HTML

Kopogtató

Mi az igazság? Nehéz útra vállalkozik, aki úgy határoz, hogy elkísér, és előítéletek nélkül belenéz velem együtt abba a tükörbe, amelyet Jézus Krisztus: Megváltónk, Mesterünk, Urunk és Egyetlen Utunk az Atyához, tart elénk a hét gyülekezethez szóló üzenetben, amely a mindenkori kereszténységhez szól, és amely az Úr utolsó üzenete számunkra

Friss topikok

  • Zsolt520 (Kovács Zsotza Zsolt): "Sajnos, a szolgálat szó jelentése gettó-gyülekezeteinkben ma annyira leszűkült, hogy néha már nev... (2010.04.25. 00:43) A SZÁRDISZI GYÜLEKEZET I.
  • Zsolt520 (Kovács Zsotza Zsolt): Erős,tanulságos-és szomorúan aktuális. Köszönöm! (2010.04.25. 00:32) A SZÁRDISZI GYÜLEKEZET II.
  • Zsolt520 (Kovács Zsotza Zsolt): Nagyon erős tanulmány....és a vers is! Nagyon kellett már. Köszönöm! (2010.04.25. 00:10) A SZMIRNAI GYÜLEKEZET

Linkblog

Archívum

A THIATIRAI GYÜLEKEZET

 

„A thiatirai gyülekezet angyalának írd meg: ezt mondja az Isten Fia, akinek olyan a szeme, mint a tűz lángja, és a lába hasonló az aranyérchez: Tudok cselekedeteidről, szeretetedről és hitedről, szolgálatodról és állhatatosságodról, és arról, hogy az utóbbi cselekedeteid többet érnek az elsőknél. De az a panaszom ellened, hogy eltűröd Jezábelt, azt az asszonyt, aki profétának mondja magát és tanít, és eltántorítja szolgáimat, hogy paráználkodjanak és bálványáldozati húst egyenek; pedig adtam neki időt, hogy megtérjen, de nem akar megtérni paráznaságából. Íme, betegágyba vetem őt, és a vele paráználkodókat nagy nyomorúságba, ha meg nem térnek cselekedeteikből; gyermekeit pedig megölöm döghalállal, és megtudja valamennyi gyülekezet, hogy én vagyok a vesék és a szívek vizsgálója, és megfizetek mindnyájatoknak cselekedeteitek szerint. Nektek pedig, a többi thiatirainak, akik nem fogadjátok el azt a tanítást, akik nem ismertétek meg a Sátán mélységeit – amint azt nevezik –, ezt mondom: nem vetek rátok más terhet, de amitek van, azt tartsátok meg, amíg eljövök. Aki győz, és megtartja mindvégig az én cselekedeteimet, annak hatalmat adok a pogányok felett, hogy legeltesse őket vasvesszővel, törje őket össze, mint a cserépedényeket; ahogyan én is hatalmat kaptam erre az én Atyámtól, és annak adom a hajnalcsillagot. Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek!”(Jel 2,18-29).

 

Thiatira 60 km-re van dél-keletre Pergamontól, de ennél lényegesen kisebb város volt. Híres volt a körülötte elterülő rendkívül termékeny földterületről. Mint iparváros, elsősorban a gyapjúfestésről volt ismert, s ezzel kapcsolatban arról, hogy itt állították elő az ókorban híres bíborfestéket. Annak a bíborárus Lídiának a szülővárosa, akivel Filippiben találkozott Pál apostol, s „akinek az Úr megnyitotta a szívét”, így az első keresztény Európában, akit név szerint ismerünk (ApCsel 16,14). Thiatirában volt egy macedón kolónia, s ezáltal keletkezett összeköttetés a macedon Filippi és Thiatira között. A 2. században a montanisták központja volt a város. A mozgalom Montanusról kapta nevét, aki 156-ban Frigiában kezdett tanítani. Ő és hívei tiltakoztak az egyháznak a világhoz hasonuló langyos magatartása ellen; mindnyájan látták és hirdették is, hogy az egyháznak meg kell újulnia. Míg a katolikus püspökök azt kívánták, hogy az egyháznak lehetőleg minél több tagja legyen – éppen úgy, mint ma! –, addig a montanisták megkívánták, hogy a felvételért folyamodók élete bizonyítsa, hogy valóban keresztények. Gyakorlatilag igyekeztek visszatérni az első gyülekezetek mintájához, egyszerűségéhez. A katolikus csoportok egyházzá szerveződésével az első szeretet heve egyre jobban lanyhult, és törvényszerűen a világ szelleme foglalta el ennek a helyét. Csakhogy ez a folyamat akkor még nem fejlődhetett ki minden ellenállás nélkül, mert párhuzamosan olyan csoportok is felléptek, amelyek elkülönültek, és megújulásra törekedtek. Ezek közé tartoztak a montanisták is.

A hét levél közül a leghosszabb ahhoz a városhoz szól, amely Plinius szerint a legjelentéktelenebb volt. Vallásos vonatkozásban sem játszott különösebb szerepet a helység. Nem volt kiemelkedő kultusza sem a császárnak, sem a görög isteneknek. Ami ilyen szempontból mégis említésre méltó, az egy szentély volt, ahol jövendőmondást gyakoroltak, s vezetője egy Sambathe nevű nő volt. Mivel viszonylag keveset tudunk a városról, ezért az akkori körülményeket sem könnyű megítélni. Azt tudjuk, hogy jelentős kereskedelmi központ volt. Ásatási leletekből az is kiderült, hogy rengeteg céh volt itt, így pl. a gyapjúval, lennel, bronzzal, felsőruhával, festéssel, fazekassággal, kenyérsütéssel foglalkozóknak, sőt még a rabszolgakereskedőknek is volt céhük. A gyülekezet problémája több vonatkozásban is valószínűleg összefügg velük. Egy céhbe való belépés, tehát egy céhtagság megtagadása súlyos következményekkel járt. Aki ezt megkockáztatta, az kizárta önmagát a gazdasági jólétből. A gyülekezeti tagoknak ezt mégis meg kellett tenniök, ha el akartak különülni a világtól, hogy megőrizhessék krisztusi hitüket. Ugyanis a mediterrán ember fő étkezése még ma is – az egész napi hőség után – a bőséges vacsora, amelyet szeret lakomaszerűen, nagyobb társaságban, a szociális kapcsolatot ápolva, amolyan életörömet sugárzó környezetben elfogyasztani. A céhek gyakran jöttek össze közösségi vacsorákra, gyakran egy-egy templomban, de ha nem itt, akkor is az isteneknek hozott áldozattal kezdődött és végződött a találkozó. A vacsorán pedig az áldozati húst szolgálták fel. Ráadásul – ahogy ez a mai napig szokás mindenütt a világon – ezeken a találkozókon nemcsak húst fogyasztottak, hanem alkoholt is bőségesen, amely feloldja az erkölcsi gátlásokat, s így a céhtalálkozók gyakran féktelen orgiákká váltak. Akkor még természetes volt – nem úgy, mint ma – hogy az ilyen „féktelen bulikon” való részvétel nem egyeztethető össze semmilyen módon sem a krisztusi élettel. Az is nyilvánvaló, hogy egy Krisztushoz hű magatartással a „gazdasági, tehát üzleti buliból” is kizárja magát az ember. Abból a „buliból” amelyet az alvilág törvényei irányítanak; ahol korrupció, átverés, hazugság, adócsalás és dörzsölt sztárügyvéd nélkül semmi sem megy. Nyilvánvalóan sok fejtörést okozott ez a thiatirai gyülekezetben is. A dilemma: Krisztus vagy a világ; egy szent élet vagy egy képmutató farizeusi magatartás, Damoklész kardjaként függött a gyülekezet fölött. A csábítás viszont óriási, és olyan kitartó, mint a parti sziklákat ostromló hullámverés. S mivel a Biblia figyelmeztet bennünket, hogy rengeteg hamis tanító, hamis próféta (meg prófétanő) van minden korban, ezért csak idő kérdése, mikor bukkan fel egy megnyerő külsejű, „nagy dumájú” Jezábel, aki ezt a konfliktust igaznak álcázott tannal fel akarja oldani, tehát a világhoz való hasonulást „bibliailag” alátámasztani. Ezt a gyülekezetet nem kívülről fenyegette veszély, hanem belülről, amelyre Pál apostol is figyelmeztetett: „sőt közületek is támadnak majd férfiak, akik fonák (az elberfeldi fordításban: elferdített) dolgokat beszélnek, hogy magukhoz vonzzák a tanítványokat”(ApCsel 20,30). A Gyülekezet számára minden korban ez volt, ez ma is a legnagyobb veszély, mert a csordaösztön hatására, a hagyományokba, üres formákba merevedett, a szellemek vizsgálatára már képtelen közösség, alvajáróként követ egy-egy báránybőrbe bújt szupersztárt, hiszen az elferdített Ige mindig „emberszabású”, s ezáltal egyenesen csalogató csemege. Eszünkbe jut-e ezzel kapcsolatban, hogy miért bízták a gyülekezetek vezetését, tanítását, pásztorolását vénekre az apostolok? Hogy megnehezítsék a jezábelek: az elferdített dolgokat beszélő hamis tanítók behatolását a nyáj közé. Kövessük megkülönböztetett figyelemmel ennek a gyülekezetnek az útját, hiszen éppen a világhoz való alkalmazkodás, a jóléti társadalommal kötött kompromisszum miatt vált a nyugati keresztény gyülekezetek többsége jégvermekké az elmúlt évtizedekben.

 

A thiatirai gyülekezet angyalának írd meg: ezt mondja az Isten Fia, akinek olyan a szeme, mint a tűz lángja, és a lába hasonló az aranyérchez”

 

A felmagasztalt Úr szeme elől semmi sem maradhat rejtve; tekintete elől még a legkegyesebb kulissza sem rejthet el semmit sem. A leírás hasonló ahhoz, amit az 1,13-15. versekben olvasunk, annyi különbséggel, hogy itt az „Emberfiára” vonatkozik, míg a fenti leírásban „Isten Fiára”. A thiatirai gyülekezeti helyzet megkövetelte Jézus istenségének a megerősítését, illetőleg az itteni bűnök feletti igazságos felháborodásának a megerősítését. Az utalás Krisztus „lángszemére” és „aranyérchez” hasonló lábaira, mint szemléltető eszköz teszi szemléletessé a gyülekezete fölött ítélkező Krisztus haragját.

Egyetlen embernek sincs olyan szeme, mint a tűz, amely áthatol mindenen. Mi az ember külsejét látjuk csak, bár gyakran sejtjük, hogy mi van elrejtve benne. De minket kegyes szavakkal meg lehet téveszteni, Jézust azonban soha. A mi felmagasztalt Urunk Szellem, mint Isten: „Az Úr pedig a Szellem, és ahol az Úr Szelleme, ott a szabadság”(2Kor 3,17). Mi megértjük A Jelenések Könyvének képes kifejezését, ha Jézus lábát „a kemencében izzó aranyérchez”(1,15) hasonlítja, mert ez mindent megsemmisít, épp úgy, mint Jézus ítélkező szava.

Itt nem ember szól a gyülekezethez, hanem Isten Fia. Az első keresztények Isten Fiának nevezték Jézust, mert senki sem áll olyan közel az emberhez, mint ő, és benne teljesedik ki Isten lénye. Ezért cselekedhetett Isten hatalmával, és jelenthetett ki olyan ítéletet, amely alól senki sem vonhatta ki magát. Ő a Gyülekezet megvesztegethetetlen bírája. Soha nem köt kompromisszumot a bűneinkkel. A gyülekezetek által elkövetett bűnöket épp olyan komolyan vizsgálja meg, mint a világ bűneit, de sokkal szigorúbb következményekkel járnak, mert a gyülekezet vezetője, pártfogója, segítője a Szent Szellem, aki feltárja a bűnt, és minden gyülekezeti tagot képessé tesz a bűn felismerésére, illetőleg egyúttal meg is parancsolja neki a bűn eltávolítását. Ha nem teszi meg a gyülekezet, illetőleg a hívő, akkor nem hiszi el a világ, hogy Jézus Krisztus megváltotta bűneinket; s ezzel a gyülekezet, a hívő megtagadja Jézust, épp úgy, ahogy azt Júdás tette.

Azt hiszem a „megbocsátás” szó túlságosan renyhévé teszi sokszor a lelkiismeretünket, mert olyan magától értetődő dolognak tekintjük, s ilyen mentalitással nem látjuk meg, hogy éppen a bűnben rejlő halált tárja fel előttünk. Hogyan szerethetjük azt még, amit Krisztus magával vitt a keresztre? Nem kell mindazt a leghatározottabban gyűlölnünk, amiért Urunk az életét áldozta fel a kereszten? Ha vére árán vásárolt meg bennünket, akkor nem az ő tulajdona vagyunk-e? Hogyan állíthatjuk testünket, lelkünket, szellemünket más urak szolgálatába, miközben azt szeretnénk elhitetni mindenkivel, hogy mi Krisztuséi vagyunk?

Jézus nagyon jól tudja, hogy egy gyülekezet, egy tanítvány lelkiismeretét milyen könnyelművé és felszínessé teheti, s ezzel a lényegét változtatja meg a megbocsátás szó, ha azt az olcsó kegyelem jelszavává torzították. Az egyedül a hitből való megigazulás, amelyet Jézus szerzett nekünk a kereszten, nem menthet meg bennünket, ha a „gonoszság takarójául” használjuk (1Pét 2,16). Teljes erejének bevetésével birkózik Pál apostol a galátabeli gyülekezettel (Gal 5), hogy meggyőzze, a hitből való megigazulás nem vezethet semmiféle kompromisszumhoz a bűnnel, hanem olyan hatalommá kell, hogy váljon bennünk, amely elválaszt bennünket a bűntől, és a Szellem gyümölcseit teremje bennünk és általunk.

Jézus pontosan tudja, hol vált a hitből való megigazulás légüres dogmává, puszta teológiai játéklabdává, és ezért nem is nyerhetett hatalmat ott az élet fölött. Nagyon jól tudja, hol lett a megbocsátásból olcsó kegyelem, amely pusztán a lélek elkábítására szolgál, de sohasem érinti lényünk lényegét. Tudja, hogy a vele és benne való élet hol vált puszta látszattá, s ennek következtében Igéje a világ szemében hiteltelenné. Belőle nem fogy el az a szeretet, amely harcol a gyülekezetéért és minden egyes tagért; ő mindig készen áll a mentésre. De épp így ítéletet tarthat bármikor egy látszatgyülekezet vagy egy látszathívő felett. De még akkor is legtöbbször az az utolsó célja, hogy mentsen, és ne ítéljen el. De Jézus minden tanítványának, aki, és minden gyülekezetének, amely a bűnnel játszik, számolnia kell azzal, hogy az Úr részben már itt a földön végrehajthatja rajta ítéletét.

 

Tudok cselekedeteidről, szeretetedről és hitedről, szolgálatodról és állhatatosságodról, és arról, hogy az utóbbi cselekedeteid többet érnek az elsőknél.”

 

Jézus először nem arról a súlyos kárról beszél, amely megrontotta a gyülekezetet, s amely okot adott e levél írására, hanem először azokról a cselekedetekről beszél, amelyek örömet szereznek neki. Azzal, hogy először a pozitívumokat emeli ki, és csak utána tér rá a negatívumokra, szeretné a gyülekezet gondolkodásmódját az ő látásmódjával befolyásolni.

Azzal, hogy elsőnek egy elvont fogalmat, a cselekedeteket említi először, tudtára adja a gyülekezetnek, hogy mindenről tud, ami a gyülekezetben történt és történik, s ezzel nemcsak a konkrét tettekre utal, hanem a belső tartásra, a belső motívumokra is, amelyekből a tettek kinőttek. Ezek a motívumok mindig rejtve maradnak előttünk; ezeket egyedül Jézus ismeri. Egyedül ő képes arra, hogy megítélje „a szív gondolatait és szándékait”(Zsid 4,12). Mi megítélhetjük, sőt meg is kell ítélnünk Isten Igéje segítségével, hogy egy cselekedet, vagy annak a gyümölcse jó-e vagy rossz, de azt már nem szabad megítélnünk, hogy az a cselekedet puszta számításból, irigységből, féltékenységből, képmutatásból, haragból vagy bármilyen más érzésből, szándékból keletkezett-e, mert ilyen megítélés a mi esetünkben már ítélkezés. Egyedül Jézus tudja, hogy mi lakozik egy-egy szívben.

A gyülekezet cselekedetei közül Jézus elsőnek a szeretetet emeli ki, a leghatalmasabb erőt, amely a gyülekezetet Jézushoz és a tagokat egymáshoz fűzi. Ha ez a szeretet tölti be a testvéreket, akkor a hétköznapjaik is krisztusi tartalommal telítődnek meg, s ennek a kisugárzása a világra, hitelesíti azt, hogy ők valóban az Úr tanítványai.

Jézus megdicséri a gyülekezetet hitéért, szolgálatáért, állhatatosságáért. Mindegyik külön-külön is hatalmas tartóoszlop Krisztus gyülekezetében. De bármennyire is azok, normális körülmények között nem kapott volna külön dicséretet ezért a gyülekezet, mert az alapfeltételekhez tartoznak. A Jézus Krisztusban való hit nélkül nincs keresztény gyülekezet. Itt abszolút mindegy, hogy egy csoport minek nevezi önmagát, hanem egyedül az a fontos, hogy Jézus elismeri-e az ő gyülekezetének. Egy gyülekezetre ugyanaz érvényes, mint az egyes tanítványokra is: „Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát”(Mt 7,21). Az Atya akarata megtalálható a teljes, és nem a világi egyházak, a Sátán felbérelt teológusai által kirostált Szentírásban. Ha valaki jogot formál arra, hogy felhatalmazás nélkül kiüssön egy téglát egy falból, akkor sokan jogot formálnak erre, s végül már nem az Atya akaratát képező fal fog állni ott, hanem az emberek akaratát képező, ezer meg ezer lyukból álló olyan fal, amely már csak elméletben az. Az Atya akaratában, tehát parancsában nemcsak a hit, a szolgálat és az állhatatosság szerepel, hanem egész sor – épp ilyen fontos – más követelmény is.

Keresztény gyülekezet-e az, amelyik azt állítja – az állítás önmagában még nem mérvadó! –, hogy hisz Istenben, de Jézus Krisztust nem tartja Istennek, csak példamutató, kiemelkedő embernek? Az Atya akaratát cselekszi-e ez a gyülekezet? Nem Isten jelentette-e ki félreérthetetlenül a hegyen – amikor Péter meggondolatlanul nemcsak Jézusnak, hanem melléje Mózesnek és Illésnek is sátrat akart készíteni –, hogy: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, reá hallgassatok!”(Mt 17,5). Jézus neve mellett nem állhat más név! Őt magasztalta föl Isten mindenek fölé, „és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeiké, földieké és földalattiaké”(Fil 2,9-10).

A Bibliából tudjuk, hogy sokan – hatalmas egyházak, szekták sokmilliós taglétszámmal – próbálják majd meggyőzni Jézust ama napon arról, hogy ők az ő nevében prófétáltak, ördögöket űztek ki, és sok csodát tettek. Jézus mégis kijelenti nekik: „Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők!”(Mt 7,23). Ha a thiatirai gyülekezet nem hallgat Jézus feddésére, és nem tér meg, akkor hiába mondja majd ama napon, hogy példás volt a szeretetünk, a hitünk, a szolgálatunk, az állhatatosságunk, Jézus mégis gonosztevőnek fogja minősíteni. És ez érvényes – a filadelfiai és a szárdiszi gyülekezet kivételével – a másik öt gyülekezetre is, és érvényes különösen a mai gyülekezetekre, amelyekben a szeretet, a hit, a hűség, az engedelmesség, a szolgálat, az állhatatosság gyakorlatilag ismeretlen fogalmak már. Félreértés ne essék, én hitről beszélek, és nem vakhitről. És mivel ezek hiányoznak, már nem kell attól tartani, hogy az ellenség besettenkedik a gyülekezetbe, hiszen az ellenség már régóta bent ül a gyülekezetben, sőt a legtöbb gyülekezetben már csak az ül ott. És nem kellett belopódzania, hanem fényes nappal, saját zászlaja alatt vonulhatott be a főkapun, miközben, a már csak háryjánoskodásból élő gyülekezeti tagok, díszsorfalat álltak. Ha krisztusi tanítványok lennének még köztük, akkor azokat fel kellene ismerni legalább arról is, hogy nem ülnek, mert egy tanítvány nem ülhet, ha valóban az Urat szolgálja.

 

De az a panaszom ellened, hogy eltűröd Jezábelt, azt az asszonyt, aki prófétának mondja magát, és tanít, és eltántorítja szolgáimat, hogy paráználkodjanak és bálványáldozati húst egyenek.”

 

Az a gonoszság, amellyel a pergamoni gyülekezetben találkozunk, itt már félelmetes alakot ölt. De hát nem figyelmeztet egyértelműen bennünket Isten Igéje arra „hogy egy kicsiny kovász az egész tésztát megkeleszti”?(1Kor 5,6-8). Az Úr ennek a kitakarítására szólít fel bennünket. Ott még csak néhányan voltak, akik kitartottak a Bálám tanítása mellett, itt már egy prófétanő tanítja Krisztus szolgáit paráználkodásra (ne szűkítsük le a fogalom jelentését csak a szexre, mert minden kapcsolat a világgal paráználkodás!) és bálványimádásra. Az el nem távolított kicsiny kovász a Gyülekezet széléről a szívig hatolt. S ha nincsenek őrállók, akkor nincs figyelmeztetés a veszélyre, ha nincs figyelmeztetés, akkor nincs felismerése a bűnnek, s ha nincs felismerés, akkor nincs bűnbánat; akkor nyomorúság, betegség van, amelynek következménye a pusztulás.

Gondosan kell figyelnünk az Úr minden szavára. Mi a panasza itt a gyülekezettel szemben? Az, hogy e l t ű r i Jezábel tévtanításait és lélekölő praktikáit. Az Úr gyűlöli – és nekünk is gyűlölnünk kell! – azt a toleranciát, amely a hamis tanításokat, és a világgal kötött kompromisszumokat némán tudomásul veszi, s ezzel gyakorlatilag elfogadja azokat. Ez a tolerancia abszolút vak, mert e szerint a halottakért való imádkozás, a tisztítótűz, a pénzért árult bűnbocsánat, pogány istennők imádata, a bálványszentek előtt való térdepelés, a mennyország kulcsaival való légüres, de roppant veszélyes manipulálás, az apostolok nevével való csalárd visszaélés, stb. nem hamis tanítások, sőt aki ezt mondja, az „ítélkezik”. Egy gonosz szellemnek csak a megfelelő trójai falóra volt szüksége, amit az ökumenizmusban meg is kapott, s ma már gyakorlatilag alig van még olyan gyülekezet, amelyet könnyedén birtokába ne vett volna. Hallotta valaki, hogy bármelyik budapesti, berlini, kassai vagy aradi gyülekezet tűrése elérte a határt, eltávolította a kovászt, és nyíltan elhatárolódott korunk egyik legalattomosabb gonosz szellemétől? Nem elég időnként, ha még sem úgy fut az ökumenizmus rázós szekere, ahogy naiv-ostoba módon elgondoltuk, egy tétova „Nem!”-re gondolnunk, hanem ki is kell kiáltanunk azt, s amennyire rajtunk múlik, az ebből következő feladatokat is tétovázás nélkül végre kell hajtanunk. A „Nem!”-nek minden vonatkozásában és minden következményével együtt meg is kell mutatkoznia az életünkben. Óh, a második világháború után nagyon sok német védekezett azzal – mint sok magyar a rendszerváltás után –, hogy nem értett egyet Hitlerrel, mint itt Rákosival vagy Kádárral, csak akkor nem mondta ki a „Nem!”-et, amikor még sok embert megmenthetett volna vele. A „Nem!”-nek gyakran súlyos konzekvenciái is vannak, amelyeket vállalnunk kell! A Szentírás szerint mindennek megvan a maga ideje, így a „Nem”-nek meg az „Igen”-nek is.

Ha a thiatirai gyülekezet centrumában a hamis áldozat állt, akkor ez nyilvánvaló utalásként fogadhatjuk el a konstantini idők utáni egyházra, amikor a világgal vadházasságot kötött egyház élére az egész Római Birodalomban mindenható úrként, a pogány császárok címét (mind a mai napig!) büszkén viselő püspök (a későbbi pápa) került, akinek a hatásköre alatt az egyház integrálta a legsötétebb babiloni meg más pogány tanításokat és praktikákat, és amelynek centrumában mind a mai napig a hamis áldozat áll. A római katolikus egyház szíve a mise, ami nem más, mint pogány, bálványáldozati szertartás, amelyben kiáltó ellentétben a Zsid 10,10-14-el, „ahol egyetlen áldozattal örökre tökéletessé tette a megszentelteket” Krisztus (14.v.), állandóan megismétlik az áldozatot, amelyben Krisztus „valóságos vérét” és „valóságos testét” eszik. Malakiás próféta könyvére hivatkoznak: „Hiszen napkelettől napnyugatig nagy az én nevem a népek között, és mindenütt jó illatú áldozatot mutatnak be nevemnek, és az tiszta áldozat”(Mal 1,11). Először: Igen, így lett volna, ha Izráel engedelmeskedett volna Istennek, akinek az volt a terve kiválasztott népével, hogy benne lássa a világ az ő dicsőségét; vagyis, hogy a világ világossága legyen, de Izráel legnagyobb része – épp úgy, mint a kereszténység legnagyobb része – a sötétséget választotta. „Én öveztelek föl, noha nem ismertél. Hadd tudják meg napkelettől napnyugatig, hogy nincs más rajtam kívül, én vagyok az Úr, nincs más!”(Ézs 45,5-6). Másodszor: Malakiás, mint az Ószövetség egyik prófétája, a törvény prófétája volt. Jézus pedig betöltötte a törvényt a Golgotán értünk. Velünk új szövetséget kötött Isten, ezért nekünk e szerint kell élnünk és cselekednünk. Bárki, bármikor, bárhol, bármilyen vonatkozásban visszatér a törvényhez, az automatikusan elvesztette a kegyelmet, hiszen ezzel Jézus áldozatát hiábavalónak tartja, s ezzel Jézust ismét keresztre feszíti. Harmadszor: Malakiás próféciájának egyik alapvonása, hogy Isten múltbeli, jelenlegi, és eljövendő cselekvéseit tárja Izráel elé, hogy az emberek látásmódja megváltozzon, új remény szülessen bennük, hogy a szövetségi hűséget új tartalommal töltsék meg. Ha összevetjük más próféták jövendölésével (EZ 40-48), akkor ő is az eljövendő ezeréves uralkodásra utal itt. Ezt erősíti az a tény is, hogy nem lehet teljes biztonsággal megállapítani, hogy a héber „muggas” szenvedő ige jelen vagy jövő időben áll-e. Az Ószövetség más helyén levő próféciák jövő idejű jelentését támasztják alá, ezért jelentése itt: „áldozatot fognak bemutatni majd”. Negyedszer: A Biblia sohasem mond ellent önmagának. Ezt csak üresfejű és sötét lelkű emberek szeretnék bizonyítani sokszor. Ha valóban a nemzetek áldozat bemutatására vonatkozna, akkor ez lenne az egyetlen hely a Bibliában, amely a pogány istentiszteleteket helyesli, vagyis azt, amit ezer helyen szigorúan elítél. De Malakiás könyvének többi kijelentésével is ellentétben állna, hiszen a mózesi szövetség engedelmes betartására szólítja fel Izráelt, illetőleg ő is olyan napról beszél, amikor az Úr visszatér, és egész Izráel a tiszta istentiszteletet fogja bevezetni. Ötödször: Bizonyos, hogy elképesztő arcátlan hazugság lenne azt állítani, hogy az elmúlt másfél évezredben volt ilyen időszak a katolikus egyház történetében, akár csak egy percig is. Az Istennek tiszta áldozatot bemutatók elégetése a máglyákon gyalázatos „áldozat-bemutatás” volt. És ha végigtekintjük a pápák tevékenységét, hatalmuk szüntelen növekedését, akkor inkább olyan törekvést láttunk és látunk ma is, hogy nagy legyen „az én nevem a népek közt”. De Isten nekik is pontosan ugyanazt mondta és mondja, mint minden halandónak: „Bizony por vagy, és vissza fogsz térni a porba!”(1Móz 3,19). Ha már Malakiásra hivatkozik valaki, akkor nem lenne szabad Isten szigorú figyelmeztetéseit – amelyek kortól függetlenül minden emberhez szólnak – nagy ívben kikerülni. Amikor látom, hogy a bajor falvakban, városokban évente egyszer felvonulnak különböző állataikkal az emberek, hogy azok egyházi áldásban részesüljenek – ezer meg ezer más példát is mondhatnék az áldás ilyen durva megcsúfolására –, akkor mindig eszembe jut Isten figyelmeztetése: „Megátkozom áldó karotokat”(Mal 2,3). A taktika másfél ezer év óta ugyanaz: létre kell hozni egy tévtant, alá kell támasztani a Bibliából önkényesen kiválasztott Igékkel, bevonni misztikus köddel, „átlényegülési” mesékkel, amit csak a papság magyarázhat meg, mert csak ők kapnak (állítólag) „új kijelentéseket”, s ennek nyomán futószalagon születnek a torzszülöttek, akik kijelentik: nem lehet igaz, mert szemben áll a józan ésszel, de elhiszem, mert az egyház nem tévedhet. „Ne tévelyegjetek: Istent nem lehet megcsúfolni. Hiszen amit vet az ember, azt fogja aratni is”(Gal 6,7).

 

Nem tudjuk, hogy az önjelölt prófétanőnek – aki lényegében a Sátán trójai falova volt – valóban Jezábel volt a neve, vagy azért kapta ezt a nevet, mert a mentalitása megegyezett azzal a Jezábellel, aki a gyenge Aháb király hatalom-mániás felesége volt (2Kir 9), és rendkívül nagy veszélyt jelentett férje és Izráel népe számára.

A nemi élet szabadossága, tehát a paráználkodás meg a bálványimádás épp úgy hozzátartozott sok pogány valláshoz Kis-Ázsiában és másutt is, mint ahogy mindent betöltve hozzátartozik ma a nyugati világ „kultúrájához”. Csakhogy ami a pogány világban a mindennapi természetes gyakorlat, az a keresztény gyülekezet számára a legborzalmasabb istengyalázás. Téved, aki most azt hiszi, hogy Jezábel szándékosan akart kárt okozni a gyülekezetnek. Szó sincs róla! Mert akkor Jézus nem mondta volna, hogy adott neki időt, hogy megtérjen (21.v.). Ő azért hozott új – s mint tudjuk tisztátalan – tanításokat, hogy a gyülekezet törekvését alátámassza ezekkel. Ő hitt abban, hogy a gyülekezet élete attraktívabb, színesebb, mozgalmasabb, vonzóbb lesz az ő tanai által, és a (modern világban élő) fiatalok is szívesebben csatlakoznak majd egy „korszerűsített világnézetű” gyülekezethez, amelyben énekkari „szolgálat” van, ahol „korszerű” zene harsog, és nem ítélik el a házasság előtti szexet, illetőleg semmiféle szexet sem. Szemléltető eszközként oldalakon keresztül sorolhatnám fel az ezzel kapcsolatos mai, „diszkósított”, modern gyülekezeti példákat. Semmiképpen se képzeljük el Jezábelt valami szörnynek, akiről már messziről lerí, hogy az, mert bizonyos vagyok abban, hogy ma megnyerő egyéniségű, karizmatikus prédikátor-pszichológusként, a női idomokat érvényesítő, testhez simuló kardigánban és cipőkanál segítségével felhúzott farmerben, bármelyik nyugati gyülekezetben frenetikus hatású, ünnepelt sztár-előadó lehetne. Németországban (már nem írom le, hogy a reformáció hazájában, mert ez ma már karikatúraként hat) már évtizedek óta a dalai láma az egyik várva várt vendég, akit még a legmagasabb politikai és egyházi vezetők is őeminenciájának szólítanak. Amikor buddhista igehirdetésében azt mondja, hogy nem hisz a Sátán létezésében, mert ő még sohasem találkozott vele, akkor a százezres „keresztyén” tömeg őrjöngve tapsol hosszú perceken keresztül, amivel csak azt bizonyítja, hogy a Szentírással homlokegyenest ellenkező tan termékeny talajra talált bennük. S azért találhatott bennük termékeny talajra, mert tele vannak vallásossággal, csak az evangéliummal nem találkoztak még sohasem, vagyis a talaj üres. Lehet konkolyt vetni bele.

Amikor kb. másfél évtizeddel ezelőtt egy stuttgarti evangélikus papnő eltávolítása évekig tartott – hiszen az államegyházra, mint munkaadóra éppen azok a törvények érvényesek, mint az állam más munkaadóira is –, akkor a nők százai emeltek saját testükkel barikádot köréje, hiszen azért harcolt, hogy az úrvacsora középpontjába, a Krisztus véréről szóló megemlékezés helyett a női menstruációs vér tisztelete álljon. Néhány farizeus szörnyülködött akkor még ezen – ma már ennél hajmeresztőbb dolgokon sem –, de egynek sem jutott eszébe, hogy akkor kellett volna figyelmeztetnie másokat, amikor a gonosz szellemek kiszabadítására készültek. Ha valaki látja, hogy gonosz kezek aláaknázzák azt a hidat, amelyen naponta több ezer ember halad át, nem kell-e torkaszakadtából figyelmeztetnie a veszélyben levő gyanútlan embereket? Hát nem ez az igazi szeretet? Mondhatja-e bármelyik újjászületett ember, hogy a figyelmeztetés a pap, a prédikátor, a pápa feladata? Az Újszövetségben nem a „királyi papság” feladata-e ez?

Gyakran képernyőn is látni, ahogy különböző gyülekezetekben a „mindenható istent” játszó sztárprédikátorok csodatevőként lépdelnek el a gyülekezetben felállított sorfal előtt, és ujjuk egyetlen érintésétől úgy csuklanak össze az emberek, akikből betegséget vagy gonosz szellemet akarnak kiűzni, mint az üres zsákok. Ezekben a gyülekezetekben nyilván azt is fontos „szolgálatnak” tekintik, hogy vannak kimondottan erre a célra kijelölt fogdmegek, akik felfogják az összecsukló „zsákokat”, hogy halálra ne zúzzák magukat. Más gyülekezetekben az egészséges tanítás helyett a földön fetrengenek, üvöltöznek idiótikus arckifejezéssel, azt állítván, hogy a Szent Szellem munkálkodik bennük, vagy éppen a nyelveken szólás ürügyén találnak ki új, állati hangokat. A Sátán még sohasem lépett be egyetlen gyülekezetbe sem valódi, farkas alakjában, sőt nagy gondot fordít arra, hogy tökéletes báránynak, „a világosság angyalának adja ki magát”(2Kor 11,14). Ezért figyelmeztet Jézus bennünket: „Óvakodjatok a hamis prófétáktól, akik juhok ruhájában jönnek hozzátok, de belül ragadozó farkasok. Gyümölcseikről ismeritek meg őket”(Mt 7,15-16). Csak hát az önigazult „gyülekezeti hívő”-t a mutatvány érdekli, és nem a gyümölcs.

Sajnos, a középkori festők naiv sátán-ábrázolásai mélyen beivódtak a köztudatba, pedig jól tennénk, ha az tudatosodna bennünk, hogy a Sátán szinte kivétel nélkül, jól szabott öltönyben vagy divatos kosztümben jelenik meg előttünk; ragyogó előadó, és senki sem múlja felül figyelmességben, az ügy iránti buzgóságban, odaadásban. Amikor az Úr Jézus figyelmeztet bennünket arra, hogy „hamis krisztusok és hamis próféták jelennek majd meg, jeleket és csodákat tesznek, hogy ha lehet, megtévesszék a választottakat”(Mk 13,22), akkor nem tér ki arra, hogy milyen alakban fogjuk felismerni őket, mert a változatos és tökéletes álcázásra nagy gondot fordít a Sátán, de azonnal hozzáfűzi: „Ti azonban vigyázzatok: előre megmondtam nektek mindent!”(23.v.). Ha Jézus „mindent” megmondott nekünk, akkor miért nem ismerjük fel a hamis krisztusokat és hamis prófétákat? Mert nem ülünk le a lábai elé, hogy a csendben velünk együtt olvassa a „teljes” Szentírást, és mindent megmagyarázzon nekünk. A másik szomorú tény, hogy minden lefetyelésünk ellenére sem hiszünk Jézusnak, mert mi elég „képzettek”, elég „felnőttek”, elég modernek vagyunk ahhoz, hogy a saját meggyőződésünk és a saját tapasztalataink alapján ítéljük meg, kik a hamis krisztusok meg a hamis próféták. Ahelyett, hogy mindenben Krisztust hallgatnánk meg, kiszolgáltattuk magunkat egy hivatásos elit-rétegnek, hogy magyarázzák meg nekünk azt, ami nem szorul magyarázatra. Ha Krisztus és az ember közé önkényesen odaáll egy professzionista osztály sötét reverendában, vagy a legújabb divat szerint szabott öltönyben, akkor megtörik rajtuk az evangélium egyenes fénysugara, elgörbül, és a menny helyett a kárhozatba csal bennünket.

Még egyetlen igehirdető sem lépett fel azzal a kijelentéssel a szószékre, hogy az általa hirdetett új tanításokkal kárt akar okozni Isten művének, sőt, mindegyik meg van győződve arról, hogy Istent szolgálja. A legnagyobb kárt mindig azok okozták a Gyülekezetnek, akik belül voltak, csak kintről hoztak be új tanításokat; akik a Bibliából elvettek vagy hozzátettek valamit. Hogy mi motiválta vagy mi motiválja ma őket, azt csak az Úr tudja.

A gnosztikusok már a második században megjelentek a keresztény gyülekezetekben, és azt hirdették, hogy a keleti vallások és a keresztény tanok összekeverésével sikerül a Biblia mélyebb ismeretére, „gnosis”-ra szert tenni. Ma a keresztény teológusok túlnyomó többsége a valláskeveredésben látja csak a nyugati kereszténység megmentésének a lehetőségét. Jezábel is csak ebben tudta elképzelni a thiatirai gyülekezet jövőjét. Az a pogány program, amit ő képviselt és hirdetett, rendkívül népszerűvé vált a gyülekezet jelentős részében. Kábítószerhez hasonló hatása lehetett, amely a gyülekezeti tagok jelentős részének megbénította a lelkiismeretét. Ha nem így lenne, akkor könnyen elszigetelhették vagy eltávolíthatták volna, de mivel az egység felbomlott, már nem volt olyan erő a gyülekezetben, amely befolyását megállíthatta volna. Az önjelölt, és nyilván kiemelkedő szónoki képességgel rendelkező prófétanő szavai kiszélesítették a keskeny utat olyan irányba, amely az ókorban Izráel fiait, az újkorban pedig a kereszténységet csábította a pogány világgal való ezernyi kompromisszumba, a határtalan széles útba.

Jezábel már megtestesítette azt, amit Pál apostol a 2Thessz 2,7-ben „a törvénytiprás titkának” nevez. Ez a törvénytelenség már korán kezdődött el, lényegében már az első században, és az utolsó napok végén nem lesz már titok, hanem a nagy parázna alakjában jelenik meg majd, ahogy a Jel 17-ben találkozunk vele. Itt ismét találkozunk azzal a szajhasággal és bálványimádással, amivel már a thiatirai gyülekezetben találkozunk, s amely évezredeken keresztül megfertőzte, egy kicsiny nyáj kivételével, a teljes Gyülekezetet, és kioltotta bizonyságtevését.

 

Tudjuk, hogy Pál apostol, idejének és energiájának nagy részét a hamis tanítók elleni harc kötötte le, de Péter, János és Judás apostoloknak is bőven kijutott ebből a küzdelemből. Aki ragaszkodik még Jézus Krisztushoz és az egészséges tanításhoz, és felelősséget érez a Gyülekezetért, az jól tudja, hogy soha nem volt annyi hamis tanító, mint ma, és soha nem volt olyan kevés a figyelmeztetésre és a szellemek megítélésére képes tanítvány, mint ma. Ez is az utolsó napok realitásaihoz tartozik.

Isten minden korban adott őröket (prófétákat) az ő népének, hogy figyelmeztessenek a széles út veszélyeire: „Őröket is állítottam föléjük, hogy figyeljenek a kürt szavára. De ők azt mondták: Nem figyelünk!”(Jer 6,17). Minek a hatására tagadták meg ma a figyelést és figyelmeztetést? Egy rossz fa nem hozhat jó gyümölcsöt. Aki elfogad és bevezet a gyülekezetbe az Újszövetségtől idegen rendszert, annak le is kell aratnia ennek az ördögi rendszernek az ördögi gyümölcseit. Ha az általános vélemény az, hogy a mai katolikusok, evangélikusok, reformátusok, stb. is keresztények a szó bibliai értelmében, és ugyanahhoz az Istenhez imádkoznak, mint az evangélikálok vagy szabadegyháziak, akkor miért kellene bárkit is figyelmeztetni a széles út veszélyeire, hiszen akkor velük együtt minden egyház a keskeny úton jár, sőt Krisztus keresztjét hordozza – legalábbis körmeneteken –, akkor miért ne lehetnének egyek az ökumenizmusban, az utolsó nagy ellenreformációban; abban a pogány egységben, amelyért – állítólag – Jézus imádkozott? Mi nem zárhatunk ki senkit sem az üdvösségből, mert ez diszkrimináció lenne! – halljuk naponta a világtól átvett, de a Bibliától abszolút idegen fogalmakat.

Ez a rothadt gyümölcs potyog ma minden szabadegyházi fáról. És különben is – mondják –, könnyen „ítélkezik az”, aki azt mondja, hogy a széles út veszélyeire kellene figyelmeztetni az embereket. De ki látja már ebben a sötétségben, hol van a széles út határa, amikor Isten határtalan szabadságot biztosított az embernek a jóléti demokráciában, mert nagyon szeret bennünket. És miért és mire kellene egy autonóm embert figyelmeztetni?! Azt az embert, akinek az intelligencia-hányadosa – állítólag – a sokszorosa egy „ókori tevehajcsárénak”. (Való igaz, ezek a „tevehajcsárok” nem ismerték a holywoodi sztárok „szilikonos” mellbőségének adatait, azt se kísérték figyelemmel, hogy a kedvenc rocksztár ezen a héten kitől vált el éppen, de az egész emberi kultúra az ő alkotásaikból él ma is.) Mit fecsegnek itt össze-vissza a javíthatatlan maradiak önmegtagadásról, amikor a modern pszichológia „tudományos alapon” bebizonyította, hogy az csak idegronccsá teszi az embert?! Ha az Isten szeretet, akkor csak azt akarhatja, hogy minden ember legyen boldog itt, és valósítsa meg önmagát. Különben is, minden nézőpont kérdése csupán, ezért a széles útból is csinálhatunk keskenyet, ha egyszer határtalan lehetőségek állnak a modern ember előtt. Meg, hogyan lehet egy ókori pásztornép ideológiájával egy globalizált és magas technikai-technológiai fejlettséggel rendelkező világot vezetni? Ezek és az ezekhez hasonló rothadt gyümölcsök mélyen megfertőzték a mai gyülekezeteket.

 

Egy megtért arab fiatalember lehetőséget kapott arra, hogy Németországba jöhessen tanulni. Rendkívül boldog volt, hogy egy iszlám országból, ahol szüntelenül halálfélelemben kellett élnie a hite miatt, végre olyan országba mehet, ahol „mindenki keresztény”. A német taxisofőrnek mindjárt bizonyságot tett Jézusról, és nagyon csodálkozott, hogy a sofőr arca olyan kőkemény maradt, mint a szfinxé. Amikor kifizette az útiköltséget, a sofőr megszólalt: Fiatalember! Ha békességben akar élni itt, akkor járjon diszkóba, meg ahova csak akar, csak Jézussal ne molesztálja az embereket, mert itt demokráciában élünk! Itt mindenki abban hisz, akiben és amiben akar! Itt a vallás magánügy! Ezzel a fiatalember megkapta egy „keresztény országban” az első ”keresztény” leckét. A másodikat, és egyben az utolsót egy evangélikus paptól kapta (amit ma bármely keresztény felekezet bármelyik papjától kaphatna). A taxisofőrtől kapott lecke után részt vett egy „istentiszteleten”, hogy a „hite erősödjön”. A tízperces prédikációban sem Jézus neve, sem a bűn, sem a bűnbánat nem fordult elő. Az összejövetel után felkereste a papot és megkérdezte tőle, hogy miért nem tett bizonyságot Krisztusról, és miért nem szólította föl az embereket bűnbánatra és megtérésre? A pap mosolygott, mint ahogy az okos apa szokott mosolyogni a butuska kisfiára. Látom – mondta szelíd hangon –, magának fogalma sincs, milyen világban él. Nézze, ha én bűnnel ijesztgetném itt az embereket, akkor megnézhetném, hogy következő vasárnap hányan jönnek el még. Akkor ki fizetne egyházi adót? És mi lenne azokkal az emberekkel, akik ebből élnek? Tudja, hogy Németországban a két nagy egyház a második legnagyobb munkaadó az állam után? (Ez különben ma is így van!) És mit csinálnék én? Én nem értek máshoz! Tudja, mennyi a parókia éves költségvetése? Több, mint a maga afrikai városáé. A három lányom havi telefonszámlája magasabb, mint egy afrikai tisztviselő egyéves keresete. Miből fedezném mindezeket? És különben is, Jézussal is találkoznak még az emberek. Ha karácsonykor meg húsvétkor nem prédikálnék róla, még szóvá is tennék a hívek.

Ennyi bőven elég volt a fiatalembernek. Néhány nap múlva elutazott haza Németországból, mondván, afrikai hazájában ugyan nagyon kevés keresztény van, de azok legalább valódiak. Tudta, ha maradna, akkor az ő hite is ahhoz a „keresztény hitetlenséghez” hasonulna hamarosan, ami minden percben mindenütt körülveszi. Inkább a halálfélelmet választotta, mert ez sokkal alkalmasabb a hit megőrzésére, mint egy mai német vagy magyar „keresztény gyülekezet”. Többször leírtam már, hogy az igazságra vágyódó és azt kereső emberek sokkal nagyobb veszélyben vannak ma egy nyugati keresztény gyülekezetben, mintha az Északi-sarkon kitennék őket egy jégtáblára. Aki ezen felháborodik még, annak már esélye sincs arra, hogy Jézus Krisztus közelébe jusson. Aki nem tud felháborodni már a saját farizeusságán, az nem fogja megtalálni a bűnbánathoz vezető utat, és Ézsauhoz hasonlóan, hiába fogja könnyek között keresni akkor, amikor már késő lesz. Aki nem a jelenben teszi meg azt, amit meg kell tennie, az a saját sírját ássa meg. A Biblia több helyen is figyelmeztet bennünket leheletnyi időnkre: „Tehát akik azt mondjátok: Ma vagy holnap elmegyünk abba a városba, és ott töltünk egy esztendőt, kereskedünk és nyereséget szerzünk; azt sem tudjátok, mit hoz a holnap! Mert a ti életetek olyan, mint a lehelet, amely egy kis ideig látszik, aztán eltűnik. Inkább azt kellene mondanotok: Ha az Úr akarja és élünk, és ezt vagy azt fogjuk cselekedni”(Jak 4,13-15).

Amikor olvastam az egyik helyen már leírt esetet, tehát azt, hogy nemrég egy szaud-arábiai apa megtudta, hogy a lánya keresztény lett, ezért mielőtt bestiálisan megölte, kivágta és elégette nyelvét a testén, akkor hálát adtam Istennek, hogy ezen az eseten keresztül is szólt a lelkiismeretemhez: mit tett volna Krisztusért, keresztény hitéért ez a lány ott, ahol még szabadon bizonyságot tehet Krisztusról, ha a halált is vállalta érte?! Engem, akit pillanatnyilag még nem fenyeget halálveszély, kihasználom-e az alkalmas időt? Figyelmeztetem-e az embereket, hogy a saját maguk gyártotta „hitükkel”, a leértékelt, bemocskolt kereszténységükkel a biztos halálba rohannak? Ez az eset nagyon jó arra, hogy ellenőrizzük vele, egyáltalán van-e még lelkiismeretünk, amelyen keresztül Isten figyelmeztethet bennünket? Van-e még azoknak lelkiismerete, akik erőszakosan odatolakodnak egy őrhelyre, akár küldettek, akár nem? A világ bölcsessége – amelyet balgasággá tett Isten – csak úgy buzog belőlük. Prédikációjukban minden mondatot a tudománnyal igazolnak; teletűzdelik ókori görög bölcselők aforizmáival; és mindent a napi politika bakugrásaival szemléltetnek, csak Jézus Krisztust felejtették el tökéletesen. Ha a Biblia már csak aforizma-gyűjtemény, akkor egyenértékű lesz vele a világ kultúrája is. Milyen sokszor hallom idézni – szószékről is – egyik erdélyi származású írónkat, aki trilógiájában arra keresett választ: mi végre élünk a világban? Főhőse, s benne az író és a mai ember abban találta meg az élet értelmét: hogy valahol otthon legyünk benne. Egy iszlám, hindu, buddhista vallás híve nagyon elcsodálkozna ezen, s azt mondaná teljes joggal, hogy miért nem hisztek a Bibliátokban? Miért nem hisztek Isteneteknek? Milyen keresztények vagytok ti? A ti Szentírásotok azt mondja, hogy jövevények vagytok itt a földön, és nincs itt maradandó városotok, mert ti az eljövendőt keresitek (Zsid 13,14). Akkor miért fecsegtek össze-vissza ilyen szamárságokat? A ti Jézusotok azt mondta: „A rókáknak van barlangjuk és az égi madaraknak is van fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania”(Mt 8,20). Akkor milyen otthonban akartok otthon lenni? Meghazudtoljátok Mestereteket? Milyen keresztények vagytok ti? (Olyanok, akik a „kereszténységükkel” belőletek iszlámot, hindut, buddhistát, stb. csináltak). Amikor Gandhi arra figyelmeztette a keresztényeket, hogy ne gyengítsék hitükkel a kereszténységet, mert ennek a lelke a szeretet (amit sajnos már csaknem egyedül ő, egy nem keresztény tudott!), akkor azt is mondta, ha ezek a keresztények (a farizeus-kereszténység!) nem lennének itt, akkor, azt hiszem, az lettem volna. Bizonyos vagyok abban, hogy még nem sikerült megalkotni azt a számítógépet, amely összeszámolhatná azt a rengeteg embert, akiknek a hitét a farizeus-kereszténység ölte meg, és öl meg folyamatosan ma is. Nincs olyan köztünk, akinek ne kellene egyszer számot adnia ezért.

 

Pedig adtam neki időt, hogy megtérjen, de nem akar megtérni paráznaságából.”

 

Jézus türelme nem hasonlítható a mi ideges, kapkodó, ingatag, s ezért könnyen befolyásolható türelmünkhöz. Ő képes nagyon sokáig várni. Ha visszatekintünk egy-egy nehéz életszakaszunkra, akkor egyenesen felfoghatatlan számunkra, hogyan volt képes elhordozni bennünket oly sok éven keresztül.

Ő a thiatirai veszélyes nőnek is adott időt arra, hogy jobb belátásra térjen, bűnbánatot tartson, és Jézus megbocsátását kérje, de ő nem akarta. Viszont semmi sem marad következmények nélkül. Minden ellenállással egy újabb réteg kerül a szívre, és végül annyira megkeményedik, hogy az ellenállás köti le minden energiáját. A bűnbánathoz való készségünket a saját akaratunk dönti el. Jézus időt ad hozzá, csak senki sem tudja, hogy öt vagy ötven évet, vagy csupán öt percet. Nincs bocsánatra jogunk, ha visszaélünk türelmével. Aki azt mondja, majd ha nyugdíjba megy, ráér a Bibliával foglalkozni, azt sem tudja, hogy megéri-e még a holnapot. Jézus hívásának megtagadását nem tudjuk életkörülményeinkkel igazolni, mert ez pusztán akarati kérdés.

W. MacDonald Biblia-kommentárjában azt írja, hogy bibliamagyarázók Jezábel figurájában a romlott egyházi rendszer létrejöttét látják, amelyben képeket imádnak, amelyben bűnbocsánatot lehet venni pénzért, s amelyben papok feloldozást adnak a bűn, mint pl. a házasságtörés alól.

Jóvátehetetlen bűnt követ el az a gyülekezet, amelyik azt a mondatot: „Pedig adtam neki időt, hogy megtérjen, de nem akar megtérni paráznaságából” nem veszi személyes feddésnek és figyelmeztetésnek. Az evangélikálok ma a házasság, család, szexuális erkölcs, feminizmus, homoszexualitás, elválás terén ugyanazokat a romboló nézeteket vallják, mint a világ. És e téren nem lehet olyan öncsaló módon érvelni, mint egyik ismerősöm tette, aki azt mondta, hogy az ő gyülekezetükben még minden a legnagyobb rendben van, bár ott is romlottak az „erkölcsök”, de más gyülekezetekhez viszonyítva ez még rózsás helyzetnek tekinthető. Csak az Úr nem osztja ezt a romlott látásmódot. Ő nem a szerint ítéli meg a gyülekezeteket, hogy egyikben térdig, másikban hasig, a harmadikban már nyakig ér a bűnáradat. A mindent megrontó kovászt nem kell tonnákban mérni, mert abból elég néhány milligramm is.

Még ha egy soha nem látott szexuális őrület tombol is körülöttünk, ez nem adhat felmentést az alól, hogy nagyon komolyan vegyük a Biblia figyelmeztetéseit: „Vagy nem tudjátok, hogy igazságtalanok nem örökölhetik Isten országát? Ne tévelyegjetek: sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörők, sem bujálkodók, sem fajtalanok, sem tolvajok, sem nyerészkedők, sem részegesek, sem rágalmazók, sem harácsolók nem fogják örökölni Isten országát”(1Kor 6,9-10). Bizonyos vagyok abban, hogy ahol praktizálják még a szilveszteri lózung-húzásokat, senki sem fogja kihúzni a kalapból a fenti Igéket, és prédikáció sem hangzik már el erről, mivel a gyermekek kivételével szinte mindenki, valami módon érintett a gyülekezetekben. Tabutéma lett ez is, mint ahogy százszázalékos tabu lett a Róm 1,26-27 is: „Ezért Isten gyalázatos szenvedélyeknek szolgáltatta ki őket. Mint ahogy asszonyaik felcserélték a természetes érintkezést a természetellenessel, ugyanúgy a férfiak is elhagyták a női nemmel való természetes érintkezést, és egymás iránt gerjedtek fel kívánságukban; férfiak férfiakkal fajtalankodtak, de el is veszik tévelygésük méltó jutalmát önmagukban.”

Ha Isten a legélesebben ítéli el a szexuális bűnöket, akkor hogyan merészel az ember feloldozást, felmentést adni ezek alól, vagy bármi módon enyhíteni, megszépíteni, elködösíteni őket vagy hallgatni róluk? Babits Mihály bibliai igazságot fogalmazott meg híres mondatában: „Vétkesek közt cinkos, aki néma.” Ha valaki látja, hogy egy híd pillérje megrepedt, nem kell annak torkaszakadtából figyelmeztetnie testvéreit és felebarátait a bekövetkezendő katasztrófára? Ha nem teszi, mivel fog védekezni Isten ítélőszéke előtt? Hogy ő nem hitte, hogy a híd össze fog omlani, és maga alá fog temetni rengeteg embert? Vagy azért nem mert figyelmeztetni, mert az emberek csak a „hídőrökre” figyelnek, mert hát csak azok a „szakemberek”? Isten semmiféle védekezést sem fog elfogadni tőlünk.

Istennek sok olyan alapelve található az Ószövetségben, amely szóról szóra vonatkozik minden kor emberére. Egyik ilyen fontos alapelv Ezékiel könyvében található: „Emberfia! Téged ilyen őrállóvá tettelek Izráel házában. Ha igét hallasz tőlem, figyelmeztesd őket az én nevemben! Ha ezt mondom a bűnösnek: Bűnös vagy, meg kell halnod! – és te nem figyelmezteted a bűnöst, hogy rossz úton jár, akkor az a bűnös meghal ugyan bűne miatt, de vérét tőled kérem számon. De ha figyelmeztetted a bűnöst, hogy térjen meg útjáról, és az nem tért meg útjáról, akkor az meghal a bűne miatt, de te megmentetted a lelkedet”(Ez 33,7-9). A krisztusi gyülekezetben nincsenek hivatásos őrállók, nincsenek zsoldosok, hanem minden tag egyben őrálló is. Egyáltalán eszébe jut-e még valakinek a mai gyülekezetekben, hogy Isten hány ember vérét fogja számon kérni tőlünk? Hányszor fordult elő, hogy láttuk a bűnt a gyülekezetben, de elintéztük azzal, hogy miért éppen én szóljak? Miért éppen én szerezzek magamnak ellenségeket? Miért nem szól a prédikátor, azért kapja a fizetését, vagy a (csak papíron létező) vezetőség? Engem úgyis azzal rohannának le, hogy ne ítélkezzem, vagy ez különben sem tartozik rám. Édesapámnak azzal próbálta befogni a száját egy gyülekezeti „valaki”, hogy mit akar, ő csak egy „szürke tag” a gyülekezetben, akinek nincs beleszólása semmibe se.

Hol van olyan gyülekezet még, amely ujjal mer mutatni a romlott erkölcsű társadalomra, a szexuális tobzódásban kiégett fiatalokra? Nem kellett volna minden megengedett eszközzel megőrizni a gyülekezetben azt a rendet, amelyet Isten megparancsolt? Ha a világban megromlik az erkölcs, s ha a gyülekezetek gyakorlatilag azonnal hasonulnak hozzá, akkor hol talál a társadalomban valaki még tiszta mintát, amelyhez visszatérhet, ha megbánta bűneit? Ha a gyülekezetek eltérnek Isten rendeléseitől, akkor ennek katasztrofális következményei lesznek a társadalomra, ahogy ezt ma mindenütt látjuk. Aki a fent felsorolt témákban bármilyen kompromisszumot köt, az merényletet követ el Isten igazsága ellen.

Jézus a thiatirai gyülekezetben megjelenő veszélyes tévtanban, csírájában leplezi le a krisztusi bizonyságtevést megbénító veszélyt, amely a Sátán mélységeiből jön, jóllehet még nem terjedt ki itt az egész gyülekezetre. De ami itt még egy kisebbségre vonatkozik, az az utolsó napokban az egész kereszténységet jellemzi.

 

Íme betegágyba vetem őt, és a vele paráználkodókat nagy nyomorúságba, ha meg nem térnek cselekedeteikből; gyermekeit pedig megölöm döghalállal, és megtudja valamennyi gyülekezet, hogy én vagyok a vesék és a szívek vizsgálója, és megfizetek mindnyájatoknak cselekedeteitek szerint.”

 

Ha Jézus türelmes, kitartó, bűnbánatra és megtérésre szóló felhívására nemmel válaszolunk, akkor az ítélet már elkezdődik itt a földön. Ne tévesszük össze Jézust magunkkal, mer ő nem bosszúból, hanem szeretetből teszi ezt, bármilyen keményen is érint ez bennünket. Utolsó kísérlet ez a megmentésünkért.

Jezábel nem használta ki a neki ajándékozott kegyelmi időt arra, hogy megbánja bűneit, amelyekkel az egész gyülekezetet és saját gyermekeit is veszélybe sodorta, és hogy megtérjen, ezért Jézus rendkívül kemény szavai, amelyek az ítélet eszközeit tartalmazzák, egyben ultimátumot jelentenek számára, és ultimátumot jelentenek azok számára is, ha meg nem térnek, akiket tévtanaival megrontott. Jézus itt már nem mondja azt, hogy „adtam neki időt, hogy megtérjen”, mert ha egyszer lejár a határidő, amelyet csak ő ismer, akkor utána már csak az ítélet következik. Aki azt mondja, hogy sohasem késő, az valójában nem tudja, hogy milyen ostobaságot beszél. A kegyelem időpontja mindig a most, és nem a bizonytalan majd! Jézus Jeruzsálembe való bevonulásakor megsiratja a várost, mert végérvényesen lejárt Izráel számára az Istennek őbenne, tehát a Messiásban nyújtott kegyelme. „Amikor közelebb ért, és meglátta a várost, megsiratta, és így szólt: „Bár felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat! De most már el van rejtve a szemeid elől, … mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét”(Lk 19,41-44). Jézus éveken keresztül hirdette Izráel népének Isten országát, de ők elutasították őt, mert mást vártak.

Isten szuverén joga, hogy kit hányszor látogat meg, s kit mivel fenyít meg, de a meglátogatottnak nincs joga Isten türelmével visszaélni, mert van egy határ – amit mi nem ismerünk –, ahol vége a türelmi időnek. Ha nem ismerjük fel a rendelkezésünkre bocsátott kegyelmi időben az üdvösséghez vezető utat, ha nem szeretjük az igazságot, hogy általa üdvözüljünk (2Thessz 2,10), akkor elrejti azt Isten előlünk, és kiszolgáltat bennünket a tévelygés hatalmának, hogy higgyünk a hazugságnak (11.v.). A „kiszolgáltat” azt jelenti, hogy tudomásul veszi a döntésünket, tehát nem fog megakadályozni bennünket abban, hogy az általunk igazságnak vélt hazugságot válasszuk. Isten szabad választást adott az embernek, ezért sohasem tehet az ember szemrehányást neki, hogy miért nem szűk kerítések között terelt bennünket az üdvösségbe. Az általános üdvözülés hazug tévtana gyakorlatilag ez utóbbi, ostoba vágyálomra épül csupán, de a valósághoz semmi köze sincs.

Mindannyian tudjuk, hogy a bűn borzalmas következménye, hogy nemcsak az bűnhődik miatta, aki elkövette, hanem sokan mások is; a mi, de csak a mi szóhasználatunk szerint, „ártatlanok” is. Az első emberpár bűnei miatt az egész emberiség bűnhődik, s nincs köztük egyetlen ártatlan sem. Ha egy apa vagy egy anya házasságtörést követ el, és elhagyja a családot, az egész család bűnhődik e bűn miatt. Ha valaki tévtant hirdet, akkor nemcsak ő fog bűnhődni e bűn miatt, hanem mindazok, akik elfogadják és tovább adják azt.

Jézus „betegágyba veti”, valószínűleg gyógyíthatatlan betegséggel sújtja Jezábelt; gyermekeit pedig „döghalállal öli meg”, tehát járvánnyal sújtja őket, és nagy nyomorúságba taszítja azokat, akik hagyták magukat Jezábeltől bűnbe csábítani, ha meg nem térnek. Mi sohasem vetemedhetünk arra a rettenetes bűnre, hogy mi ítéljük meg, hogy Jézus ítélete milyen mélyig hatolhat. Jézus meg akarja menteni, és a további fertőzésektől megkímélni a gyülekezetét, s mivel az ő kezében van az élet és a halál, ezért az ő joga egyedül, hogy milyen eszközökkel éri ezt el. Aki halálos mérget terjeszt, és a türelmes, szerető-óvó figyelmeztetést visszautasítja, nem kell-e attól annak, akinek hatalmában áll, akár a legradikálisabb eszközökkel is megmenteni azokat, akiket ez a halálos veszély fenyeget, még ha eddig távol is tartották magukat tőle? Jézus mindig és minden körülmények között meg fogja védeni az övéit, még akkor is, ha kemencébe vetik őket.

Az ítélet végrehajtása olyan megrendítő lesz, hogy valamennyi gyülekezet tudomást fog szerezni arról, hogy nemcsak a megváltás, az üdvösség van Jézus kezében, hanem az ítélet, és ennek végrehajtása is. Jézus Krisztus minden tekintetben, és minden körülmények között Ura marad Gyülekezetének. Minden gyülekezet számára világossá és egyértelművé teszi, hogy nem tűri a Szentírástól idegen tanításokkal és a korszerű bálványokkal való szajhálkodást; nem tűri a kegyes külsőt, a kegyes látszatot, a szabványkeresztény-álarcot. Jézust nem lehet „átverni” életnek álcázott trükkökkel; halottak balzsamozására való eszközökkel: hivalkodó imaházakkal, „istentiszteletnek” álcázott szórakoztató műsorokkal, vasárnapi hívőséggel, alibi-szabványprédikációkkal, énekkari, szólóénekesi mutatványokkal, „hálaadó” és egyéb üres ünnepekkel. Jézus a vesékbe és a szívekbe lát, ezért nem lehet őt megtéveszteni, kész tények elé állítani, és utólag megkísérelni megáldatni vele azt, ami soha nem kaphat áldást.

 

Nektek pedig, a többi thiatirainak, akik nem ismertétek meg a Sátán mélységeit – amint azt nevezik –, ezt mondom: nem vetek rátok más terhet, de amitek van, azt tartsátok meg, amíg eljövök.”

 

Az éles, kárhoztató ítélet után, Jézus figyelmeztető szavakkal fordul a gyülekezet kis istenfélő csoportjához, mivel nyilvánvalóan abból indul ki, hogy a gyülekezetben mindenki más elszakadt az igaz hittől. A Sátán mélységeire való utalással nyilvánvalóan a gnosztikusok tévtanaira utal, akik az állították, hogy az általuk hirdetett szellemi ismeretekkel sikerül lehatolni a Sátán mélységeibe. Csakhogy Isten gyermekeinek nem a Sátán mélységeibe, hanem a Krisztusi tanítások mélységeibe kell hatolniuk. Krisztus tanítványai ne a Sátánnal foglalkozzanak – miközben egyáltalán nem becsülik le hatalmát, mert ez gyakran végzetes lehetne –, hanem egyedül Krisztusra összpontosítsák figyelmüket és akaratukat.

Jézus nem vet más terhet a hozzá hű tanítványokra, de őrizzék meg az ő eljöveteléig a bennük levő intakt szeretetet, a hűséget, a tiszta és egészséges tanításhoz való ragaszkodást, és mindazt, amivel az Urat hitelesen közvetíthetik a bűnös világnak.

Az Apostolok cselekedete 15. fejezete arról tájékoztat bennünket, hogy az ősgyülekezet Jeruzsálemben egy döntő órában úgy határozott a Szent Szellem tanácsára (28.v.), hogy ne tegyenek olyan igát (a törvényt) a tanítványok nyakába, amelyet atyáik sem tudtak elhordozni, s hogy minden tanítvány – akár zsidó, akár a pogány nemzetek közül való – a kegyelem által üdvözül. Az ősgyülekezet tanácsai közül kettő, mivel már nem volt praktikus jelentőségük, hamarosan el is vesztették jelentőségüket, de a másik kettő: „a bálvány okozta tisztátalanságtól” való tartózkodás; tehát a pogány istentiszteleteken való részvétel elutasítása, valamint a szexuális bűnökkel kötött kompromisszum elutasítása ma is érvényben van. E két területen kötött kompromisszumok szükségszerűen szétrombolják a Jézussal való kapcsolatot.

Jézus nem parancsolja meg a hozzá hű tanítványoknak a gyülekezet elhagyását, talán azért, hogy az ítélet végrehajtása alatt maradjanak a gyülekezetben olyanok, akik nem szennyezték be ruhájukat, s akikhez éppen ezért csatlakozhatnak azok, akik megtérnek bűneikből. Ebből azonban ne gyártsunk törvényt! Ez az eset csak azt bizonyítja, hogy egy helyi gyülekezet elhagyására sem lehet törvényt gyártani, bár kétségtelen, hogy az évezredek során az esetek túlnyomó többségében mégis a világgal szövetséget kötött egyházak, gyülekezetek elhagyása volt a helyes gyakorlat, s ma is az. Tehát annak a parancsnak kell érvényesülnie: „Ne legyetek a hitetlenekkel felemás igában, mert mi köze egymáshoz az igazságnak és a gonoszságnak, vagy mi köze van a világosságnak a sötétséghez? Vagy mi azonosság van Krisztus és Beliál között? Vagy milyen közösség van hívő és hitetlen között? Hogyan fér össze Isten temploma a bálványokkal?”(2Kor 6,14-16). Egy azonban bizonyos, aki hisz abban, hogy a Szent Szellem vezéreli őt mindenben, és őrá bízza is magát, az tudni fogja, hogy vele kapcsolatban mi az Isten akarata, ezért a döntése is helyes lesz.

 

 

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://kopogtato.blog.hu/api/trackback/id/tr901919859

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.