e. 1000-ben alapított várost Kr.e. kb. 600-ban a lídiaiak elfoglalták és lerombolták. Utána 400 évig nem is volt város, hanem csak kisebb falvak gyűjtőfogalma. Kr.e. 200-ban már terv alapján építették újjá a várost, széles sugárutakkal, kiváló útburkolattal. Leghíresebb útja az aranyút volt, amely a Zeus templomtól a Kibele (ázsiai istennő) templomig tartott. Neve a mirha szóból ered, ami egy észak-afrikai fafajta kérgéből nyert balzsamos gyanta, amelyből széles körben ismert eszenciát készítettek. Sokféle célra használták, így felkenéseknél használt olajokhoz keverték, valamint halottak bebalzsamozásához. A mirha szó másik jelentése: keserűség. Szmirna rendkívüli szabadsággal rendelkezett, mivel már akkor különleges hűség és odaadás fűzte Rómához, amikor ez még nem volt vitathatatlan világhatalom. Cicero Szmirnát „legrégibb és leghűségesebb szövetségi testvérünknek” tartotta. Jellemző, amikor a rómaiak a Mithridates király elleni hadjáratban nehézségekbe jutottak, éheztek és fáztak a hidegben, akkor a szmirnai lakosok levetették a ruhájukat és elküldték a katonáknak. Már Kr.e. 195-ben templomot építettek a római istenség, a római szellem tiszteletére, ami akkoriban egyedülálló volt még a maga nemében. Természetesen még egész sor más templom is épült itt, így Kibele, Zeusz, Apolló, Nemezis, Afrodité és Asklepiosz istenek és istennők tiszteletére.

Rendkívül nagy számú és rendkívül befolyásos zsidó kolónia élt itt. A szmirnai gyülekezettel szembeni ellenséges magatartásuk oka elsősorban az volt, hogy soraikból sokan váltak a keresztény gyülekezet tagjává, s ezt a zsidók sohasem bocsátották meg, sőt, mint tudjuk, még ma is halottaknak tekintik azokat, akik a keresztény hitre térnek át.

Szmirnában a zsidók 10 000 dénárt adtak a város szépítésére. Ez és az ehhez hasonló gesztusok sokat nyomtak a latban, amikor a római hatóságokat a keresztény gyülekezet üldözésére heccelték fel. Így az sem véletlen, hogy amikor a római hatóságok a gyülekezet vezetőjét, Polykarposzt halálra ítélték, mert nem ismerte el istennek a császárt, akkor a máglyához a zsidók hordták össze szorgalmasan a fát, pedig szombat volt, és a törvény szerint nem volt szabad ekkor munkát végezniük, de a gyűlöletük Krisztussal szemben még a szombatnál is „szentebb” volt.

 

Ezt mondja az első és az utolsó, aki halott volt, és életre kelt: Tudok nyomorúságodról és szegénységedről, pedig gazdag vagy, és azok káromlásáról, akik zsidóknak mondják magukat, pedig nem azok, hanem a Sátán zsinagógája”(2,8-9).

 

Kétségtelen, hogy az 1. sz. és a 4. sz. között kegyetlen üldözésekben és nyomorúságban volt része az akkori gyülekezetek nagy részének, de súlyos tévedés lenne a levél üzenetét csak erre a korszakra korlátozni, hiszen abban a pillanatban, ahogy a kereszténységből államvallás lett, az addigi üldözött még a római császároknál is kegyetlenebb üldözővé vált egy évezreden keresztül, és végül, az Úr Jézus minden valódi tanítványa tudja, hogy az a nagy megpróbáltatás, ami még nem volt a teremtés kezdete óta, még csak ezután következik, sőt annyira közel van, hogy bármelyik pillanatban elkezdődhet a Gyülekezet utolsó, és példátlan szenvedése. Mindegyik levél azzal fejeződik be: „Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek!” Tehát a 21. század gyülekezeteinek is. Jól tesszük, ha erről egyetlen nap sem feledkezünk el, és fáradhatatlanul gondoskodunk arról, hogy elegendő olaj legyen lámpásunkban.

Bizonyos, hogy a szmirnaiaknak vigasztalást és erőt adott az üldözés alatt az, hogy Uruk szól hozzájuk, aki maga a megtestesült Örökkévaló, az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég (v.ö. 1,8.17; 21,6; 22,13). A világtörténelemben neki van az első és az utolsó szava. Bármilyen rettenetes szenvedések várjanak is még a Gyülekezetre, nála védettséget talál. Jézus már végigjárta a halálnak azt az útját, amelyet a Gyülekezet jár most végig, ezért velük érez, velük szenved, és soha sem fogja cserben hagyni gyermekeit, ellenkezőleg, erőt fog önteni beléjük, ahogy ő kapott erőt Atyjától a Gecsemáné-kertben. Képessé fogja tenni őket arra, hogy gyilkosaiknak épp úgy megbocsássanak, mint ahogy ő megbocsátott gyilkosainak a kereszten.

A gyülekezetnek nagy vigasztalást jelentett, hogy az Úr ismeri szenvedésüket. Ahogy Jézust nem tarthatta a halál zsákmányként a fogságában, épp úgy nem tarthatja fogságában a gyülekezetet sem. Nagypéntek után mindig feltámadás következik. Ez a világban nincs így, mert ott sok út torkollik a halálba, de Jézusnál sohasem a halál az utolsó szó. Nála mindig a halálon keresztül jutunk az életbe. Ezért gyermekeinek az életében sem a halálnak van utolsó szava, hanem mindig az életnek. Élő Megváltójuk kezében vannak mind az üldözések, mind a halál közepette, és soha senki és semmi sem tépheti ki őket az ő kezéből: „Ki választana el minket a Krisztus szeretetétől? Nyomorúság vagy szorongattatás, vagy üldözés, vagy éhezés, vagy mezítelenség, vagy veszedelem, vagy fegyver? Hiszen meg van írva: „Teérted gyilkolnak minket nap mint nap, annyira becsülnek, mint vágójuhokat”. De mindezekkel szemben diadalmaskodunk az által, aki szeret minket. Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban”(Róm 8,38-39).

Az üldözés, a nyomorúság, a szorongattatás, az éhezés, a mezítelenség, a veszedelem, a fegyver – amelyben bőven volt része a szárdiszi, és más kis-ázsiai gyülekezetnek – mindaddig elvont fogalom, amíg nem érezzük a saját bőrünkön, hogy mit is jelent ez valójában. Erről ma sokat elmondhatnának azok a dél-szudáni keresztények, akiket a kegyetlen tömegmészárlásokban és üldözésekben még nem öltek meg, vagy más iszlám országokban élő hívők, vagy a Kínában és Indiában élő keresztény testvérek. A Római Birodalomban is váltakozó hevességgel folyt az üldözés. E. H. Broadbent: Zarándok Gyülekezet című könyvében azt írja erről: „Bár a keresztények elismerten jó alattvalói voltak a császárnak, hitük nem engedte, hogy a császárnak, mint Istennek áldozzanak, vagy őt és egyéb bálványokat Istenként imádják. Ezért hűtlen polgároknak tekintették őket, és amilyen mértékben a bálványimádás behatolt a nép mindennapi életébe, vallásába, üzleti életébe és szórakozásaiba, olyan mértékben kezdték gyűlölni őket a világtól való elkülönülésük miatt. Szigorú intézkedéseket hoztak ellenük, kezdetben csak helyenként és alkalomszerűen, de az 1. század végén már törvénytelen dolog volt kereszténynek lenni; az üldözés rendszeressé vált, és kiterjedt az egész római birodalomra. Voltak ugyan időszakok, amikor az üldözések szüneteltek, de azután annál hevesebben indult meg az új támadás. Akik Krisztust megvallották, azokat fogságba vetették, minden vagyonukat elkobozták, sokakat közülük megöltek, de előbb minden elképzelhető kínzással gyötörték őket. A besúgókat megjutalmazták, és azok, akik rejtegették a hívőket, a hívők sorsára jutottak.”

Vajon eszükbe jut-e még a határtalan jólétbe süllyedt mai, nyugati keresztény-keresztyén gyülekezeteknek, hogy mi lenne, ha ma betörne a nyugati világba egy, a „hitetlenek” ellen szent háborút hirdető, atomfegyverekkel felszerelt iszlám hatalom? Talán nincsenek ilyenek a láthatáron? Megölnék-e a nyugati keresztényeket krisztusi hitükért, a világtól való elkülönülésük miatt? Bizonyos, hogy ilyen okok miatt már egyetlen hivatalos nyugati keresztény gyülekezet sem szenvedne üldözést. Krisztust már rég megtagadták, és a világtól való elkülönüléssel már az ellenségük sem vádolná őket. A világtól senkit sem különböztet meg az, hogy vasárnap katolikus, evangélikus, református, unitárius, baptista, metodista, stb. templomba vagy imaházba tér be még – ha éppen jut erre még ideje – egy órára, hogy a benne élő farizeust kielégítse. Ezzel épp úgy nem törődik senki, mint azzal, hogy ki melyik diszkóba jár, ki melyik focicsapat szurkolója, vagy ki melyik pártra szavaz. Viszont az is bizonyos, hogy vannak még olyan Krisztushoz hű tanítványok, akik „nem szennyezték be a ruhájukat”, nem kötöttek vérszerződést a jóléti istenekkel és a modern kor seregnyi bálványával, és bátran vállalnák Megváltójukért vagyonuk elvesztését, a kínzásokat és a halált is. Kevesen vannak, de az Úr Jézus nem hagyott kétséget a felől, hogy minden korban kevesen lesznek, akik vállalják a szenvedést az ő nevéért.

Voltak időszakok – nyilvánvalóan a szmirnai gyülekezet életében is –, amikor a tanítványok tudták, hogy bármelyik percben betörhetnek házaikba, elhurcolhatják és megölhetik őket. Gyakran az utcára sem mehettek már ki anélkül, hogy meg ne támadták volna, és össze ne verték volna őket. Összejöveteleiket gyakran kődobálásokkal zavarták meg, vagy éppen vad hordák verték szét őket puszta szórakozásból, hiszen ezt minden következmény nélkül megtehették. És a kegyetlen üldözés még nem volt elég, hanem ehhez társult még egy számunkra elképzelhetetlen szegénység is. Az ok elsősorban az volt, hogy legtöbbjük az alsóbb néprétegekből származott, másrészt az üldözések idején a csőcselék betört lakásaikba, és teljesen kifosztotta azokat. Abban az időben nem volt ritka, hogy még Rómában is sokan haltak éhen a szegényproletár rétegekből, tehát azok, akiknek „kenyeret és cirkuszt” ígértek, ha nem lázonganak. De ezt nem tudták mindig teljesíteni a hatóságok, például, ha a kedvezőtlen szelek miatt késtek az Alexandriából jövő gabonaszállító hajók.

Az a mai globalizációs modell, amely szerint a maroknyi gazdagok még gazdagabbak, és a szüntelenül növekvő számú szegények még szegényebbek lesznek, egyáltalán nem új, mert ez a szakadék a Római Birodalomban még nagyobb volt. A keresztények voltak a legszegényebbek. (Erre a nyomasztó szegénységre a Biblia a ptocheian szót használja, a szokásos szegénységre használt penia szóval szemben). Miközben körülöttük az akkori középosztály jól keresett, de nem éhezett a teljes alsó osztály sem, mivel a társadalmi békére az uralkodó osztálynak nagy szüksége volt, addig a keresztények gazdasági egzisztenciáját lehetetlenné tették. Ilyen helyzetekben – amikor körülöttünk tombol az anyagi jólét – különösen erős a kísértés megtagadni Jézust. Ezt a mai nyugati, jóléti gyülekezetek is tapasztalják, pedig őket nem az államhatalom üldözi, hanem a régi-új bálványok, az állati nívó alá süllyedt szex, a mammon, a szórakozás, a zsaroló tárgyak, amelyek a római császároknál is kegyetlenebb zsarnokok.

Valahol olvastam, hogy az akkori keresztények gyakran csak úgy tudták ellátni szegényes útravalóval vendégüket, hogy néhány napig éheztek. Ők a nyomorúságos külső körülmények ellenére sem érezték magukat szegénynek, mert bővölködtek Uruk ígéreteiben: „…mint szomorkodók, de mindig örvendezők, mint szegények, de sokakat gazdagítók, mint akiknek nincs semmijük, és akiké mégis minden”(2Kor 6,10) – „Figyeljetek csak ide szeretett testvéreim: vajon nem Isten választotta-e ki azokat, akik a világ szemében szegények, hogy hitben gazdagok legyenek, és örököljék azt az országot, amelyet Isten az őt szeretőknek ígért”(Jak 2,5).

A szmirnaiak nem anyagiakban, nem a romlandóságnak alávetett mütyürkékben voltak gazdagok, de mivel Isten örökkévaló javait már részben itt a földön, és nagyobb részét elévülhetetlen ígéretben birtokolták, minden üldözőjüknél gazdagabbak voltak. Igen, minden korban vannak, akik a karrier, a siker, az önmegvalósítás, a pénz, a szex vagy a beat-zene foglyai, ők minden korban nagyon sokan vannak, és vannak kevesen, akik a krisztusi szeretet foglyai. A minőségi különbség napnál világosabb lesz az ítélet napján.

A szmirnai gyülekezetet nemcsak a pogányok üldözték, hanem a Sátánnak, minden korban jelen levő, legkegyetlenebb és leggyalázatosabb fegyvere: a kegyességgel álcázott fanatikus vallásos világ is, amelyet Jézus itt a Sátán zsinagógájának nevez (v.ö. Jel 3,9). Történészek beszámolnak arról, hogy ezek a zsidók, akik Isten kiválasztott népének tartották magukat, miközben istengyalázó magatartásukkal bebizonyították, hogy a Sátán kiválasztott népéhez tartoznak, milyen buzgalommal vettek részt Polykarposz, a szmirnai gyülekezet elöljárója meggyilkolásában, ahogy ezt fentebb már említettem. De az apostolok is gyakran a legkegyetlenebb üldözéseket saját honfitársaiktól szenvedték el. Azt olvassuk, gyakran „felingerelték és megharagították a pogányokat a testvérek ellen”(ApCsel 14, 2.5; 17,5.13; 21,27-31; 22,22-23; 23,12-14), sőt odáig is elmentek, hogy „átokkal kötelezték magukat, hogy nem esznek és nem isznak addig, amíg meg nem ölik Pált”. A fanatizmus csak egy eszközt ismer: mindazokat, akik bármiben eltérnek tőle; akikben a krisztusi szeretetet látják, el kell törölni a föld színéről. Csaknem az egész egyháztörténetet ennek a fanatizmusnak a fojtogató fekete füstje tölti be.

Jóllehet származásuk alapján zsidók voltak, de nem voltak valódi zsidók, hanem szellemi pogányok (v.ö. Róm 2,28). Szövetkeztek más pogányokkal, hogy a keresztényeket megöljék, s így kíséreljék meg kiirtani a krisztusi hitet. A Messiás keresztre feszítésével a zsidók éppen olyan eszközök voltak a Sátán kezében, mint a császárkultusz. S ez ma sincs másként. E sorok írásakor olvastam, hogy Izraelben fanatikus ortodox zsidó fiatalok – a kerület polgármesterének felbujtására – összegyűjtötték az Etiópiából menekültek között kiosztott Újszövetségeket, és a nyílt utcán elégették őket. Egyáltalán eljutott a tudatukig, hogy ezzel azoknak a nemzetiszocialista hordáknak a szintjére süllyedtek, akik szintén könyvégetéssel kezdték, majd hatmillió honfitársukat égették el a koncentrációs táborok kemencéiben?

János apostol természetesen nagyon jól tudta, hogy a zsidók az összejöveteleiken nagyon szerették magukat az „Úr gyülekezetének” nevezni (4Móz 16,3; 20,4; 31,16). Mintha azt akarná mondani, ti szívesen nevezitek magatokat az Úr gyülekezetének, holott a valóságban a Sátán zsinagógája vagytok. A zsinagóga görög szó, és összejövetelt, összegyülekezést jelent. Nézzük meg közelebbről azokat a rágalmakat, amelyekkel a keresztyéneket illették akkoriban. Hat rágalom tért valamilyen formában minduntalan vissza:

  1. Az úrvacsora igéivel kapcsolatban – ez az én testem, és ez az én vérem – azt híresztelték, hogy a keresztények kannibálok.

  2. Mivel a keresztények a közös úrvacsorát szeretetvacsorának, szeretetvendégségnek nevezték, ezért megállapították, hogy ezek az összejövetelek az erkölcstelenségek, a testi élvezetek orgiái. (Úgy tűnik, hogy a szeretet már akkor is bizonyos körökben a legocsmányabb szex puszta szinonimája volt, mint manapság.)

  3. Mivel a krisztusi hit következményeként gyakran keletkeztek szakadások a családokban, ezért azzal vádolták a keresztényeket, hogy szétbomlasztják a családi életet, és beleavatkoznak családi ügyekbe.

  4. A pogányok ateizmussal vádolták a keresztényeket, mert nem tudták megérteni, hogyan lehet tisztelni olyan Istent, akiből nem készítenek olyan állóképeket, mint ők a saját isteneikről.

  5. Azzal vádolták a keresztényeket, hogy nem lojális állampolgárok, sőt lázadók, mert nem voltak hajlandók kimondani és ezzel elismerni, hogy : „A császár az Úr”.

  6. Gyújtogatóknak is nevezték őket, mert azt prófétálták, hogy a világ egy lángtengerben fog elmerülni.

 

 

Ne félj attól, amit el fogsz szenvedni. Íme, az ördög börtönbe fog vetni közületek némelyeket, hogy próbát álljatok ki, és nyomorúságotok lesz tíz napig.”

 

Mindenképpen feltűnő, hogy a gyülekezet nem részesül feddésben. Annál inkább feltűnő ez, ha tudjuk, hogy a másik hat gyülekezetből öt súlyos feddésben részesül. Azok a tapasztalatok, amelyeket a szenvedés során szereztek, megerősítették hitüket és megacélozták ellenálló erejüket, s ez segítette őket hívő életvitelükben. Ők is törékeny, esendő emberek voltak, akik nem hősöknek születtek; ők is meginogtak gyakran hitükben, s kétségek gyötörték őket, de mindenen átsegítette őket az, ami az első helyet töltötte be életükben: a Jézus Krisztushoz fűződő feltétlen szeretet. Soha senkit sem segített át akadályokon, válságokon, bajokon, szenvedéseken – legyenek bár istenek meg istennők, bálványok vagy bálványszentek – más, mint a Jézus Krisztusban való hit, a megszentelt hit a világtörténelem egyetlen Megváltójában, aki az életével vásárolt meg bennünket.

Nem tudom, ma hány nyugati keresztény gyülekezet fogadná – éveken keresztül tartó üldözés és nyomorúság után –fegyelmezetten és pánik nélkül a hírt, mi szerint a tényleges üldözés még el sem kezdődött, a legnehezebb majd csak ezután jön. Pedig Jézus – és ezt tudjuk jól – nemcsak a szmirnai gyülekezetnek üzen, hanem rajta keresztül minden kor minden gyülekezetének. Amikor Jézus a nagy megpróbáltatás jelenségeiről beszél: a sok álkrisztusról, akik sokakat megtévesztenek; a háborúkról, amelyekkel nemzet nemzet ellen, ország ország ellen támad; éhinségekről, földrengésekről, és ma már hozzátehetjük, klímakatasztrófáról, akkor „mindez a vajúdás kínjainak kezdete”(Mt 24,8) még csak. Az a nagy nyomorúság, vagyis az a katasztrófa, „amilyen nem volt a világ kezdete óta mostanáig”, amelyben egyetlen halandó sem menekülne meg, ha Isten a választottak kedvéért meg nem rövidítené azokat a napokat, még hátravan (Mt 24,21-22). Az a néhány évtized, amely mögöttünk van, s az a nap, amelyben itt, a nyugati világban élünk, csak másodpercnyi szélcsend a világtörténelemben, amellyel Isten megajándékozta ezeket a generációkat, hogy megtérhessenek bűneikből, és felkészülhessenek a még csak ezután következő rettenetes szenvedésekre. Jézus nyomatékosan figyelmeztetett bennünket: „Vigyázzatok magatokra, nehogy szívetek elnehezedjék mámortól, részegségtől vagy a megélhetés gondjaitól; és hirtelen lepjen meg titeket az a nap, mint valami csapda, mert úgy fog rátörni mindazokra, akik a föld színén laknak”(Lk 21,34-35). Elmondhatjuk-e Jézusnak, hogy a mai nyugati gyülekezetekre nem telepszik rá semmiféle mámor; sem az önigazultság, sem az alaptalan magabiztosság, sem a kompromisszumok, sem a világi örömök mámora? Ugyan melyik mai, nyugati gyülekezetről állíthatná még jogosan az Úr, hogy a lelki szegényekhez tartozik; hogy éheznek és szomjaznak az igazságra; hogy tiszta szívűek; hogy békét teremtenek; hogy az igazságért üldözik őket; egy szóval, hogy üres korsók, amelyekbe szüntelenül töltheti mennyei kincseit az Úr? Akinek még nem tompult el teljesen a lelkiismerete, az bárhova néz ma nyugaton, csupa lezárt, elégedetten mosolygó korsót lát csak, amelyekbe az Úr már semmit sem tölthet, mert színültig betölti őket az álkegyesség.

Nem segíti tisztánlátásunkat, ha Krisztus Gyülekezetének minden súlyos útja mögött csak olyan embereket látunk, akik a gonoszság szolgálatába álltak, és rájuk koncentrálunk, mert akkor a fától nem látjuk az erdőt; akkor nem látjuk meg, hogy emberfeletti erővel, a Sátánnal állunk szemben, aki még attól sem félt, hogy Isten Fiát megkísértse, s ha lehet zsákmányul ejtse. Az meg végképp súlyos bűn lenne, ha a farizeus szemével látnánk csak, mi szerint hálát adunk, hogy nem vagyunk olyanok, mint ők, mert minden fogadkozásunk ellenére is, bármikor olyanná válhatunk. Aki lebecsüli a Gonoszt, az végzetesen félreértette Istent. Jézus sem úgy beszél a Sátánról, mint valami csekélységről, hanem, mint a világ uráról. Az tény, hogy nekünk nem szabad állandóan a Gonosszal foglalkoznunk, s félnünk tőle, mert akkor már is a hatalmában vagyunk, de végzetes következményekkel járna, ha nem lennénk tisztában azzal, hogy ordító oroszlánként jár szüntelenül körülöttünk, hogy a megfelelő pillanatban zsákmányává tegyen bennünket (1Pét 5,8). A Gonosz a teremtés kezdete óta arra törekszik, hogy szembeállítsa az embert Istennel, s ezért összpontosított támadása mindig azt éri, aki valódi, mély bűnbánattal és az újjászületés vágyával közeledik Istenhez. A Sátán nem üldöz olyan gyülekezetet, amely már az övé, még akkor sem, ha kereszt a szimbóluma, ha prédikálnak, imádkoznak, Jézusról beszélnek ott, sőt arra törekszik, hogy a hazugság és némi igazság vegyítésével minél nagyobb tömegeket kábítson el, más szóval, zárjon emberi hagyományokra, emberi tanításokra alapított vallásokba. Beszélhetnek ott Jézusról, mint példamutató emberről, csak ne lássák benne az egyetlen utat az Atyához; ne hajoljon meg térdük a nevére, amely minden névnél nagyobb; ne tekintsenek rá, mint Megváltójukra, Mesterükre és Urukra. Ő annak örül, ha gyermekei krisztusgyermekről (a német katolikus szóhasználatban Jézus ma már csak Christuskind!) vagy jézuskáról beszélnek, aki kétezer év óta még mindig pólyában fekszik a jászolban, esetleg az egekbe és közvetítővé magasztalt Mária istennő karján ül vagy ölében fekszik tehetetlen csecsemőként. Így látjuk szinte valamennyi katolikus oltárképen. Óh, a Sátán nagyon jól tudja, hogy hamis képekkel milyen irtózatos hazugságokat, gonoszságokat lehet ravaszul és gyakran eltávolíthatatlanul beleégetni a lélek tudatalattijába, amelyet ő ellenőriz. A képek mellett nem lehet egyszerűen elmenni, mert követnek és irányítanak bennünket, anélkül, hogy tudatában lennénk ennek. Erre építi döbbenetes erejét ma a reklámszakma is.

A Sátántól nem kell félnie annak, aki szüntelenül az Úrral jár, s akiben gyümölcsöt terem az Úr beszéde (Jn 12,48), mert az ő erejével – és csak azzal! – megvédheti magát, ha magára ölti az Isten fegyverzetét (Ef 6,11). Csak egyetlen percben se vélje úgy, hogy ő most már elég erős, és akár incselkedhet is „karizmatikus” tógákban megjelenő megtévesztő szellemekkel. Valakit – aki szüntelenül „lelki izgalomra” vágyott – figyelmeztettem a veszélyre, mire gondolkodás nélkül rávágta: Óh, a jóatya nem engedi meg ezt, vagyis, hogy ő a gonosz szellemek befolyása alá kerülhet. Ez nem egyszerűen beszűkült naivitás, hanem súlyos következményekkel járó ostobaság: bibliai „betű-tudás”, amely öl. A baj nemcsak az, hogy ilyen felfogású tagok fertőződnek meg a legkönnyebben, hanem cselekedeteikkel és bibliaellenes felfogásukkal fertőznek meg sok hitben gyenge testvért, gyakran egész gyülekezeteket.

Súlyos kétségek gyötörhetik, és könnyen meginoghat hitében az, aki nem tudja, hogy a mérhetetlen szenvedést okozó üldözéseket ugyan a Sátán, és olcsó eszközeivé vált emberek hajtják végre kegyetlenül, de mögöttük Isten áll a valóságban, aki Gyülekezetét próbáknak veti alá, hogy hitét megerősítse, és hozzászoktassa a terhek hordozásához. Jézus sohasem mondta, hogy aki vállára veszi az ő keresztjét, az vele, a keskeny úton luxus-utazásban vesz majd részt, sőt azt mondta a meggondolatlanoknak és gyorsan lelkesedőknek: „A rókáknak van barlangjuk és az égi madaraknak van fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania”(Mt 8,20). Minden szenvedés, ami a Jézus iránti szeretetünkért ér bennünket, belső növekedést és gazdagodást hoz. A kinin rendkívül keserű gyógyszer, de aki nem él vele a trópusokon, azt elpusztítja a malária.

Jézus megdicsőítése tanítványai szenvedésében a Gyülekezet történetének legmagasztosabb fejezete. István megkövezése óta Istennek sok-sok hűséges gyermeke dicsőítette meg az Urat szenvedésével és mártírhalálával. Az Úr felbecsülhetetlenül nagy bizalma nyilvánul meg irántunk, ha ezt az utat megtehetjük érte: „Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki, és rendeltelek titeket arra, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon”(Jn 15,16). Aki a nehéz időkben, csak az embereket látja, akik szenvedést okoznak neki, s csak az igazságtalanság és gonoszság van a szeme előtt, amelyet ő „nem érdemelt meg”, az a próbában nem fog helytállni, sőt súlyos lelki kárt szenved. A demokrácia nem bibliai fogalom. Egyetlen Igében sem szavatolja Isten, hogy gyermekeit senki sem korlátozhatja hitéletük gyakorlásában. Aki ma ezt alapvető állampolgári jognak tartja, az tegye saját felelősségére, de ne hivatkozzon a Bibliára. Minden attól függ, hogy képesek vagyunk-e az emberek és az igazságtalanságok fölött az Úrra függeszteni tekintetünket annak tudatában, hogy az ő kezében vagyunk, és akik őt szeretik, azoknak minden javukra szolgál (Róm 8,28). Ez méregtelenítheti csak a keserűséget, ez növelheti csak a reményt, s ez óvhat meg attól, hogy szétmorzsoljanak bennünket a nehézségek, sőt ez erősíti bennünk azt a mély meggyőződést, hogy a szenvedések alatt növekedünk, gazdagodunk szellemi-lelki kincsekben. Sohasem szabad szem elől tévesztenünk azt, hogy „amikor az Úr ítél minket, akkor nevel, hogy a világgal együtt el ne vesszünk (1Kor 11,32). Aki emberekre és viszonyokra szegzi tekintetét, és tőlük vár segítséget, az csalódik és elmerül. Csak Jézus Krisztus segíthet át bennünket minden nehézségen.

Az Úr határozza meg a gyülekezet szenvedésének az időtartamát is: „Nyomorúságotok lesz tíz napig”. Az elmúlt évszázadokban sokféleképpen értelmezték ezt a mondatot. A legvalószínűbb üzenete az, hogy a Gyülekezet szenvedése időben meghatározott, egy órával sem fog tovább tartani, mint amennyi Isten tervében szerepel. Tény, hogy az ókorban ez a kifejezés azt jelentette, hogy valami rövidesen befejeződik. Ő az Első és az Utolsó; ő határozza meg a gyülekezet szenvedésének kezdetét és végét. Ő a szenvedés alatt is szüntelenül jelen van, ahol befogadják őt, és az ő parancsolatait hajtják végre, és erős karjaival öleli körül őket.

A keresztényüldözés ugyan törvények alapján folyt, de nem voltak szüntelen üldözéseknek kitéve. Gyakran hosszabb ideig békén hagyták őket, aztán valamelyik helytartó, különböző okokból, hirtelen zaklathatta és fogságba vetethette őket. Tulajdonképpen ez az állandó bizonytalanság volt a legrosszabb. Persze, mi mondhatjuk, hogy a börtön mégis csak jobb a halálnál, csakhogy akkoriban a börtön a halál előszobája volt, mert a foglyokkal senki sem törődött, s aki egyszer bekerült oda, azt gyakran holtan hozták ki onnan.

A szenvedés minden korban foglalkoztatta a tanítványokat, és hitüket kemény próba elé állította. Ha az istentagadóknak kellene szenvedniük, akkor az egészen természetes lenne, de miért kell szenvedniük az istenfélőknek? A Biblia egész sor feleletet ad erre. Lehet ez Isten fegyelmező figyelmeztetése: „Ezért erőtlenek és betegek közöttetek sokan, és ezért halnak meg számosan”(1Kor 11,30). Lehet megelőző jellege: „Ezért tehát, hogy el ne bizakodjam, tövis adatott testembe: a Sátán angyala, hogy gyötörjön, hogy el ne bizakodjam”(2Kor 12,7). Engedelmességre taníthat (mint Krisztust a szenvedés): „Jóllehet ő a Fiú, szenvedéseiből megtanulta az engedelmességet”(Zsid 5,8). „De nem csak ezzel dicsekszünk, hanem a megpróbáltatásokkal is, mivel tudjuk, hogy a megpróbáltatás munkálja ki az állhatatosságot, az állhatatosság a kipróbáltságot, a kipróbáltság a reménységet, a reménység pedig nem szégyenít meg, mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adott Szent Szellem által”(Róm 5,3-5). A krisztusi szolgálathoz tartozik: „Ezt mondta neki az Úr: „Menj el, mert választott eszközöm ő, hogy elvigye nevemet a pogányok, királyok és Izráel fiai elé. Én pedig meg fogom mutatni neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért”(ApCsel 9,15).

Jézus ajkáról nem csak itt, másutt is elhangzik többször: Ne félj! Ne féljetek, mert én veletek vagyok! Ha az ölel át engem, kicsiny porszemet, aki az egész világegyetemet tartja kézben, akinek a tudta nélkül egy hajszálam sem hullhat ki, akkor mi okom van félni? A félelemről bővebben írtam az Efezusi gyülekezet című fejezetben. Ezért itt csak annyit róla, hogy túszként ejthet foglyul bennünket, mint ahogy foglyul ejtette ma már az emberiség legnagyobb részét. Ő az egyik okozója annak, hogy a szeretet sokakban meghidegül: „Mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett tökéletessé a szeretetben”, hiszen: „A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet”(1Jn 4,18). Az ember vagy a szeretetnek ad helyet a szívében, vagy a félelemnek. Társbérletben ők sem élhetnek egymással.

Soha senki sem védekezhet majd azzal az utolsó ítéletnél, hogy őt senki sem készítette fel arra, hogy mivel jár Krisztus tanítványának lenni egy Isten ellen lázadó, agresszív világban. Jézus ezt olyan világosan mondta el, hogy ebben az esetben sincs szüksége senkinek sem papra, hogy megmagyarázza ezt: „Íme, én elküldelek titeket, mint juhokat a farkasok közé: legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok. Óvakodjatok az emberektől, mert átadnak a törvényszékeknek, és megkorbácsolnak zsinagógáikban, sőt helytartók és királyok elé hurcolnak énmiattam, tanúbizonyságul nekik és a pogányoknak. Amikor azonban átadnak titeket, ne aggódjatok amiatt, hogy miképpen vagy mit mondjatok, mert megadatik nektek abban az órában, hogy mit mondjatok. Mert nem ti vagytok, akik beszéltek, hanem Atyátok Szelleme szól általatok. Akkor majd testvér a testvérét, apa a gyermekét adja halálra, gyermekek támadnak szüleik ellen, és megöletik őket, s mindenki gyűlöl majd titeket az én nevemért, de aki mindvégig kitart, az üdvözül. Ha pedig üldöznek az egyik városban, meneküljetek a másikba. Bizony, mondom néktek: még végig sem járjátok Izráel városait, mire eljön az Emberfia. A tanítvány sem feljebbvaló a mesterénél, sem a szolga az uránál. Elég a tanítványnak, hogy olyanná legyen, mint a mestere, és a szolgának, mint az ura. Ha a ház urát Belzebubnak nevezték el, mennyivel inkább házanépét? Tehát ne rettenjetek meg tőlük! Mert nincs olyan rejtett dolog, amely le ne lepleződnék, és olyan titok, amely ki ne tudódnék. Amit a sötétségben mondok nektek, azt a világosságban mondjátok el; amit fülbe súgva hallotok, azt a háztetőkről hirdessétek. Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket meg nem ölhetik. Inkább attól féljetek, aki a lelket is, meg a testet is el tudja pusztítani a gyehennában”(Mt 10,16-28).

Honnan ered a szenvedés? A Szentírásból tudjuk, hogy a szenvedés ismeretlen volt abban a világban, amely Isten ítélete szerint „jó” volt (1Móz 1,31). De azzal a bűnös cselekedettel, amellyel eltávolodott az ember Istentől, a törvény hatálya alá, a halál és a félelem hatalmába került (1Móz 2,17; 3,19). Ezzel egyúttal a szenvedés rabságába jutott (Zsid 2,15). Mivel Isten képmásaként szerepelt a teremtésben (1Móz 1; 2), ezért általa utódainak is szenvedés jutott osztályrészül (Róm 8,18-23). Az ember nem tud megszabadulni a szenvedéstől saját erejével. A bejárat pedig abba a világba, amelyben nincs szenvedés, el van zárva előle (1Móz 3,24). Ha a Biblia az emberről beszél, akkor az a szenvedő ember van a látómezejében, aki – tudatosan vagy nem tudatosan – megváltásra vár. Isten teljes joggal állítja ítélet alá az embert, hogy Istentől való elszakadását a szenvedésben és a halálban tapasztalja meg, de Teremtője kegyelméből marad lehetősége arra, hogy visszatérjen őhozzá. Jézusnak testben való eljövetele (Jn 1,14), hogy az embert megváltsa szenvedéseiből és Istentől való elhagyatottságából (Lk 4,17-21) először egy lépés a szenvedés mélységébe (Zsid 12,2). Jézus Isten határozatát látta abban (Mt 16,21), hogy az ítélet alatt álló emberrel azonosuljon és osztozzon gyengeségükben (Zsid 2,14-18). Ő teljesen Atyja kezébe tette le életét (Zsid 5,7), és lett – szükség nélkül, hiszen bűntelen volt – értünk és velünk szenvedő testvérré. Mindez Isten akarata szerint történt, vagyis, amit mondott róla az Írás, annak be kellett teljesednie (Lk 24,44). „Hiszen önként ment a halálba, hagyta, hogy a bűnösök közé sorolják, pedig sokak vétkét vállalta magára, és közbenjárt a bűnösökért”(Ézs 53,12).

Beszélhetünk-e ma még nyugati keresztény szenvedő gyülekezetekről? Néhány évvel ezelőtt részt vettem olyan tájékoztató beszélgetésen, ahol egy eléggé öntörvényű, és rendkívül erős könyökökkel rendelkező magyar szabadegyházi prédikátor amerikai egyházi vezetőknek számolt be „a magyar gyülekezetek szenvedéseiről a szocialista időszak alatt”. Miközben beszélt, és elmondta, hogy az ötvenes években egyáltalán nem lehetett evangélizálni, nagyon szégyelltem magam, hogy végig kellett hallgatnom ezeket a rettenetes hazugságokat. Valaki közbeszólt, hogy ők akkor is jártak falvakba, bizonyságot tettek Jézusról egyes családoknál, és semmi bántódásuk nem esett, de durván belefojtotta a szót azzal, hogy nem lehetett, ha egyszer ő már kimondta ezt. Egyszerűen nem tudta elviselni, hogy az ő jelenlétében más is szót kapjon, pláne ellentmondjon neki. Én is átéltem azt a nagyon nehéz időszakot, de nekem senki se hazudja azt, hogy Magyarországon a Jézusban való hitük miatt tömegesen bebörtönözték és kínozták a hívőket. Az istentiszteleteken messze többen vettek részt, mint ma. Tudom, bebörtönöztek néhány vallási vezetőt, amit senki sem helyeselhet, bármilyen okból történt is, de a hitélet gyakorlásában gyakorlatilag senkit sem gátoltak. Csak nem akarja valaki azt állítani, hogy ő azért szenvedett, mert a hite miatt nem kaphatott sem a pártban, sem gazdasági-társadalmi téren vezető beosztást; neki a karrierjét törték meg a hite miatt? Azt tudjuk, hogy a Szovjetunióban hívők tízezreit hurcolták gulágokba, és kínozták őket halálra, ezért hogyan lehet egy szintre hozni a rengeteg vértanúval azt, hogy a magyar kommunista kormány nem fizette az adófizetők pénzéből a papokat, nem adott bőkezű támogatást az egyházaknak, nem bocsátotta rendelkezésre evangélizálás céljára a Népstadiont. S ha rendelkezésre bocsátotta volna, lett volna-e még egyáltalán olyan felekezet, amely a krisztusi evangéliumot, nem pedig „más evangéliumot” hirdetett volna? Persze, elvette az akkori kormány az egyházak világi javait, ez igaz, s az egyáltalán nem lehetséges, hogy csak Isten parancsát hajtotta végre? Hol van szó a Bibliában arról, hogy a gyülekezeteknek világi javakkal kell rendelkezniük? Arról meg nem is szólva, hogyan jutottak azokhoz a világi javakhoz, amely igazság szerint a népé volt, csak nem a nép adta nekik. A krisztusi gyülekezeteket a múltban épp úgy, mint ma, a hívők tartották és tartják el. Aki pénzt fogad el, az prostituálódik, mert aki adja, az megfelelő szolgáltatást, hozzáállást is vár ezért. Aki pénzért könyörög, és pénzt fogad el, annak előbb-utóbb benyújtják a számlát is ezért. Az ne fintorogjon, ha az állam „magzatelhajtás” kódnév alatt törvényesíti a tömeggyilkosságot! Nem éppen az egyházak voltak századokon keresztül az elnyomó és háborúzó rezsimek legfőbb támogatói? Nem éppen ők áldották meg a gyilkos fegyvereket is? Igaz, kéz kezet mos alapon, ők is benyújtották a számlát ezért. Egyszer számot kell adniuk majd erről is.

A kérdés azt volt, beszélhetünk-e még a Gyülekezet szenvedéséről ma a nyugati világban? Vagy olyan távol van ez ma már tőlünk, hogy nem érdemes már szót sem vesztegetni rá? Óh, ma meglepő gonddal vigyáz mindenki arra, hogy az emberi szabadságjogok ne sérüljenek; hogy a vallásszabadságot senki se korlátozhassa, mert az a demokrácia megsértése lenne. Hol vannak már azok az idők, amikor az evangéliumért üldözték a hívőket? Nem rendelkezik-e az emberiség ma e téren is „határtalan lehetőségekkel”? Nem az-e a fő jelszó ma egyházi berkekben is: Jöjjetek, építsünk együtt egy új világot, amelyben igazság, béke és szeretet honol!? Igaz, a Szentírás pontosan az ellenkezőjéről beszél; azt mondja, ilyen világot az ember sohasem teremthet, de ki hivatkozik ma még a Bibliára? Legfeljebb akkor, ha emberi tanításokat kell alátámasztani összefüggésükből kicibált igékkel vagy igefoszlányokkal.

Mi hívők, miért ne örüljünk, ha az emberek békét és igazságot akarnak teremteni? Miért ne örüljünk, hogy a vallások – igaz, szégyenletes és rettenetes következményekkel járó kompromisszumok árán – végre egyesülnek, hogy (állítólag) egyek legyenek, „ahogy az Úr akarta”? Igaz, ez a várva várt ökumenista falanszter kissé más ló lett, mint amiről sokan első delíriumukban álmodtak, de a fő, hogy felépüljön a világegyház. Azoknak a felekezeti vezetőknek, akik abnormálisan felhevült szívvel teljesen elszakadtak a realitásoktól, adott az orrukra időközben Róma néhány kijózanító balegyenest, mihez tartás végett, hogy világosan lássák, neki senki se szabjon feltételeket; s az eggyé levés lényege, hogy mint „elszakadt testvérek” visszatérhetnek a közös akolba, a pápa és Mária fennhatósága alá. De lélekben ez már rég megtörtént, a formaságok nem sürgősek.

Mi hívők, azért nem tudunk örülni annak, ha azt halljuk, hogy békét és igazságot fognak teremteni, mert számunkra abszolút semmit sem jelent, hogy mit mondanak a realitásoktól teljesen elszakadt emberek, hanem egyedül az, hogy mit mond Isten a Bibliában erről. Ő pedig figyelmeztet bennünket: „Amikor pedig azt mondják: Békesség és biztonság, akkor tör rájuk hirtelen a végső romlás, mint fájdalom a várandós asszonyra; és nem fognak megmenekülni”(1Thessz 5,3). Mi tudjuk, hogy béke és igazság csak ott van, ahol Krisztus vére eltörölte a bűnt. És aki megtapasztalta ezt, hallgathat-e? Számunkra – tegnap, ma és holnap – egyesegyedül az a fontos, hogy mit mond a Szentírás, és csak az alapján ítéljük meg az idők jeleit. Vigyáznunk kell arra, hogy a körülöttünk zajló napi események ne vakítsanak el bennünket, s ne vonjunk le belőlük elhamarkodott következtetéseket.

Amikor Jézus azt mondta tanítványainak, mint juhokat küldi őket a farkasok közé, akkor azt vajon csak a tizenkét apostolnak mondta? Nem figyelmeztetett-e bennünket is éppen erre, Pál apostolt eszköznek használva: „Tudom, hogy távozásom után dühös farkasok jönnek közétek, akik nem kímélik a nyájat”?(ApCsel 20,29). Van az egyháztörténetnek olyan lapja, amelyből hiányoznak a dühös farkasok? Ma talán már kihalt állatfajtához tartoznak? Persze, ha azt vesszük alapul, amit a keresztény egyházakban régóta vallanak, mi szerint a Biblia csak szimbolikusan értendő, akkor a mai keresztények számára annak is csak szimbolikus jelentése van – amit tehát nem kell komolyan venni –, hogy "maga a Sátán is a világosság angyalának adja ki magát. Nem meglepő tehát, hogy szolgái is az igazság szolgáinak tartják magukat”(2Kor 11,14-15). De miért is törnének be farkasok ma a nyugati keresztény gyülekezetekbe, amelyeket már rég széttéptek? Az Európai Unió alkotmánytervezetébe már nem került bele Isten neve. Észrevette ezt még valaki a nyugati kereszténységben? Persze, voltak néhányan, akik csóválták a fejüket, s egyáltalán nem abszurd már, hogy többnyire azok, akik Mária istennő elé térdelnek le. Az alkotmánytervezet készítői egyszerűen tudomásul vették a realitást, hogy Isten már rég halott a hivatalos nyugati kereszténységben. Isten már akkor halott volt ott, amikor államegyház lett belőle. Mit keres egy alkotmányban Isten neve ott, ahol másfél évezred óta mindig csak néhány krisztusi tanítvány, egy maroknyi üldözött hitt Istenben? A hit bizonyítéka nem az álszent szó, hanem a cselekedet.

Amikor Jézus mindenkori tanítványait farkasok közé küldi, akkor tudnunk kell, hogy ő arról a krisztusgyűlöletről beszél, amely születése pillanatától itt volt a földön. Megbocsáthatatlan tévedés, ha valaki azt hiszi, hogy csak az akkori zsidó vallásos világ gyűlölte őt. Nem, a krisztusgyűlölet minden korban itt van, a legkegyetlenebb, legagresszívebb, legbrutálisabb formában a mindenkori vallásos világban, a kegyeskedőkben, és ez a gyűlölet nem ismer irgalmat és megbocsátást. Egy szüntelenül véres ruhában rohanó ámokfutó nem tudja elviselni az útját álló fehérruhás embert, hanem halálra tapossa. Aki az ártatlanul kiontott vérben meglátja a maga szennyes, ördögi ábrázatát, az a sárba tapossa a megszentelt vért, hogy többé ne lássa, mert nem tudja elviselni. Józan értelemmel egyszerűen felfoghatatlan a mindig és mindenütt lángoló krisztusgyűlölet. Ennek okát a romlott lelkünk mélyén kell keresnünk. Miért gyűlöli a világ Jézust? Jézus maga adja meg a választ erre: ”Ha nem jöttem volna, és nem szóltam volna hozzájuk, nem volna bűnük, most azonban nincs mentségük bűneikre”(Jn 15,22).Jézus Krisztust azért gyűlöli a világ, különösen a vallásos világ, mert benne Isten volt itt, Isten van itt, és Isten lesz itt mindig. Erről a Jézusról nem akar tudni a világ, sőt a vallásos világ is úgy tesz, hogy akinek nem lenne szabad léteznie, az nincs is. Ezért helyettesítik őt Máriával, szentekkel, rózsafüzérrel, torinói lepellel, ikonokkal és gyertyákkal, hivalkodó templomokkal, imaházakkal, és egyéb pogány bálványokkal. Miért gyűlölik olyan engesztelhetetlen módon Jézust? Mert letépi az álarcot a vallásos világ ábrázatáról, a kegyeskedő ember arcáról! És az álarc alatt mindig csak a Sátán képe lepleződik le! Nem tudja megbocsátani a vallásos világ, ha Jézus leleplezi az ürességét, a fanatizmusát, a képmutatását, egy szóval a sátáni természetét. Hadd idézzem ezzel kapcsolatban egyik idevágó versemet:

FARIZEUSOK

 

Mi a Messiást vártuk,

aki megerősíti mindazt,

amit generációkon keresztül létrehoztunk,

s azt, hogy az egyetlen igaz úton járunk.

Te pedig durva kézzel felborítasz mindent;

fejtetőre állítod legszentebb meggyőződéseinket;

letéped álarcainkat;

pőrére vetkőztetsz bennünket;

metsző gúnnyal teszed nevetségessé erőfeszítéseinket;

kíméletlenül szétrombolod kipróbált mércéinket!

Pedig hosszú emberöltők során

vér és verejték árán

- Istent hűségesen szolgálva –

bedogmatizáltunk mindent pontosan:

mi tartozik jobbra, és mi balra,

mi a fehér, és mi a fekete,

mi a jó, és mi a rossz,

mi a tiszta, és mi a tisztátalan,

mi a hit, és mi a hitetlenség,

melyik az üdvösség útja, s melyik nem az,

melyek a „történelmi” egyházak, s melyek a szekták,

ki a felavatott szakember, s ki a laikus,

ki közvetíthet csak Isten és ember között,

ki kedves Isten előtt, s ki nem az.

Most azt mondod: Ne ítélkezzünk!?

Hát a lényegünktől akarsz minket megfosztani?!

 

Jézus megmutatta ennek a világnak, hogy nem tud békét teremteni, és a mi korunk iszonyatos félreértése is az, hogy nem tudunk megváltott világot teremteni. Persze, hogy nincs semmi rossz abban, ha felebarátainkért, a szegényekért fáradozunk és adakozunk, de a rossz az, ha közben a megváltás evangéliumáról hallgatunk. Egy kosár kenyér elegendő lehet egy embernek egy hétre is, és utána éljen meg abból, hogy mi milyen jó emberek vagyunk? Azért küldött el bennünket a világba Jézus, hogy néhány nappal vagy héttel meghosszabbítsuk az éhezők életét kemencében sütött kenyérrel? Nem az élet kenyeréről kell elsősorban bizonyságot tennünk? Arról kell bizonyságot tennünk, hogy nincs igazság és béke megtért és újjászületett emberek nélkül. Minden más – és ezt szó szerint kell venni – csak a szennyes és rongyos ruha foltozgatása.

Óh, addig nincs ellenállás, amíg mi Jézusról, a jó és példamutató emberről beszélünk, de tegyünk csak bizonyságot arról, hogy elsősorban nem keresztségre, bemerítésre, templomba vagy imaházba járásra, bő lére eresztett imádkozásokra van szükség, hanem a világnak, a régi életnek való hátat fordításra, totális belső megújulásra, gyümölcsöt termő életre, amelynek a középpontjában Jézus Krisztus áll. Nos, itt kezdődik a Krisztus iránti gyűlölet. Senki sem gyűlöli azt a Jézust, aki csak kegyes gondolatainkat tükrözi vissza, aki mindent jóváhagy, amit az ő nevében teszünk, de engedje valaki csak szóhoz jutni az igazi Jézust, akinek Igéje kétélű kardként hatol a lelkiismeretbe, akkor megtudja, miért gyűlöli őt és tanítványait a bűneihez láncolt világ.

A totálisan kihűlt keresztény gyülekezetekben az emberek ma már kizárólag személyes jólétükben érdekeltek: megoldódnak-e az én problémáim, meggyógyulok-e betegségemből (mert, ahogy a mai „keresztények” mondják: legfontosabb az egészség!), meghallgattatnak-e imáim, stb. Már távolról sem az a fontos, hogy képes vagyok-e részt venni Jézus szenvedéseiben. Felkészültem-e a felkészülésemre biztosított időben arra, hogy elegendő olajat gyűjtsek lámpásomba, hogy amikor betör az éjszaka, világíthassak mások számára is?

Amikor Jézus arról beszél, hogy a szeretet sokakban meghidegül, akkor a mai rutin-kereszténységről beszél. Milyen szeretet hidegül meg? A Jézus Krisztus iránti szeretet. Aki közelről is kíváncsi erre a mélyhűtött szeretetre, az bármelyik mai nyugati gyülekezetben megtalálja ezt.

Tudom, ebben kevesen adnak igazat nekem, mert a felszínes emberben mindig is erős volt az a „kincstári optimizmus”, amely nem ismer lehetetlent, s azt mondja, az ember elég erős ahhoz, hogy gyökeresen megváltozzon; elhagyja a rosszat, és csak a jót cselekedje. Csakhogy ezek az emberek még alapfokon sem ismerik önmagukat.

Valahol olvastam egy történetet, amely arról szól, hogy a középkorban valamelyik kisebb európai városállamban, a királyi hatalomért folytatott küzdelemben egy testvérpár halálosan meggyűlölte egymást. Végül a fiatalabbik ragadta magához a hatalmat, de nem ölte meg fivérét, ahogy ez a trónért folytatott harcokban szokás volt, hanem egyszerűen, de ördögi ravaszsággal bezárta őt a saját palotájába. A bezárás tulajdonképpen nem pontos kifejezés, hiszen a palota nyitva volt, és senki sem őrizte. A fivér rendkívül kövér ember volt, ezért a ravasz testvér olyan szűkre szabatta át az ajtókat, hogy abnormálisan kövér testvére ne férhessen ki rajtuk. Gondoskodott arról is, hogy állandóan a legfinomabb ételekkel lássák el. A fivérnek szabadulásához tulajdonképpen nem kellett volna mást tennie, mint szigorú fogyókúrába fognia. Tizenkét évig élt még a palotájában, de egyetlen napon sem tudott lemondani a finom ételekről, s így a szabadulása is meghiúsult.

Nemrég láttam egy dokumentumfilmben, hogy Indonéziában még ma is úgy ejtenek fogságba egy majomfajtát – amelyet aztán betanítanak kókuszdió-szedésre – mint régebben is másutt, hogy egy fához erősítenek egy korsót, amelybe a majmok kedvenc ételeit helyezik el. Amikor az ember eltávolodik a korsótól a leshelyére, akkor a kíváncsi majom hamarosan megjelenik, belenyúl a szűk torkú korsóba, megragadja a kívánatos magvakat, de velük együtt nem tudja már a kezét kihúzni. Látja, hogy jön az ember futva, menekülhetne, ha elengedné a magvakat, de képtelen erre. Aztán az ember rádob egy takarót, összekötözi és hazaviszi a majmot. Ez a mai névleges kereszténység. Ez a testestül-lelkestül a világban élő kereszténység inkább a kezét amputáltatná le, de a mobiltelefont (ez a világ jelképe itt) akkor se engedné ki a kezéből. A Biblia félreérthetetlen ebben a vonatkozásban is: „Ne szeressétek a világot, se azt, ami abban van. Ha valaki szereti a világot, abban nincs meg az Atya szeretete. Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, a szem kívánsága, és az élettel való kérkedés, nem az Atyától, hanem a világtól van. A világ pedig elmúlik, és annak kívánsága is; de aki az Isten akaratát cselekszi, az megmarad örökké”(1Jn 2,15-17). Ehhez sem kell pap, hogy megmagyarázza, hogyan kell ezt érteni.

 

Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.”

 

Óh, de sokszor értették félre és magyarázták félre ezt a mondatot, mintha a hű kötelességteljesítés a polgári életben, vagy a szorgalmas templomba, imaházba járás bárkinek is meghozhatná az élet koronáját. Ha valaki ma gyakrabban jár temetésekre, akkor az a benyomása támadhat a sírbeszédeket hallgatva, hogy az élet koronáját bárki és automatikusan megkapja, úgyszólván, el sem veszítheti. A hű kötelességteljesítés rendkívül dicséretes dolog, de még soha senki sem üdvözült ezáltal, mert ha így lenne, akkor a kegyelem már nem lenne ingyen, hanem nagyon is megszolgált. Ha tízezer évig élnénk, és mindennap feláldoznánk magunkat felebarátainkért, akkor sem tudnánk ezzel megváltani bűneinket. Ezért sohasem üdvözülhet senki Jézus Krisztus nélkül, mert csak ő törölheti el bűneinket úgy, hogy Isten előtt többé ne létezzenek. Isten csak Jézus Krisztus helyettesítő halálában láthat bűntelennek bennünket, ezért nem válthatnak meg bennünket emberek által kreált szentek és más bálványok sem. Pápai vagy egyházi bűnbocsánat még a templom kijáratáig vagy a sírig sem elég, s ezt nagyon sokan tudják, csak a megfelelő konzekvenciát nem akarják levonni ebből. Bizonyos vagyok abban, hogy a lelkük mélyén még a fanatikusok is tudják, hogy a mennyország kulcsait Isten egyedül Jézus Krisztusra bízta, nem pedig ámokfutó egyházakra.

A Jézus Krisztus iránti hűségünktől függ örök életünk. Aki elhagyja őt, annak az élete még a hulló falevélnél is értéktelenebb. Inkább meghalni, mint Jézust megtagadni, elhagyni. Így volt ez Istvánnál és megszámlálhatatlan mártírnál. Ők tudták, hogy semmi sem választhatja el őket a Krisztus szeretetétől, ezért mindhalálig hűek maradtak hozzá, és jutalmul elnyerték az élet koronáját. Semmit sem hoztunk magunkkal, és minden, amit itt gyűjtünk össze, itt marad halálunk után az enyészetnek. Csak az számít, hogy a halálig hűek voltunk-e Megváltónkhoz. Minden más század- vagy ezredrangú kérdés.

Úgy tűnik, hogy az eddigi időpontig senki sem halt meg az üldözésekben a szmirnai gyülekezetben, de félő volt, hogy ez hamar bekövetkezik. Tény, hogy Polykarposz – ahogy fentebb már említettem – a gyülekezet elöljárója mártírhalált szenvedett, és kétségtelen, hogy a gyülekezetből sokan követték őt ebben.

Az „élet koronája” egyike azon koronáknak vagy megjutalmazásnak, amelyben a hívők részesülnek (v.ö. 1Kor 9,25; 1Thessz 2,19; 2Tim 4,6-8; Jak 1,12; 1Pét 5,4; Jel 4,4). A hívőknek mindig előre kell tekinteniük, vagyis arra, amiben osztályrészük lesz a halál után.

 

Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek! Aki győz, annak nem árt a második halál.”

 

A Szent Szellem, a Pártfogó, akit Jézus elküldött, hogy képviselje őt a Gyülekezetben. Hűséges figyelmeztető mindaddig, amíg a gyülekezet tiszteli őt, tehát hallgat rá. Utat mutat, bátorságot ad, hogy Jézusért a legnehezebbet is elviselje a gyülekezet.

A második halál a tulajdonképpeni halál, amelyben azok részesülnek, akik az utolsó ítéletnél könnyűnek találtatnak a mennyei bíró előtt: „És láttam egy nagy fehér trónust, és a rajta ülőt: színe elől eltűnt a föld és az ég, és nem maradt számukra hely. És láttam, hogy a halottak, nagyok és kicsinyek a trónus előtt állnak, és könyvek nyittattak ki. Még egy könyv nyittatott ki, az élet könyve, és a halottak a könyvbe írottak alapján ítéltettek meg cselekedeteik szerint. A tenger kiadta a benne levő halottakat, a Halál és a Pokol is kiadták a náluk levő halottakat, és megítéltetett mindenki cselekedetei szerint. És a Halál és a Pokol belevettetett a tűz tavába: ez a második halál, a tűz tava. Ha valakit nem találtak beírva az élet könyvébe, azt a tűz tavába vetették”(Jel 20,11-15).

Aki az örök bíró előtt áll, és nem találják nevét az élet könyvében, az örökre elveszett. Az élet könyvében azoknak a neve áll, akik mindvégig kitartottak Jézus mellett.

Ezek a képek az utolsó ítéletről mélyen behatolnak a szívbe, és egy nagy kérdőjelet hagynak ott. Nem tudjuk, hogy hány könyv lesz az örök bíró előtt, és az elveszettek sorsáról is nagyon szűkszavúan tájékoztat a Szentírás, de senki sincs feljogosítva arra, hogy saját képzeletével túl menjen ezen. Ha Isten nem mond többet erről, akkor egyedül ő tudja, miért. Azt viszont biztosan tudjuk, ha az örök elveszettség nem lenne olyan félelmetes valóság, akkor Jézus nem figyelmeztette volna a hét gyülekezethez szóló levelekben olyan keményen és kompromisszum nélkül a mindenkori teljes Gyülekezetet.

Mint ahogy már említettem, a győztes nem egy szent, egy világi értelemben tökéletes, hibátlan tanítvány, hanem aki bátran kiállta azokat a próbákat, amelyek Jézus szeretetétől el akarták választani őt, és arra késztetni, hogy tagadja meg őt. A mártírok sem voltak még megszentelődésükben a célnál, hanem útközben, mint mi valamennyien, akik számára Jézus a minden mindenekben. Az ő nagyságuk abban mutatkozott meg, hogy minden személyes tökéletlenségük ellenére sem áldozták fel az Úr iránti szeretetüket, és a halálig hűek maradtak hozzá. Adjon az Úr nekünk is erőt ehhez.

 

 

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://kopogtato.blog.hu/api/trackback/id/tr221919855

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Zsolt520 (Kovács Zsotza Zsolt) · http://zsotza.blogspot.com 2010.04.25. 00:10:19

Nagyon erős tanulmány....és a vers is! Nagyon kellett már. Köszönöm!