HTML

Kopogtató

Mi az igazság? Nehéz útra vállalkozik, aki úgy határoz, hogy elkísér, és előítéletek nélkül belenéz velem együtt abba a tükörbe, amelyet Jézus Krisztus: Megváltónk, Mesterünk, Urunk és Egyetlen Utunk az Atyához, tart elénk a hét gyülekezethez szóló üzenetben, amely a mindenkori kereszténységhez szól, és amely az Úr utolsó üzenete számunkra

Friss topikok

  • Zsolt520 (Kovács Zsotza Zsolt): "Sajnos, a szolgálat szó jelentése gettó-gyülekezeteinkben ma annyira leszűkült, hogy néha már nev... (2010.04.25. 00:43) A SZÁRDISZI GYÜLEKEZET I.
  • Zsolt520 (Kovács Zsotza Zsolt): Erős,tanulságos-és szomorúan aktuális. Köszönöm! (2010.04.25. 00:32) A SZÁRDISZI GYÜLEKEZET II.
  • Zsolt520 (Kovács Zsotza Zsolt): Nagyon erős tanulmány....és a vers is! Nagyon kellett már. Köszönöm! (2010.04.25. 00:10) A SZMIRNAI GYÜLEKEZET

Linkblog

Archívum

 

A SZÁRDISZI GYÜLEKEZET   I.

 

„A szárdiszi gyülekezet angyalának írd meg: ezt mondja az, akinél az Isten hét szelleme és a hét csillag van: Tudok cselekedeteidről, hogy az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy. Ébredj föl, és erősítsd meg a többieket, akik halódóban vannak, mert nem találtam cselekedeteidet teljesnek az én Istenem előtt. Emlékezzél tehát vissza, hogyan kaptad és hallottad: tartsd meg azt, és térj meg! Ha tehát nem ébredsz föl, eljövök, mint a tolvaj, és nem tudod, melyik órában jövök el hozzád. De vannak nálad néhányan Szárdiszban, akik nem szennyezték be a ruhájukat, és fehérben fognak járni velem együtt, mert méltók rá. Aki győz, azt öltöztetik fehér ruhába, annak a nevét nem törlöm ki az élet könyvéből, hanem vallást teszek nevéről az én Atyám előtt és angyalai előtt. Akinek van füle, hallja, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek!”(Jel 3,1-6).

 

Szárdisz hozzávetőleg 50 km-re dél-keletre fekszik Thiatirától egy fontos főútvonalon, amely a lídiai királyságot átszeli kelet felől nyugati irányban. A város egykor arról volt híres, hogy itt volt a székhelye Krőzus királynak, aki mesebeli gazdagsággal rendelkezett. A levél írása idején a várost ékszer-, festék- valamint textilipara tette gazdaggá elsősorban. Vallási szempontból pogány vallások központja volt egy hatalmas Artemisz templommal. A gyülekezet történetét nem ismerjük, de a levél alapján Kis-Ázsia nagy részén élő gyülekezetként tartották számon. A jelentős városból mára egy jelentéktelen kis falucska maradt. A még ma is látható pogány templom romjai mellett a régészek egy keresztény gyülekezet alapjait is megtalálták. Azt, hogy élő gyülekezetként tartották számon, természetesen fenntartással kell fogadni. Később bővebben foglalkozunk ezzel.

A levél írása előtt hétszáz évvel, Szárdisz a lídiai királyság fővárosa, s mint ilyen, a világ egyik legjelentősebb városa volt. Krőzus király mesebeli gazdagsága a város arculatának is amolyan mesebeli, keleti-ezeregyéjszakai külsőt kölcsönzött. A város görög neve: Sardeis, többes számban van, mivel két városból állt. Az egyik egy ötszáz méter magas hegység lábánál, a másik pedig ennek a fennsíkján terült el. A hegységnek szinte függőleges, sima falai voltak, amelyek a felső várost az ellenség számára bevehetetlenné tették. Krőzus király idején érte el a város fejlődése csúcspontját és bukását is. Sokan figyelmeztették a királyt, hogy nem jó irányban halad a város, de ő minden figyelmeztetést fölényesen visszautasított. Amikor a bölcs görög Szolon látogatóban volt itt, felismerte, hogy a gazdagság, a csillogás, a luxus Krőzust és a népet úgy elvakította, hogy el sem tudták képzelni, hogy ennek vége szakadhat, s azt is felismerte, hogy ebben a jóléti légkörben, feltartóztathatatlanul megkezdődött a nép elpuhulása, eltunyulása, szellemi-lelki degenerálódása.

A perzsák megtámadták a várost. Krőzus felvette a harcot Kűrosz perzsa királlyal. A görög történész, Herodot arról tudósít, hogy a perzsák 14 napig tartották ostromgyűrűben a bevehetetlen várost, majd a király nagy jutalmat ígért annak a katonának, aki megoldást talál a bevételhez. Végül az egyik katona felfedezett egy alig észrevehető sziklahasadékot, ahol apró lépcsőkőn mászott fel egy szárdiszi harcos, aki legurult sisakját vitte fel. Éjjel aztán felmásztak ezen a perzsa katonák, és fent meglepődve fedezték fel, hogy a mellvéd őrizetlen. A szárdisziak olyan biztonságban érezték magukat, hogy az őrséget fölöslegesnek tartották. Így gyakorlatilag a perzsák ölébe hullott a város. A kétszáz éves perzsa megszállás után Nagy Sándor előtt kapitulált a város, akinek az uralma alatt az addig inkább orientalista várost a görög kultúra vette birtokába. A császár halála után különféle hatalmi igények kereszttüzébe került. Antiochus egy évig tartotta ostromgyűrűben, végül egy harcosnak sikerült felmásznia a sziklahasadékban, s gyakorlatilag megismétlődött a perzsa eset, mivel a város ismét őrizetlen volt. Aztán megjelentek a rómaiak. A város még mindig gazdag volt. Kr.u. 17-ben fölrengés rombolta le, de mivel Tiberius császár öt év adómentességet biztosított, sőt még tízmillió szesztercent is ajándékozott a városnak, ami kb. 1,3 millió eurónak felel meg, így a város hamar újjáépült.

A levél írása idején az egykor oly jelentős vár már csak kopott emlékmű volt a múltból. Nem tudták, hogy a gazdagság, a határtalan jólét, kéz a kézben jár a restséggel, elpuhulással, degenerációval. A degenerációnak és az általános széthullásnak a légköre rátelepedett a gyülekezetre is, amely élő közösség helyett már csak (szellemi) holttest volt a levél írása idején. A gyülekezet – épp úgy, mint az egykor legyőzhetetlen erőt hirdető vár – szánalmas, erőtlen emlékművé vált, mint oly sok gyülekezet a történelemben, és különösen a jelenkorban.

 

Tudok cselekedeteidről, hogy az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy”

 

Jézus nem csomagolja sem vattába, sem aranypapírba mondanivalóját. Nem használ súlyos mondanivalója előtt amolyan megszelídítő-közömbösítő diplomata-kifejezéseket, hanem egyenesen a lényegre tér: tudok cselekedeteidről. Ebben minden benne van, ami a vele való közösségből keletkezett a gyülekezetben, és éltette azt, valamint mindaz, ami nem a vele való kapcsolatból keletkezett, s ami éppen ezért a gyülekezet halálához vezetett. Jézust soha senki nem tudta és nem tudja félrevezetni semmivel sem. Felépíthet gondosan egy gyülekezet vagy egy ember holt cselekedetekből egy látszatkegyességet, amellyel sok embert megtéveszthet, mert életnek tekintik ezt, de Jézus nem téveszthető meg ezzel. Embereket lehet ámítani aranytól roskadó katedrálisokkal, luxus-imaházakkal, szépen felépített színtelen-szagtalan prédikációkkal, hosszú imákkal, adakozásokkal, énekkari produkciókkal, vallásos buzgólkodással, nyüzsgéssel, tehát pótcselekvésekkel, de Jézust nem. Ezekkel színes és feltűnő kulisszát varázsolhatunk a gyülekezet köré, de Jézus nem Katalin cárnő, akit végig lehet vezetni egy Patyomkin-falun anélkül, hogy észre ne venné a színes papundekli-homlokzatok mögött a mérhetetlen nyomort, a halált.

Jézus ítélete lesújtó olyan gyülekezet számára, amelynek az a neve a világban, hogy él. Mi alapján tartották élőnek ezt a gyülekezetet? Felteszik-e még a mai gyülekezetek ezt az égető kérdést önmaguknak? Hátborzongató még belegondolni is abba, mennyi „sódert” hordanának össze a különböző gyülekezetekben ilyen kérdésfeltevés után. Gyakran hallom egy-egy gyülekezetről, hogy ott aztán van élet, s ez minden esetben kizárólag a lázas nyüzsgésre: kipipálható rendezvények szervezésére, falakat repesztő énekkari-zenekari produkciókra, színes, de semmitmondó traktátusok készítésére, terjesztésére, egy szóval, a látványra, a rutinra vonatkozik. Semmi kétség, sok gyülekezeti program szemre tetszetős, látszik, hogy megfelelő világi tapasztalattal rendelkező profi szakemberek állították össze őket, s ez sok olyan látogatót vonz, akik szeretik a látványosságot, a felszínes élményt, s ezért szüntelenül keresik az újat. Sok prédikátor még dicsekszik is a „szimpatizánsok” növekvő létszámával, amellyel alkalomadtán, némi trükkel fel lehet tupírozni a gyülekezeti meg a felekezeti létszámot. De itt minden csak a pillanatnak szól, és a látszatélet nem más, mint vallásos üzem, amelyet emberi erő hajt. Még érthetőbb hasonlattal: a szárdiszi gyülekezet – s vele a mai gyülekezetek túlnyomó része, függetlenül attól, hogy melyik felekezethez tartoznak, s függetlenül attól, hogy a világ hogyan ítéli meg őket – olyan emberhez hasonlóak, akinek életfontosságú szerveit az intenzív osztályon már csak gépek tartják működésben. Mesterséges élet ez. Azt is mondhatnánk, már csak elméletben él, de gyakorlatilag halott. Ez az állapot nem most kezdődött, hanem végighúzódik az egész történelem folyamán a mai napig. Watchman Nee azt írja: Hát ezzel mi lesz? című könyvében: „Közülünk a legtöbben egyetértenek velünk abban, hogy a külső kereszténység jelenleg szomorú állapotban van. Itt is megnyilvánul a világ minden betegsége és gyengesége. A Gyülekezet munkája egy kis prédikálásra és egy kevés szociális szolgálatra zsugorodott. Az emberekre való hatása szinte elhanyagolható. Ez a szomorú tény. De ami még jobban elszomoríthat bennünket személy szerint, az az a tragikus tény, annak ellenére, hogy mégiscsak Isten népe vagyunk, lelkiismeretünk ezek miatt alig mozdul meg. Úgy vesszük a dolgokat, mint magától értetődőket, és úgy látszik, sokan elfogadják, mintha így kellene lennie.” Gyakorlatilag ez jelenti a halált a gyülekezetekben, hogy úgy fogadják el, mintha így kellene lennie; mert tegnap is ilyen volt, ma is ilyen, meg holnap is ilyen lesz. Ez az állapot először elaltatja a lelkiismeretet, de ha tartós lesz, akkor teljesen kioltja azt. Ebben a taposómalomban, amelyben egyik vasárnap, egyik karácsony, egyik húsvét, egyik hálaadó ünnep olyan, mint a másik, elvásik, közömbössé válik a lélek, megbénul a lelkiismeret, s végül ez az állapot lesz a természetes, vagyis a kizárólagos emberi irányítással működő, vallásoskodó üresjárat, a Szent Szellem vezetése helyett.

Jézus itt is megismételhette volna azt, amit a farizeusoknak mondott: „Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert hasonlók vagytok a meszelt sírokhoz, amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak halottak csontjaival és mindenféle tisztátalansággal. Így ti is igaznak látszotok kívülről az emberek előtt, de belül tele vagytok képmutatással, törvényszegéssel”(Mt 23,27-28).

De nincs olyan profi rendezvény, nincs olyan trükk, amellyel Jézust meg lehetne téveszteni. Sajnos, gyakran egyedül ő tudja, hogy a gyülekezet gyökerei betegek, már nem tudják felvenni abból a forrásból a tápanyagot, amelyet Életnek neveznek. Van valami hátborzongató abban, hogy ilyen életet mímelő öncsalás egyáltalán létrejöhet. Ezért egyetlen gyülekezet sem kerülheti meg a kérdést, vajon rája is vonatkozik-e Jézus ítélete: halott vagy!? Vajon hány testvérnek okoz ma még egyáltalán gondot az a tény, hogy Jézus semmi közelebbivel nem jelöli meg azt, hogy mikor halott egy gyülekezet? Nem nyugtalanító ez valamennyi gyülekezet számára? Egy orvos meg tudja állapítani egy emberről, hogy mikor halott; amikor az életfontosságú szervek működése megszűnt – amikor sem szíve, sem szelleme nem működik többé. De ki tudja megmondani, hogy milyen ismérvek alapján állapítható meg ez egy gyülekezetről, s ki tudja ezt megállapítani? Milyen egyszerű lenne, ha tíz pont állna rendelkezésünkre, amelyek alapján meg tudnánk állapítani, hogy él-e még a gyülekezet vagy halott már. Milyen egyszerű lenne egy kis „bocsánatos” elfogultsággal, szépítgetéssel, a valósággal köszönő viszonyban sem levő fantáziával, meg a mindig kéznél levő kis „ártatlan” svindlivel kipipálni a pontokat, s ez alapján megállapítani, hogy vannak még kisebb hiányosságok, meg hát úgy sincs tökéletes gyülekezet a földön, de nagyjából-egészéből jó úton haladunk; „élő kapcsolatunk” van Jézussal. De semmit sem tudunk kipipálni, s ezért sohasem lesz magától értetődő, hogy egy gyülekezet élő kapcsolatban áll-e még Jézussal. Senki sem dőlhet magabiztosan hátra, mert a nyugtalanító kérdőjel szüntelenül ott lebeg a szemünk előtt, mindennap újból és újból. Nincs rá lezárt válasz, s egyetlen teológiai irányzat sem adhat választ rá, hanem csak Jézus egyedül. Az egész világegyetemben kizárólag ő tudja, hogy egy gyülekezet, egy ember, élő-e vagy halott. Azokban a gyülekezetekben, ahol nem jelenik meg naponta a falon „mene tekel”-ként a nyugtalanító kérdőjel, sőt nyugtalanságnak nyoma sincs, mert ezt rég közömbösítette a megelégedettség, ott a szellemi halál már holtbiztos. Elfelejtettük, ahogy nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, ugyanúgy kétszer ugyanabba a gyülekezetbe sem.

Mi alapján tartották az emberek ezt a gyülekezetet élőnek? Mert szép hitvallása volt? Mit ér a világ legszebb hitvallása, ha nem párosul élő hittel azokban, akik ezt vallják (Zsid 4,2). Mit ér a kegyelemből történő hit általi megigazulás tiszta hitvallása, ha nem erre az alapra építi a teljes életét? Mit ér egy alap, ha valaki nem épít rá?

Ha a thiatirai gyülekezetben csalhatatlanul felfedeztük azokat a jeleket, amelyek a későbbi római katolikus egyházban nemcsak megjelentek, hanem mind a mai napig betöltik azt, akkor a szárdiszi gyülekezetben minden kétségen kívül felismerjük a látszat-protestantizmust. Ennek az a neve, hogy él. Tudja, hogy a megváltás Isten műve, azt is, hogy senki sem tudja azt kiérdemelni cselekedeteivel, mégis halott, mert ez a felismerés nem vezet valódi hithez; olyan hithez, amely új életet teremt. Mit ér egy puszta hitvallás az egy Istenben? Ezt „az ördögök is hiszik és rettegnek”(Jak 2,19). Csak az ember nem retteg. De ez is érthető, hiszen egy (szellemi) halott éppen azért nem retteg, mert azt hiszi, hogy él.

 

A bűn zsoldja a halál


 

A Szentírás a bűnt gyakran hasonlítja a halálhoz. Az élvezetek rabja már életében halott (1Tim 5,6; v.ö. Ef 2,1-2; Lk 15,24; Róm 6,13). Egyetlen tömör mondatban úgy foglalja ezt össze az Ige: „Mert a bűn zsoldja a halál”(Róm 6,23). A bűnnel szemben nem lehet elnéző az ember, mert vele kapcsolatban a legkisebb felelőtlenségnek, könnyelműségnek rettenetes következményei lesznek. Aki huzamosabb ideig megtűri magában a bűnt, megszokja azt; elveszíti szemében a veszélyességet; mintegy második természetévé válik, amellyel már akkor sem tud szakítani, amikor pedig szeretne már. A testi jólét olyan hatalmában tartja az embert, hogy már akkor sem tud szakítani vele, amikor már gyűlöli azt. Az emberek odajutnak végül, hogy bűneiket szeretik is, meg gyűlölik is, s így valójában bűneik rabszolgái lesznek. Nincs közöttünk egy sem, aki ne élte volna át valamilyen megkötözöttség félelmetes hatalmát. A bűn hatalma olyan nagy, hogy megöli az akaratot is. Egy ismerősöm meglátogatta munkatársát a kórházban, aki gégerákban szenvedett. Megdöbbenve látta, hogy éppen rágyújt egy cigarettára. Megkérdezte tőle: Te még most sem tudsz leszokni róla? Az csak fáradtan intett: Már a foglya vagyok!

De a bűn megöli az érzéseket is és fokozatosan a lelkiismeretet is, sőt megöl mindent, ami szép. Az Isten utáni vágyakozást hataloméhséggé változtathatja; a segítőkészség egy határtalan becsvágy mámorához vezethet, és sorolhatnánk órákon keresztül a csapdákat. Csak Isten kegyelme szabadíthat meg bennünket a bűn hatalmától.

A szárdiszi gyülekezet – épp úgy, mint a mai névleges kereszténység – elfeledkezett arról, hogy a Gyülekezet Jézus Krisztus tulajdona, mert az életével vásárolta meg azt. Az emberek pedig úgy tesznek, mintha a gyülekezet az övéké lenne. Még a szóhasználat is erre utal: Az én gyülekezetemben…a mi egyházunkban…a mi gyülekezetünkben, stb. Vagyis, az emberek úgy tesznek, mintha a gyülekezetben Jézus ott sem lenne (ami a legtöbb helyen, sajnos, igaz is!), hiszen ők – illetőleg az ő nevükben egy vagy néhány ember – döntenek mindenben. Ismét mondom – bár tudom, hogy ez ma már hihetetlenül, sőt sok ember számára már egyenesen nevetségesen hangzik – a gyülekezet Jézus Krisztus tulajdona, és tagjai valamennyien az ő szolgái, akik áron vétettek meg. A hű szolga azt teszi, amit Ura parancsol, a hűtlen szolga pedig azt, amit Ura ellensége parancsol neki. Nincs harmadik lehetőség. Tehát minden feladatnál ezredrangúnak kellene lennie annak, hogy a prédikátor vagy a tagok mit akarnak, a döntő minden esetben az, hogy az Úr Jézus mit akar. Ő pedig akaratát, valamennyi követelményét nagyon pontosan, sőt félreérthetetlenül megfogalmazta a Szentírásban. Így – többek között – azt mondta: „Ha szerettek engem, megtartjátok az én parancsolataimat”(Jn 14,15). „Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást”(Jn 13,35). Aki ezeket az Igéket tárgyilagosan, mély bűnbánat és sírás nélkül tudja elolvasni, az Jézus Krisztussal sohasem találkozott; az menthetetlenül halott már. Megtartod Jézus parancsolatait? Te határozottan – még a szemed se rebben – azt feleled erre: Igen! Mert én minden vasárnap elmegyek a templomba, imaházba, meghallgatom a prédikációt, hogy lelkileg gazdagodjak, s ezáltal jobb ember legyek, mint azok, akik a világban élnek. Nem folytatom tovább a szokásos kegyes és hazug halandzsát. Csakhogy Jézus soha senkitől sem kérte, hogy vasárnap menjen templomba, imaházba, sőt inkább ettől, a farizeussá válástól óvta tanítványait. Jézus azt kérte, ha valóban mellette döntöttél; ha felmérted, mivel jár az ő követése, akkor ő benned akar lakni, mert te vagy az ő temploma, imaháza. Ő szeretet-közösségben akar élni veled és benned Szent Szellemében, hiszen megígérte, hogy benned lesz („szellemkeresztség” nélkül!) ( Jn 14,17). Mit mondott Jézus? Miről fogja megtudni m i n d e n k i, hogy a tanítványai vagyunk? Ha szeretjük egymást! És szeretjük egymást?! Nem akarom idézni azt a rengeteg, példátlanul durva hazugságot, amit összehordanak a halott gyülekezetekben ma ezzel kapcsolatban, mert ez a hazugsághegy már valóban az égig érne.

Tudjuk, hogy hű az Úr, és sokféle módon teszi bizonyossá, hogy életközösségben élünk vele. Idetartozik, hogy megváltott bennünket bűneinkből; hogy Szent Szelleme által irányít bennünket, s ha megítélése alapján szükséges, akár angyalok segítségével vagy más módon is megmenthet bennünket életveszélyes helyzetekből. A Szentíráson keresztül közvetlenül szól hozzánk. Tanít, int, figyelmeztet és gazdagít bennünket. Igényt és vonzalmat ébreszt bennünk valódi testvéri kapcsolatra, és kér bennünket, hogy mindazokat az ismereteket és áldásokat adjuk tovább felebarátainknak, amelyeket kaptunk tőle, hogy ők is megtalálják az élethez vezető utat. Krisztus szorongató szeretete által ismerjük föl, hogy ő azért halt meg értünk, hogy többé ne önmagunknak éljünk, hanem annak, aki meghalt és feltámadt értünk (2Kor 5,14-15). Ezek mind jelei a Jézussal való élő kapcsolatnak. De ha minden formálissá válik, akkor nincs már sem igény, sem vonzalom, sem a Krisztussal való kapcsolatra, sem a testvéri kapcsolatra, sőt mindkettő terhessé válik.

 

Ha már az ellenséget sem érdekli a gyülekezet

 

A külső szemlélőnek rendkívül meglepő, hogy a szárdiszi gyülekezet semmiféle külső támadásnak nem volt kitéve. Nem üldözték a pogányok, nem végezték el itt szokásos aknamunkájukat a zsidók; nem adta át egyik tévtanító a kilincset a másiknak. Ez annál is meglepőbb, mert amikor Jézust megkérdezték tanítványai, hogy mi lesz a jele a világ végének, akkor Jézus nem a jelek felsorolásával kezdi, hanem figyelmeztetéssel: vigyázzanak, hogy meg ne tévesszék őket, mert rengeteg álkrisztus meg álpróféta jön majd, akik olyan tökéletesen alakítják szerepüket hogy még a választottak közül is sokan áldozatul fognak esni nekik. Az apostolok is szüntelenül figyelmeztettek a kívülről támadó „dühös farkasokra”, meg a belülről támadó „fonák dolgokat beszélő” tévtanítókra, mint reális veszélyre. A szárdiszi gyülekezet már olyan renyhe, érzéketlen, olyan „minden mindegy” volt, hogy már a tévtanítók sem hittek abban, hogy ezt az állóvizet felkeverhetik még. Bármilyen furcsa, a tévtanok is ott jelennek meg, ahol szellemi élet van, s minél gazdagabb, magasabb fokú, annál több tévtan is jelenik meg ott. A legtöbb tévtan azért roppant veszélyes, mert a gyanútlan szemlélő semmiféle kivetnivalót nem talál benne, hiszen a legtöbb tévtan az igazságból indul ki, csak valamilyen hátsó szándékból túlhangsúlyozza az egyik oldalt. A gyanútlan: a „mindent vizsgáljatok meg” parancsáról leszokott vagy leszoktatott ember semmi kivetnivalót sem talál abban, ha valaki túlhangsúlyozza Jézus istenségét, sőt ezáltal még rajongójává válhat, holott az egyik legveszélyesebb tévtant tette magáévá, hiszen ez a tanítás azt sugallja, hogy Krisztus, mint isteni lény, csak emberi alakot vett fel anélkül, hogy valóban emberré vált volna, s így pusztán egy hős csak, a jó emberek közül a legjobb. Ha a kegyelmet túlhangsúlyozzuk, akkor szintén halálos csapdába jutunk, mert elhisszük, hogy ez a kegyelem olyan végtelen, amely a bűnt is elfedi már, s ezért semmi szükség sincs megtérésre, újjászületésre, hiszen a szeretet Istene senkit sem küldhet a kárhozatba, mert ez ellent mondana a szeretetnek. „Nincs gonoszabb rontás – mondja MacKintosh C.H. –, mint pusztán külsőképpen ismerkedni meg a kegyelemből való váltság tanával. Ez minden féktelenség előtt megnyitja a kaput.”

Bármilyen paradoxon is, de aki nem konfrontálódik tévtanokkal, az olyan „igazhitűségbe” merevedik, amely maga a biztos halál. Aki egy agyonfertőtlenített inkubátor-lakásban nő fel, ahol nem támadják meg szervezetét baktériumok, vírusok, annak nem alakulhat ki az immunrendszere sem, amely megvédi ezek ellen, s végül egy jóformán ártatlan náthafertőzés is halálát okozhatja, mint ahogy okozta is sok eszkimó és indián törzsnek, amikor először találkoztak a fehér emberrel. A klerikális rendszer azért is olyan veszélyes, mert „igazhitűeket” klónoz, akikben nem alakulhat ki a szellemi immunrendszer; mert a tétlenségben ellustulnak, sőt a rendszer miatt képtelenné is válnak arra, hogy hitüket szüntelenül megvizsgálják, és minden tanítást, még a szószékről vagy bármely írásból jövő „abszolút biztosat” is megvizsgálják a Szentírás alapján, és csak a jót tartsák meg, a rosszat pedig vessék el, függetlenül attól, ki mondta vagy írta. Ha Piroskáknak nevelik őket, akkor hogyan tudják majd felismerni a farkast, és hogyan tudják majd megkülönböztetni a báránytól azt? Itt nincs emberi tekintély, itt nincs „tévedhetetlen” egyházfő, mert itt életről és halálról van szó. Egyetlen tévedhetetlen van: a Szentírás, mert ez Isten szava. Ezért az egyetlen tévedhetetlen zsinórmértékünk, görög szóval: kánonunk. De a zsinórmértékkel bánni is kell tudni, és nem lehet másra bízni.

S bármilyen paradox, de aki intenzíven, teljes szívéből ragaszkodik egy tévtanításhoz, sokkal élőbb, mint az, aki külsőleg ugyan „igazhitű”, de alapjában véve szürke és néma egyhangúság, maga a szellemi halál.

Nagyon nagy baj, ha egy gyülekezet annyira elveszítette már minden jelentőségét; már olyan élettelen, hogy már támadni sem érdemes. A Sátán is megnyugodva sétál el a kegyes álhomlokzat előtt, hiszen tudja jól, hogy a mögötte levő képzelt hit már nem adhat alakot egy valódi életnek. Már olyan gyenge impulzusok jönnek ki onnan, hogy a nyilvános életben már semmilyen szerepet sem játszik. Minden vasárnap elmondják kórusban a Miatyánkot (anélkül, hogy egyetlen ember tudatáig eljutna még, hogy mit is kér Istentől), eléneklik a Himnuszt (nehogy Isten megfeledkezzen az anyagi „bőségről”, meg arról, hogy ez a nép már nemcsak a múlt, hanem a jövendő bűneiért is megbűnhődött), hálát adnak a vallásszabadságért, aztán jóízűen elfogyasztják a sokfogásos vasárnapi ebédet, amelyért mégis csak érdemes élni.

 

Jaj, amikor jót mond rólatok minden ember!


 

Egy valóban élő gyülekezet ezzel szemben állandó támadásoknak van kitéve, még vallásszabadság idején is, mivel törvényszerűen a társadalom lelkiismeretévé válik, ami nagyon irritáló a társadalom számára olyan korban, amikor az emberek abban versengenek, hogyan tudnak agresszíven és gátlástalanul minél több külső korlátot lebontani, nem törődve a durva rombolás beláthatatlan következményeivel. S mivel ebben a szerepben a felsőbbséget is figyelmeztetnie kell, sőt számára is hirdetnie kell Isten parancsát, ezért minden lehetséges módon – akár törvényekkel is – hallgatásra akarják bírni. Meg fogja tapasztalni a saját testén, hogy miért mondta azt az Úr, ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak. De egy élő gyülekezet még ekkor sem fog elindulni vissza a világba, hogy minden áron ahhoz hasonuljon, tehát abba az irányba, hogy megnyerje mindenki tetszését, hiszen Jézus figyelmeztette tanítványait: „Jaj, amikor jót mond rólatok minden ember!”(Lk 6,26). Róluk, a mindenkivel és mindennel szemben, tehát a bűnnel szemben is „jó emberekről” mondja János apostol: „Ők a világból valók, ezért a világ szerint beszélnek, és a világ rájuk hallgat”(1Jn 4,5).

Minden gyülekezet minden tagjának a teljes evangéliumot kell hirdetnie, hiszen ezt minden újjászületett hívő a tanítványsággal vállalta. Ha egy gyülekezet bármely korban valóban a teljes krisztusi evangéliumot hirdeti, akkor ellenfelekre fog találni, sőt nem is kevesekre, hiszen a gyülekezet és a világ között kibékíthetetlen az ellentét. „A világ most is világ, és az is marad. Nincs semmi új a nap alatt. Krisztus és a világ sohasem egyek. A világ a keresztyénség köpönyegébe burkolta magát, de csak azért, hogy alatta még gyilkosabb formák között bontsa ki gyűlöletét Krisztussal szemben. Ne engedjük magunkat megtéveszteni! Ha mi az elvetett Krisztussal akarunk együtt járni, akkor elvetett népnek kell lennünk! Ha a mi Urunk a kapukon kívül szenvedett, mi sem várhatjuk, hogy a kapukon belül uralkodjunk. Ha lába nyomában menetelünk, ugyan hová jutunk? Bizonyára nem ennek az istentelen, krisztustalan világnak magaslataira!”(MacKintosh C.H.: Elm. Móz. 3. könyve felett).

Abban a pillanatban, amikor a gyülekezet indul el kompromisszumokkal a világba, hogy alkalmazkodjon hozzá, s ezáltal próbálja megnyerni azt, a világ hamarosan nem fog kivetnivalót találni benne, de akkor már halott gyülekezet. Bármilyen szépnek látszó kompromisszumokkal indul el, csak Jézus Krisztust áldozhatja fel mindegyikben, mivel ő a „megütközés köve” volt és marad is. A világnak – s benne a vallásos világnak – nincs szüksége Jézusra. S ha egy gyülekezet feláldozza Krisztust, akkor olyan, mint egy kifújt tojás, amelyet ügyes kezek szépen befestettek, mintákat rajzoltak rá, hogy egy múzeumban kiállíthassák. Más szóval: tökéletesen elvesztette eredeti funkcióját. Korunkban, tehát az utóbbi fél évszázadban, ez történt az ú.n. evangélikál vagy szabadegyházi gyülekezetekkel is. Bár a farkas semmit sem változott, mégis elvesztette szemükben farkas jellegét, sőt egyenesen báránynak tekintik. Ha egy disznót megkérdeznénk, hogyan tudja elviselni a rettenetes trágyabűzt, akkor csodálkozna, hiszen ő megszokta ezt, számára ez már nem bűz, hiszen mindent meg lehet szokni. Ha egy tiszta disznó látja, hogy a másik a trágyában hempereg, s milyen jól érzi magát, mert nem támadják ellenségei, a vérszívók, akkor kísértést érez, hogy ő is meghemperegjen a trágyában. S ha egyszer már megtette ezt, akkor már nem lesz taszítóan bűzös számára a másik disznó, mert most már egyforma a szaguk. Amikor az ökumenizmus – az utolsó napok utolsó nagy ellenreformációja – megjelent, akkor már nem volt, illetőleg ma sincs a résztvevők között „szagösszeférhetetlenség”. A szabadegyházi gyülekezetek is élvezettel hemperegtek és hemperegnek a világi élvezetek bűzös mocsaraiban, s tökéletesen elvesztették szaglószervüket, illetőleg minden más fontos szervüket is. Amit az ember nem használ, az visszafejlődik, elcsökevényesedik. Ez történt a szárdiszi, s ez történik a mai gyülekezetekkel is. Ha egyszer béke és tökéletes egyetértés uralkodik egy táborban, akkor miért lenne szükség még például a szellemek megítélésének az ajándékára? Abszolút fölösleges, hiszen ebben a táborban már csak egy szellem van, ez uralkodik minden és mindenki felett. Jézus figyelmeztetése is „átlényegült”. Ma már úgy hangzik: Mondjon már jót rólunk minden ember, hiszen egy szóval sem ártunk senkinek sem!

Egy gyülekezet, amely már olyan terméketlen, hogy ellenfeleket sem képes már előhívni, annak a bizonyságtétele légüres, mert önmaga oltotta ki tökéletesen azt.


 

Ébredj föl, és erősítsd meg a többieket, akik halófélben vannak, mert nem találtam cselekedeteidet teljesnek az én Istenem előtt”

 

Ha alaposan belemélyedünk Jézus kijelentésébe, akkor saját szavainkra lefordítva azt mondta: Te, szárdiszi gyülekezet, azért vagy szellemileg halott, mert nem hajtottad végre azt, ami rendeltetésed célja: nem mentetted és erősítetted azokat, akik halófélben vannak. Ha ezt tetted volna, magadat is megmentetted volna! Így azonban cselekedeteid öncélúak, ezért nem igazak Isten előtt.

Óh, külsőleg még minden rendben van, mint a mai nyugati látszatkereszténységben, de belül minden hideg, elutasító és merev rutin. Bizonyos, hogy voltak idők a gyülekezet életében, amikor égett a Krisztus iránti odaadástól. Itt nyilvánvalóan azokra a gyülekezetekre gondolunk, amelyek a reformáció idején és után, az ébredések idején keletkeztek, s amelyekből az igazság fénye messzire terjedt, és tagjaikban a Krisztus iránti szorongató szeretet buzgott. Ebben az állapotban egészen természetes volt, hogy a gyülekezet szolgálatának központjában a szentek tanítása, és az evangélium hirdetése állt. A két feladat egymástól elválaszthatatlan. Aztán alig észrevehetően, generációról generációra, minden megváltozott. Az élő erőt és buzgóságot felváltotta a formalitás, s ennek nyomán az önelégültség jeges légköre telepedett rá a gyülekezetekre.

Az Úr azt mondja: „Mert nem találtam cselekedeteidet teljesnek az én Istenem előtt”. De hát cselekedetek által nyerünk-e új életet? János apostol többet írt a hitről és cselekedetekről, mint a többi apostol együttvéve. Azt olvassuk nála: „Ekkor megkérdezték tőle: „Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgokat cselekedjünk?” Jézus azt felelte nekik: „Az az Istennek tetsző dolog, hogy higgyetek abban, akit ő küldött”(Jn 6,28-29). A hit tehát cselekedet, sőt életmű. Ha nem Jézus Krisztus áll az életmű középpontjában, akkor Isten üresnek és hamisnak ítéli cselekedeteinket, s velük együtt a hitünket is. Ő csak akkor találja cselekedeteinket teljesnek, ha a Jézus Krisztusban való hit egészséges gyümölcsöket terem. Óh a szárdisz-protestantizmus bizonyosan sokat, sőt abnormálisan sokat tett és tesz az egyházi vagyon gyarapításáért, időnként tevékenykedik még a szegényekért; az ökumenikus szeretet-szolgálat is olajozottan működik; sokoldalú politikai szerepe egyenesen megdöbbentő, sőt a világi pozíciókért meg a kisebbségekért folytatott ádáz harcában gyakran úgy tűnik, hogy már csak a golyószóró hiányzik a kezéből, mégis, illetőleg éppen ezért, hiányosnak tartja cselekedeteit az Úr, mert ezekből hiányzik a Jézus Krisztusban való élő hit. Milyen más lenne az ország, Európa, sőt a világ, ha az élő Krisztus legalább annyi helyet foglalna el az egyházak tanításaiban, mint Trianon.

Már sokszor leírtam, hogy egy gyülekezet vagy mentőhajó, vagy luxushajó; a kettő együtt nem megy, és harmadik hajótípus nem áll rendelkezésre. Ha luxushajó, amelyen „viszkető fülű” emberek csemegéznek a vasárnapi istentiszteleteken, ünnepnapokon és bibliaórákon elhangzott „szépen beszélt”, „jól beszélt” minősítésű prédikációkban, illetőleg az idő legnagyobb részét kitevő szórakoztató műsorokban, és fogalmuk sincs már papi feladatukról, mivel teljes mértékben a világhoz igazodtak, akkor Jézus szemében halott gyülekezet. Ha egy gyülekezet középpontjában az Úr áll, akkor élet van a gyülekezetben, amely kisugárzik minden tagra, s már maga ez a tény kizárja azt, hogy vasárnapi, ünnepnapi, tehát halott gyülekezet lehessen. Akikben a krisztusi hit lángol, azok kisugározzák azt a halottakra, s ez a feladatuk is. Akikben élet van, azok az életet továbbítják, akikben a halál lapul, azok a halált továbbítják. Ha egy gyülekezet nem mentőhajó, tehát nem menti meg azokat, akik halófélben vannak, akkor megtagadja Jézus Krisztust, s ezzel a szellemi halált választja. A Lukács evangéliuma 24. fejezet 45-48. versekben azt olvassuk: „Akkor megnyitotta értelmüket, hogy értsék az Írásokat, és így szólt nekik: „Így van megírva: a Krisztusnak szenvednie kell, de a harmadik napon fel kell támadnia a halottak közül, és hirdetni kell az ő nevében a megtérést és a bűnbocsánatot minden nép között, Jeruzsálemtől kezdve.” Ennél világosabban nem lehet meghatározni a gyülekezet feladatát: hirdetni minden nép között a megtérést és bűnbocsánatot. Van-e egyetlen szó a Szentírásban, amely arra utalna, hogy a 20. század végén, a 21. század elején már nem kell hirdetni az evangéliumot, mert mindenki meg van evangélizálva? Beszél a Biblia arról, hogy katolikusoknak, evangélikusoknak, reformátusoknak, zsidóknak, baptistáknak, pünkösdieknek, stb. nem kell már hirdetni az evangéliumot? Ők már ismerik az evangéliumot? Azok is – s ez a túlnyomó többség ma – akik egy „más evangéliumot” ismernek, amelyen Isten átka van?!

Van-e egyetlen szó a Bibliában, amely arra utalna, hogy a Gyülekezet a mindenkori korszellemhez van kötve, s ezért minden korban más a feladata? Pünkösd óta a Gyülekezet feladata jottányit sem változott. Pál apostol azt írja a thesszaloniaiakhoz: „Példává is lettetek minden hívő számára Macedóniában és Akhájában, mert tőletek terjedt tovább az Úr beszéde, de nemcsak Macedóniába és Akhájába, hanem mindenhová eljutott a ti Istenbe vetett hitetek híre”(1Thessz 1,7-8). Hogyan jutott el mindenhova vasút, busz, autó, rádió, mobiltelefon, internet, baptifon” nélkül?

Melyik gyülekezet mondhatja el ma magáról, hogy mindenhová eljutott az Istenbe vetett hitük híre? Ne kerteljünk, gyakran még a gyülekezeti tagok szomszédai is csak annyit tudnak róluk, hogy „valami hívőfélék”. Ha egy gyülekezetnek az Istenbe vetett híre terjed, akkor oda özönlenek a hajléktalanok, a lelki és testi betegek, a kétségbeesettek, akik gyógyulást, vigasztalást, erősítést, szolidaritást keresnek és találnak. Egy gyülekezetnek vagy az Istenbe vetett hite terjed, akkor élő gyülekezet, vagy az ökumenizmusba, az adventizmusba, a baptizmusba, a metodizmusba, a pünkösdizmusba, stb. vetett hite terjed, akkor pedig halott.

Az apostol azt mondja, hogy az emberek messze földön tudják – és nyilván mély hatást gyakorolt rájuk – „hogy miként tértetek meg a bálványoktól az Istenhez, hogy az élő és igaz Istennek szolgáljatok”(1Thessz 1,9). Más szóval, a thesszaloniaiak nem váltak gettó-gyülekezetté, ülő gyülekezetté, hanem pontosan azt tették, amit az Úr parancsolt: „Menjetek el szerte az egész világba, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek”(Mk 16,15). A thesszaloniai gyülekezet szolgáló gyülekezet volt. Sajnos, a szolgálat szó jelentése gettó-gyülekezeteinkben ma annyira leszűkült, hogy néha már nevetségessé válik. Gyakran szinte kizárólag a mai kádergyűjtő, elitképző intézményekben végzett teológusokra vonatkozik, esetleg még énekkari, szólóénekes és előregyártott bizonyságtevő (minimese) feladatokra.


 

„Mert nem találtam cselekedeteidet teljesnek az én Istenem előtt”. Súlyos vád ez egy gyülekezettel szemben. Még közelebb jutunk itt a lényeghez, ha a „teljes” szó helyett a „tökéletes”-t használjuk. A Szentírás többször felszólít bennünket, hogy legyünk tökéletesek. Nem kell itt a tökéletes szó jelentésével kapcsolatos filozofálgatásba bocsátkozni, hanem a praktikus jelentésére gondolni, mert Jézus is ilyen értelemben használja, és nem az ókori görögök eszménykép-jelentése szerint. Ha egy anya felszólítja gyermekét, hogy tisztítsa meg az ablakot, s ha az nem kutyafuttában végzi el, hanem alaposan, akkor anyja azt fogja mondani: ez tökéletes munka volt, megdicsérlek érte. Az Úr is ezt szeretné elmondani gyülekezeteinek, ha elvégzik azt, amivel megbízta őket: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet…tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek”(Mt 28,19-20). Jézus ezt hiányolja a szárdiszi gyülekezetből, ezért szólítja fel: „Ébredj fel, és erősítsd meg a többieket, akik halófélben vannak”. A nyugati gyülekezetek nem teljesítették az Úr parancsát. Gettó-gyülekezetté, ülő gyülekezetté, önmagukat szórakoztató intézménnyé váltak, ahelyett, hogy az élő és igaz Istent szolgálták volna. Nyilván ők is szolgálatnak nevezték a képmutatást, a látszatot, csak Jézus nem tartotta annak.

A „teljes” szó azért is félrevezethet bennünket, mert mi gyakran nem tulajdonítunk olyan nagy jelentőséget annak, hogy teljes, tehát befejezett-e, százszázalékos-e amit tettünk; a lényeg az – véljük mi –, hogy teszünk valamit fél szívvel, sőt gyakran csak úgy teszünk, mintha tennénk valamit. Nyilvánvalóan ez volt a helyzet a szárdiszi gyülekezetben is.

De semmi belemagyarázás nincs az Igébe, ha úgy olvassuk: „mert nem találtam cselekedeteidet igaznak az én Istenem előtt”. Ami nem teljes, tökéletes, befejezett, az nem felel meg az igazságnak. Istennél nincs olyan, hogy lehet így is, meg lehet úgy is, a lényeg csak az, hogy legyen valahogy. Túlságosan sokan fizettek drága árat ezért a tévedésért.

 

Isten igazságossága


 

 

„Kőszikla ő, cselekvése tökéletes, minden útja igazságos. Hű az Isten, nem hitszegő, igaz és egyenes ő”(5Móz 32,4). Isten igazságossága szentségéből fakad. Teremtményeinek mindig előírást, normát ad, amihez tartaniuk kell magukat, ebben áll igazságossága. Soha senki nem mondhatja, nem védekezhet Isten előtt azzal, hogy nem tudta, mit kell tennie. Ádám se védekezett ezzel, hanem másra hárította át saját bűnét.

„Nádáb és Abihú, Áron fiai fogták a maguk szenesserpenyőjét, tüzet tettek bele, füstölőszert raktak rá, és idegen tűzzel áldoztak az Úr előtt, amilyet ő nem parancsolt nekik. Ekkor tűz csapott ki az Úr színe elől, és megemésztette őket; meghaltak az Úr színe előtt”(3Móz 10,1-2). Mit tett a két fiú? A mi szemünkben csak egy ceremónián változtattak kissé, gondolván, egy kis kísérletezés nem árthat. Az ifjúságra mindig is jellemző volt, hogy nehezen fogadják el az elődök által felállított normákat; szüntelenül új utakat, új megoldásokat keresnek, mert úgy érzik, hogy a merev hagyományok gúzsba kötik őket, s persze eközben gyakran kiöntik a fürdővízzel együtt a gyereket is, s így az élethez nélkülözhetetlen értékrend nélkül maradnak. Áron fiai könnyelműen, felelőtlenül cselekedtek, pedig tudniuk kellett volna, hogy Isten nem tűri előírásainak a megsértését, szentségének a semmibevételét, hiszen sokszor figyelmeztette kiválasztott népét: „Hajtsátok végre rendelkezéseimet, tartsátok meg végzéseimet”(3Móz 25,18). Apjuk, Áron, de Mózes is drága árat fizettek azért, mert egy adott pillanatban nem tisztelték Isten szentségét (4Móz 20,7-13). A törvény meghatározása Isten kizárólagos joga. Ember nem mérlegelheti és nem változtathatja meg a törvényt, hanem végre kell hajtania azt, ha élni akar. Jaj annak, aki erről megfeledkezik! Sajnos Uzzá is megfeledkezett erről. „Amikor Kidón szérűjéhez értek, Uzzá kinyújtotta a kezét, hogy megfogja a ládát, mert megbotlottak az ökrök, ezért fellángolt az Úr haragja Uzzá ellen, és lesújtott rá, mivel kinyújtotta kezét a láda felé, és meghalt az Isten színe előtt”(1Krón 13,9-10). Isten pontosan meghatározta, hogy kik érinthetik csak a szövetség ládáját, ezért senki sem változtathatja meg az ő előírását. Isten joga meghatározni az előírást, az ember joga és kötelessége tökéletesen végrehajtani azt.

Isten nemcsak az Ószövetségben nem engedte meg, hanem az Újszövetségben sem engedi meg, hogy bárki is csúfot űzzön szentségéből. A pünkösdkor létrejött Gyülekezet első napjaiban Isten közvetlenül belenyúlt az események alakulásába, nehogy már az indulásnál vakvágányra kerüljön az ő népe. Anániásnak és feleségének, Szafirának az életükkel kellett fizetniük azért, mert semmibe vették Isten szentségét: „Nem embereknek hazudtál, hanem Istennek” – szegezte Anániásnak Péter. (ApCsel 5,4).

Áron két fiának halálakor Mózes számunkra is figyelemre méltó megjegyzést tesz: „Mózes így szólt Áronhoz: Erről beszélt az Úr, amikor azt mondta: A hozzám közelállókon mutatom meg, hogy szent vagyok, és az egész nép előtt, hogy dicsőséges vagyok!”(3Móz 10,3). Ehhez szorosan kapcsolódik az újszövetségi figyelmeztetés: „Mert itt van az idő, amikor elkezdődik az ítélet Isten háza népén. Ha pedig először rajtunk kezdődik, akkor mi lesz a vége azoknak, akik nem hisznek az Isten evangéliumában?”(1Pét 4,17). Isten tehát minden korban az ő népét fegyelmezi először, s jaj annak, aki kegyelmét abszolutizálja, és megfeledkezik az ő szentségéről.

Isten nem azért választotta ki Izrael népét, mert ez a nép bármiben is különb volt a többi népnél, hanem azért, hogy kegyelmét és dicsőségét mutassa meg rajta keresztül a bűnös világnak; hogy Isten erejével kiemelkedő és szilárd világítótorony legyen egy Istennek hátat fordított, s ezért pusztulásra ítélt világban, s amely révén Isten szabadulást hirdető fényüzenete eljut minden sötétségben élő néphez, minden egyes emberhez. Ezt azonban egy kiválasztott nép csak akkor teljesítheti, ha betartja Isten parancsolatait; nem alkalmazkodik a világhoz, hanem olyan szent életet él, amelyet Isten megparancsolt neki, és elvár tőle. Ha tudja, hogy a kiválasztásban neki fikarcnyi érdeme sincs, s ezért Isten ereje tehet csak csodát vele a világ számára, akkor Isten törvénye számára létkérdés. A kiválasztás kegyelem, de ha valaki képmutatással, hazugsággal, ígéretszegéssel, holt bálványokhoz fordulással bemocskolja ezt a szent elhívatást, akkor Isten szentségét mocskolja be, hiszen a világ csalhatatlanul felismeri, hogy a kiválasztott nép – holt liturgiák, hamurakás-hagyományok, üres külsőségek ápolása ellenére – semmiben sem különbözik tőle, sőt alábbvalóbb nála, mert képmutatással akarja megtéveszteni Istent és a világot. Egy kiválasztott népnek a világban, de a világtól elkülönülten kell megszentelt életet élnie minden korban, hogy az elveszett világ benne láthassa az evangélium csodáját, s megtérhessen Istenhez, akinek hátat fordított, s ha ezt a kiválasztott nép megtagadja azzal, hogy a világhoz hasonul gyakorlatilag mindenben, s csak átlátszó látszattal, szánalmas külsőségekkel mímeli, hogy ő Isten népe, akkor Isten szentségét és dicsőségét rettenetesen megcsúfolja, s ezért Isten válasza sem marad el. Isten elfordul attól, aki az életet jelentő parancsolatait, az evangéliumi üzenetet megtagadja, s ennél az elhagyatottságnál nincs borzalmasabb a földön és a földön kívül. Jézus számára a kereszten nem a fizikai fájdalmak voltak a legborzalmasabbak, hanem az Istentől való elhagyatottság. Nem ő tagadta meg Isten parancsolatait, hanem a bűnös emberiség, de neki kellett az elhagyatottság szörnyű élményét megtapasztalnia, elszenvednie és elhordoznia, hogy rajta keresztül, az ő vére és elhagyatottsága árán láthassa Atyja tisztának, szenteknek azokat, akik megmosakodtak ebben az ártatlanul kiömlött vérben, vagyis elfogadták a legdrágább kegyelmet, hogy bennük és általuk mutathassa meg a Mindenható Isten a dicsőségét. Istennek nincs szüksége arra, hogy öncélúan mutogassa dicsőségét, mint kevély királyok, öntelt pápák és hasonlóan gőgös, más magas egyházi méltóságok, valamint emberi mivoltukból kivetkőzött zsarnokok, hanem nekünk van szükségünk erre, mert ez tűzoszlopként vezet bennünket éjjel-nappal biztonságosan a világi sivatag ezer veszélye között, s a reményt jelenti számunkra. Ez a dicsőség = az univerzumi erő teljessége biztosítja nekünk az Úr Jézus Krisztusban azt a mennyei mannát és harmatot, amely nélkül halottak vagyunk, akár gyülekezetről, akár egyes hívőről van szó. Ha egy gyülekezet, egy hívő, nem a világegyetem leghatalmasabb erejéből merít, és kizárólag csak abból, akkor elveszett, még akkor is, ha imamalmai a nap huszonnégy órájában fülsiketítően őrölnek.

A magyar televízió egyik csatornáján, egy beszélgetős műsorban nemrég egy férfi elmondta, hogy a feleségével Rómába mentek üdülni, s mivel neje áldott állapotban volt, ellátogattak a Szent Péter térre, hogy pápai áldásban részesüljenek. Akkor még II. János Pál volt a pápa. Elmondta, hogy leírhatatlan volt a tömeg őrjöngése, amikor a pápa megjelent az ablakban. Szinte érezni lehetett, hogyan áradt a tömegből az i m á d a t a pápa felé – mondotta. Ő is, meg a neje is, magán kívül volt e rendkívüli élménytől. Igen, a tömegpszichózis hatására tökéletes bálvány lesz az istent játszó, fehér ruhás emberből. Ezek, a lelküket a gonosznak készségesen átadó emberek, magasan képzett, diplomás emberek, de már annyit sem értenek meg a Bibliából, mint egy kétéves gyermek. Van-e egyetlen szó is a Bibliában, amely feljogosítana bennünket arra, hogy embert – bárki legyen az – istenként tiszteljünk és imádjunk? Szinte már maga a kérdés feltevése is istengyalázás! Még évekkel ezelőtt láttam az egyik újságban egy képet, amelyen egy idős orosz asszony karjával átölel egy Sztálin-bronzszobrot és szájon csókolja. Az aláírás: Mindenki olyan istent kap, amilyet érdemel! Ehhez nem kell kommentár.

Ma kizárólag a kegyelem, a szeretet Istenéről papolnak mindenütt. Krisztus tanítványai számára nincs ebben semmi rendkívüli, hiszen Urunk figyelmeztetett bennünket: „Mivel pedig megsokasodik a gonoszság, a szeretet sokakban meghidegül”(Mt 24,12). Abban még a világ is tökéletesen egyetért, hogy a föld létezése óta még nem volt annyi gonoszság itt, mint ma. Ahogy hűl ki a szeretet a földön, annál többet fecseg róla a vallásos világ. A napokban hallottam a német televízió egyik csatornáján, hogy egy volt katolikus pap – akit szüntelen kritizálása miatt kizárt egyháza, s aki szeret a legnagyobb bölcs szerepében tetszelegni, s szüntelenül valami megfellebbezhetetlen „bibliai szenzációt” kitalálni – újabban azt mondta, hogy Isten szeretetével összeegyeztethetetlen a pokol létezése. Számomra nincs ebben semmi szenzáció, hiszen e velejéig torz felfogás szerint küldözgetnek az egyházak már régóta minden elhunytat – akár névleges keresztény-keresztyén, akár nyílt istentagadó (a kettő ugyanaz!) – a mennybe.

Isten a szárdiszi gyülekezetnek – s benne mai tükörképeinek: az ülő gyülekezeteknek – világos, egyértelmű üzenetet küld: nem találja cselekedeteit tökéleteseknek, mert nem ébreszti fel, és nem erősíti meg az evangélium által azokat, akik halófélben vannak. Nem viszi el a fényt azoknak, akik sötétségben élnek; nem közvetíti az életet azoknak, akik halottak bűneik miatt. Jézus már nem mondhatja el róluk: „Ti vagytok a föld sója … Ti vagytok a világ világossága”(Mt 5,13-14). Ezzel megtagadta a szárdiszi gyülekezet – minden keresztény-keresztyén „történelmi egyház” – a küldetését, s ezáltal megcsúfolta Isten szentségét és dicsőségét. Isten nem büntet minden bűnt azonnal, az elkövetés pillanatában, s ezért sokan félreértik őt. Isten haragja nem olyan, mint az emberé, hirtelen és vak, mert ő hosszútűrő, hiszen alkalmat akar adni minden embernek a megtérésre. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a számonkérés elmarad.

H. A. Ironside: „Das unbequeme Wort” (A kényelmetlen Ige) című könyvében írja, hogy az egyik faluban, egy közismerten ateista férfi, futva ment az égő templomot oltani. Egyik szomszédja némi gúnnyal kiáltotta feléje: „No, ez valami teljesen új dolog! Még soha sem láttam, hogy templomba mentél volna!” A csípős válasz hamar megérkezett: „De most fordult elő először, hogy égő templomot láttam.”

Gandhi azt mondta egyszer: „Ha ezek a keresztények nem lennének itt, azt hiszem, az lettem volna.” Ma a nyugati világban ezer meg ezer „keresztény-keresztyén” gyülekezet a puszta létezésével torlaszolja el kereső lelkek elől a Krisztushoz vezető utat.

 

Az egyik egyetemen egy professzor közölte kétszáz hallgatójával a szakdolgozat beadásának időpontját. A határidő előtt néhány nappal ötven hallgató kérte a professzort, hogy adjon haladékot, mert nem tudnak határidőre elkészülni a munkával. A professzor belátó volt, teljesítette kívánságukat, s új határidőt állapított meg. Ennek lejárta előtt néhány nappal már száz hallgató jelentkezett, hogy nem készülnek el a dolgozattal határidőre, ezért kérik a professzort, hosszabbítsa meg a határidőt. A professzor ismét türelmes, megértő volt, és új határidőt állapított meg. Az új dátum lejárta előtt már százötven hallgató kérte a professzort, hogy tűzzön ki új határidőt, mert … és vége-hossza nem volt az alaptalan panaszoknak. Lassan a hallgatók túlnyomó többsége úgy vélte, ilyen megértő türelemmel minden következmény nélkül visszaélhet, kár lenne nem kihasználni azt, amikor a szórakozás mégis csak kellemesebb, mint a megerőltető munka. A professzor ezúttal azonban nyugodtan, de határozottan kijelentette, hogy a türelmi idő lejárt, aki nem adja le a kitűzött határidőre dolgozatát, annak számolnia kell a következményekkel.

Isten ítéletét sokan összetévesztik a végítélettel. Az ítélet azonban itt van a földön az első emberpár bűnbeesése óta folyamatosan, s ez az Istentől való elhagyatottság. Isten nem vezeti, védi azt, aki hátat fordít neki; aki nem teljesíti parancsait, hanem hagyja, hogy az önrendelkező ember minden cselekedetébe programozza be önmagának a katasztrófákat, amelyek minden esetben az elhagyatottság következményei. Tehát Isten sokszor nem büntet közvetlenül, de nem is véd meg attól, hogy az ember büntesse a tetteivel és ezek következményeivel önmagát; csak figyelmeztet, hol szelíden, hol keményebben, de a kegyelmi idő nem végtelen; s az, aki visszautasítja ezt folyamatosan, nem tudhatja sohasem, hogy lesz-e még ideje megragadni azt.

Minden épeszű ember tudja, hogy ma a föld felmelegedéséből keletkező, már itt levő, s az elkövetkező években törvényszerűen lesújtó, borzalmas, még sohasem tapasztalt katasztrófákat az ember programozta és programozza be a folyamatos bábeli toronyépítéssel: a katolicizmussal, a humanizmussal, a felvilágosodással, az ipari forradalommal, az imperializmussal, a kapitalizmussal, a fasizmussal, a kommunizmussal, a globalizmussal – hogy a toronyépítés néhány fontosabb fázisát említsük csak. Naponta láthatjuk a televízióban, hogy a bűnös emberi tevékenység következményeként keletkező katasztrófák milyen sok ember halálát okozzák, vagy válnak nincstelenné ezek miatt. Ilyenkor sokan Istent vádolják azzal, hogy miért kell annyi ártatlan embernek elpusztulnia a felelőtlenek, kapzsiak bűne miatt. Először is, nincs ártatlan ember, mert mindnyájan bűnösök vagyunk. Másodszor, minden szerencsétlenség – amely bűnös emberi tevékenység következménye – Isten figyelmeztetése azok számára, akik még élnek; akik még haladékot kaptak Istentől, hogy felismerhessék: „Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!”(Zsolt 90,12). Soha nem szabad azt kérdeznünk – s ezzel kimondatlanul Istent vádolnunk – hogyan érhetett ez vagy az a szerencsétlenség ártatlanokat, de azt igen: hogyan nem ért ez engem is, amikor pedig megérdemeltem volna?! Rendkívül figyelemre méltó és egyben figyelmeztető, hogy mit mond Jézus ezzel kapcsolatban, amikor a siloámi torony leomlása okozta áldozatokról beszél: „Azt gondoljátok, hogy ezek a galileai emberek bűnösebbek voltak a többi galileainál, mivel ezeket kellett elszenvedniük? Nem! Sőt – mondom nektek –: ha meg nem tértek, mindnyájan hasonlóképpen vesztek el. Vagy azt gondoljátok, hogy az a tizennyolc, akire rádőlt a torony Siloámban, és megölte őket, vétkesebb volt minden más embernél, aki Jeruzsálemben lakik? Nem! Sőt – mondom nektek –: ha meg nem tértek, mindnyájan ugyanúgy vesztek el”(Lk 13,2-5). Világos és egyértelmű figyelmeztetés. Ezért ha tanúja vagy egy szerencsétlenségnek – akár családtagjaidat, akár gyülekezeti testvéreidet, akár világi felebarátaidat éri – sohasem azt kérdezd, hogyan, miért történhetett éppen velük vagy vele ez, hanem vedd Isten (talán legutolsó!) figyelmeztetésének, és haladéktalanul térj meg. Isten szuverén joga, hogy mikor, hogyan és kinek a betegsége, fogyatékossága vagy halála árán figyelmeztet téged, de minden figyelmeztetés személy szerint neked szól, és minden figyelmeztetés kegyelem: mert Isten időt ad még neked a megtérésre. Ne utasítsd el a megtérésre szóló felhívást azzal, hogy te már tíz, húsz vagy ötven éve tagja vagy egy gyülekezetnek, mert ez Isten előtt nulla a köbön, hanem állítsd teljes életedet a Szentírás tükrébe, és úgy felelj az Úrnak. A gyülekezetek ma telis-tele vannak puszta szájvallomás által „megtértekkel”, csak igazi, szívet-lelket halálba adó (az óembert öldöklő) megtérést alig lát már az Úr. A mi szégyenünk és a mi felelősségünk, ha a mintapéldány silány vagy hamis, s ezzel víz és élelem nélkül küldünk olyan ezreket a sivatagba, akik felnéznek ránk.

 

A köv. folytatódik.

1 komment

 A SZÁRDISZI GYÜLEKEZET   II.

A rendszerváltozás idején, tehát a múlt század utolsó évtizedének kezdetén Németországban éltem családommal. A rendszerváltozással kapcsolatos első hír, amely elért engem, az volt, hogy tele vannak a pesti pályaudvarok hajléktalanokkal, különböző okok miatt lecsúszott emberekkel, akikkel senki sem törődik. Az első kérdésem az volt: és hol vannak a keresztény gyülekezetek? Budapesten van négyszáz vagy ötszáz gyülekezet – úgy is mondhatnám: a Gyülekezet négyszáz vagy ötszáz szilánkra szétesve, ahol a szilánkok már nem is keresik egymást –, és egyik sem hallja a segélykiáltásokat? Nem hallják a szalmacsépléstől, az öncélú liturgiáktól, hallelujázástól, az egyhangúan kereplő öntelt és álszent imamalmoktól: „Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, parázna, vagy mint ez a vámszedő is. Böjtölök kétszer egy héten, tizedet adok mindenből, amit szerzek”(Lk 18,11) és abrakadabra. Jézusnak reggeltől estig kellett ismét hallania meghívásban részesült vendégeitől, ebben az esetben a magyar gyülekezetek tagjaitól: „Földet vettem, kénytelen vagyok kimenni, hogy megnézzem” = kártalanítási (magyarul: harácsolási) manipulációkban veszek részt, nincs időm másra – „Öt iga ökröt vettem, megyek és kipróbálom” = vállalkozó lettem, még meghalni se érek rá – „Most nősültem, azért nem mehetek” = most válok el, azért nem mehetek (Lk 14,15-24). Jézus nem hagyott kétséget a felől, hogy azok közül, akik meghívását visszautasították, senki sem fogja az ő vacsoráját megkóstolni, vagyis sohasem lesz közösségük ővele. Úrvacsorázhatnak naponként, imádkozhatnak ötpercenként, de ítéletet eszik és iszik önmagának az, aki nem becsüli meg az Úrnak testét (1Kor 11,29). Az úrvacsora az Úrral való közösség ápolása. Ennek alfája és omegája: „Vizsgálja meg azért az ember önmagát, és úgy egyék abból a kenyérből, és úgy igyék abból a pohárból”(28.v.) Ha az önvizsgálat tükre nem a legfőbb parancsolat: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből. A második ez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. Nincsen más, ezeknél nagyobb parancsolat”(Mk 12,28-31), akkor mi egyáltalán? Ki a felebarát? Aki szimpatikus nekem, vagy akivel találkozom? Mit jelent ma még nekünk a felebaráti szeretet? Ne ködösítsünk! Röviden és tömören ma úgy hangzik mindenütt, tehát a keresztény gyülekezetekben is: Dolgozzon az is, akkor majd lesz neki! A munkát szándékosan kerülőket, tehát naplopókat a Biblia is figyelmezteti, de az esetek többségében ma nem róluk van szó.

Amelyik gyülekezet élő kapcsolatban áll Jézussal, nem privatizálhatja a gyülekezetet, mert az nem az övé. Nem képviselhet privát-kereszténységet, amely csak önmagának él. A Jézus Krisztusban való élet, a vele való közösség lényege: az alázatos odaadás és engedelmesség, a szolgálat, a szorongató (és nem elvont!) szeretet, a gondoskodás azokról, akik szükséget szenvednek – akár önhibájukból, akár önhibájukon kívül szenvednek szükséget. Nekünk segítenünk kell rajtuk, és nem ítélkezni fölöttük! A segítség középpontjában mindig az evangélium áll. Akik éheznek, azoknak először enni kell adnunk, mert holtaknak nem hirdethetjük már az evangéliumot, de a lényeg az utóbbin van, mert a testi táplálék meghosszabbíthatja rövidebb-hosszabb ideig a földi életet, de csak az evangélium elfogadása adhat örök életet.

Egyenesen ijesztő, ha egy gyülekezet, egy tanítvány élete már csak önmaga körül forog, és nem ismeri már a felebarátról való gondoskodást. Persze, most sokan felháborodva megjegyzik, hiszen vannak kiváló szakemberekből álló segélyszervezetek, ökumenikus szeretetszolgálatok, az ő feladatuk az elesettek, elnyomottak segítése. Sajnos, ezek gyakran inkább félkatonai szervezetek a valóságban, és elsősorban politikai-világhatalmi – beleértve valláspolitikai is – célok szolgálatában állnak. Ha tevékenységük középpontjában nem az evangélium hirdetése áll, akkor a szeretetszolgálat jelentése annyira leszűkül, hogy az eredeti jelentéséből már alig marad valami.

Élő gyülekezet és élő szeretetszolgálat az, amely nem nézi tétlenül, hogy olyan emberek ezrei mennek mellette és naponta a halálba, akikhez – a névleges kereszténység kellős közepén – még sohasem jutott el a valódi evangélium. Nem nézi tétlenül, hogy testvéreiben kihűl az első szeretet, hanem erősíti őket, hogy hűek maradhassanak Urunkhoz. Az erőt pedig az Úr adja. Ennek ellenére, egyetlen gyülekezet sem ringatózhat abban a tévhitben, hogy az élet automatikusan és végérvényesen az övé. Nincs olyan abszolút mérce a kezünkben, amely megóvhatna bennünket az öncsalástól. Ugyanis az utolsó szó mindig és mindenütt Jézusé. Egyedül ő tudja, hogy teljes mélységében mit jelent az a mondat: „Mert nem találtam cselekedeteidet teljesnek az én Istenem előtt”. Jó, ha nem bújunk a mindentudó szerepébe, hanem alázattal vesszük tudomásul, hogy sok olyan kérdés marad nyitva körülöttünk, amely arra késztet bennünket, hogy félelemmel és rettegéssel munkáljuk üdvösségünket (Fil 2,12). A halálveszély szüntelenül ott ólálkodik a gyülekezet körül, s abban a pillanatban át is veszi hatalmát fölötte a szellemi halál, ha megszűnik a félelem és rettegés, mert helyébe költözött egy látszaton, egy hamis magátólértődésen alapuló üdvbizonyosság.

A mai nyugati evangélikál gyülekezetek kísértetiesen hasonlítanak a szárdiszi gyülekezethez. Kívülről még minden rendben van, de belül minden hideg és visszautasító. Ebben áll a mai nagy megtévesztés.

 

Emlékezzél tehát vissza, hogyan kaptad és hallottad: tartsd meg azt, és térj meg! Ha tehát nem ébredsz föl, eljövök, mint a tolvaj, és nem tudod, melyik órában jövök el hozzád”(3.v.).


 

Az „emlékezzél vissza” kifejezés arra utal, hogy volt egy időszak, amikor a Krisztus iránti első szeretet tette „égő templommá” a gyülekezetet. Itt sok olyan gyülekezetre gondolhatunk, amelyek még a reformáció idején keletkeztek, s amelyekből az evangélium világossága sugárzott a sötét világba, s akiknek a tagjai magától értetődő szolgálatnak tartották, hogy az elveszetteknek bizonyságot tegyenek az evangéliumról, illetőleg egymást építsék. Aztán fokozatosan minden megváltozott. Az égő élet helyébe formaságok, pótcselekvések léptek, s ma bűnös önelégedettség tölti be a gyülekezeteket.

Felejthetetlen az az időpont, amikor Jézus jelenlétét szüntelenül tapasztalni lehetett a szárdiszi gyülekezet életében. Senki sem felejtheti el, mikor és hogyan kapta ajándékba az Úrral való közösséget. Senki sem felejti el a tavaszt: a halálból való felébredést, a rügyek, a virágbimbók megjelenését. Ez az időszak a Jézushoz fűződő első szeretet időszaka. A szárdiszi gyülekezet sem felejtette el még ezt az időszakot, ezért Jézus ezt felelevenítve szeretne ismét kapcsolatot teremteni a gyülekezettel, hiszen nem akarja ítéletével megsemmisíteni a szárdisziaiakat, hanem megtérésre, új kezdésre felszólítani őket. Mennyire örülne Jézus, s vele mindenki a mennyben, ha a gyülekezet minden tagja bűnbánatot tartana, ha alázatosan felismernék, hogy néhány testvér kivételével valamennyien szennyes ruhában járnak, ezért megtérésre van szükségük.

Jézus azonban nem titkolja el a gyülekezet elől, hogy az halálveszélyben van. A veszély súlyosságát ugyanazzal a mondattal fejezi ki, mint az utolsó ítélet eljövetelét (Mt 24,43-44): „Eljövök, mint a tolvaj, és nem tudod, melyik órában jövök el hozzád”. Ez azonban nemcsak az utolsó ítéletre érvényes, hanem életünk bármelyik órájára érvényes ez, ha nem ébredünk föl, ha nem rendezzük Jézussal való kapcsolatunkat az első szeretet jegyében.

Jézus szeretné, ha súlyos figyelmeztetései célba találnának mind a szárdiszi gyülekezetben, mind bennünk, és visszatérnénk a szép és ígéretes kezdethez.

 

De vannak nálad néhányan Szárdiszban, akik nem szennyezték be a ruhájukat, és fehérben fognak járni velem együtt, mert méltók rá. Aki győz, azt öltöztetik fehér ruhába, annak a nevét nem törlöm ki az élet könyvéből, hanem vallást teszek nevéről az én Atyám előtt és angyalai előtt. Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek!”

 

A híres görög bölcselő, Szokratész, a kis-ázsiai gyülekezetek előtt több évszázaddal, tanítványaival Athén kikötőjében sétálva, s a világ minden részéből érkezett mérhetetlen mennyiségű és sokféle áru kirakodását nézve, csendesen megjegyezte: „Milyen sok dolog van a világon, amire nincs szükségem.” Nagyon valószínű, hogy saját korában is egyedül maradt ezzel a beállítottsággal; akkor is csak a nagyon kevesek közé tartozott, akiket nem tudott megfertőzni a zsaroló tárgyak szeretete és birtoklása. A mai konzumtársadalomban és konzumgyülekezetben élő embert, a bálványimádó felnőttek jóvoltából, már csecsemőkorában elborítják és gúzsba kötik a zsaroló tárgyak, amelyektől többé el nem menekülhet. A karácsony, a húsvét és minden ünnepnap meg hétköznap középpontjában már kizárólag a bálvány-tárgyak állnak. A játékpisztoly, a játékautó, a játék-maroktelefon – és sorolhatnám az ítélet napjáig – kitörölhetetlenül belevési gyermekeink lelkébe, hogy Krisztus nélkül lehet élni, de ezek nélkül nem. Korunk „katedrálisaiban”, a bevásárló központokban, tízszer-hússzor több időt töltenek el a mai gyülekezetek tagjai, mint a testvéri kapcsolatok és a családi kapcsolatok ápolásával. Ma már senki sem tudja megállapítani, hogy a gyülekezetek élnek a világban, vagy a világ a gyülekezetekben, hiszen tökéletesen azonosultak.

Így történt ez a kis-ázsiai gyülekezetekkel is. Elengedték a fülük mellett Jézus figyelmeztetéseit, és a körülöttük levő pogány világ csábításainak engedtek teret. A menetrend innen ősidők óta ugyanaz: kihűl a Jézus iránti első szeretet; ennek következményeként a testvéri kapcsolatok elgépiesednek, formálissá válnak; az evangélium hirdetése leáll, mert az ajkak, a kezek, a lábak, a szívek megbénulnak, s így létrejönnek az ülő – a szellemileg halott – gyülekezetek. A viszkető fülek már nem bírják elviselni az egészséges tanítást, ezért Jézusnak megmutatják, hol a kijárat, és az eltávolodott Szent Szellemet úgy dirigálják, mintha jelen kellene lennie, mintha alattvalójuk lenne, és parancsaikat köteles lenne végrehajtani. A külsőségekkel – istentisztelet (a valódi gyülekezetekben összejövetel volt a neve), bemerítés, keresztelés, úrvacsora, szertartások, szabvány-prédikációk, miatyánkozás, stb. – még az életet akarják imitálni, de ezekkel a maszkokkal már a világot sem tudják megtéveszteni.

A (szellemileg) halott gyülekezetekben nincsenek már kegyelmi ajándékok, mint például a szellemek megítélésének képessége, ezért a tévtanok, a gonosz szellemek behatolásának nem áll útjában semmi sem. Aki e téren csak egyetlenegy kompromisszumot köt – gondolván – egy-két gonosz szellemmel még megfér, az hamarosan tapasztalni fogja, hogy a kompromisszumok törvénye az – és erről többek között Pilátus is sokat mesélhetne –, hogy aki egyszer kompromisszumot köt, az többé sohasem szabadul már tőlük, foglyukká válik. Legyen itt és most iskolapélda a német evangélikus egyház. A második világháború utáni hatalmas gazdasági fellendülésnek óriási munkaerő-szükséglete volt, s így be kellett vonniuk a nőket is a gazdaság és a társadalom minden területén. Nem akarok itt most kitérni arra, hogy milyen döbbenetes hatása volt és van ennek a későbbi generációkra, elsősorban a nélkülözhetetlen anyai szeretet, fészekmelegség, odafigyelés, példamutatás és nevelés hiánya miatt. A nők előtt gyakorlatilag megnyílt minden pálya. Mivel régóta a világ ül bent a nyugati világ gyülekezeteiben is, így már semmi sem állhatta útját annak, hogy megnyíljon előttük a papi pálya is. Ha lehet igazgató, menedzser, tanár, akkor miért nem lehet igehirdető is?! Ez a világ szellemének klasszikus behatolása a gyülekezetbe: ha ez lehet a társadalomban, akkor miért nem lehet ez a gyülekezetben is, amely ma már éppen úgy része a társadalomnak, mint bármilyen más világi intézmény? Aki a világban él, az átveszi a világ gondolkodását is, és mindenhová magával viszi azt, sőt egyenesen visszautasítja, hogy a Gyülekezetben Isten rendje érvényes minden korban, s ez a rend nem hasonul a világ rendjéhez.

A Gyülekezet nem társadalmi, tehát világi intézmény, hanem a világból kihívottak közössége, amelynek a feje, az Ura nem a király, egy párt vagy a miniszterelnök, egy „egyetemes” vagy csak szimpla egyház feje, hanem egyesegyedül Jézus Krisztus. A Gyülekezetre nem hozhat kötelező, tehát érvényes törvényt egyetlen parlament sem, de az állam törvényeit minden gyülekezeti tagnak példamutatóan végre kell hajtania, és a fensőbbségnek – még a zsarnokoknak is! – engedelmeskednie (ebbe nem fér bele, hogy a hívő épp úgy szidja a kormányt vagy a miniszterelnököt, mint az utca embere!). Ha a Gyülekezet feje Jézus Krisztus, akkor az ő parancsolatai, tanításai szerint kell működnie is. Ő megtiltotta a nőnek a tanítást a gyülekezetben, és egyedül ő tudja, hogy miért. Jézusnak sem ezt, sem mást nem kell megindokolnia, hiszen: „Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket elhatározása szerint elhívott”(Róm 8,28). Javukra szolgál az is, ha valamitől eltiltja őket – akár nőket, akár férfiakat – sőt még az is, ha szenvedniük kell a hitükért.

A német evangélikus egyház nem tanult a második világháború szörnyűségeiből, saját árulásából, Isten figyelmeztetéseiből, pedig ezek szörnyűek voltak. Persze, volt itt is látszat-meaculpa a régi recept szerint: bánjuk-szánjuk, és soha többé (értsd: legalábbis nem azonnal), és esküszünk – de csak azért, hogy a következő percben legyen mit megszegni. Az egyház a gazdasági fellendüléshez csatlakozva, profitorientált mentalitással sarkig tárta kapuit a világ előtt. Gyakran már akkor felkarolt, népszerűsített új jelenségeket, amikor azok a társadalom peremén jelentek még csak meg, így például „modern” életformák meggondolatlan „megáldásával”, nagyban hozzájárult a család általános felbomlásához. S nagyon téved, aki azt hiszi, hogy az ebből keletkezett szomorú jelenségekért az egyház lelkiismeretfurdalást érez, ellenkezőleg, egyes egyházmegyékben már készítik elő a válási szertartást, hogy az elválók ugyanolyan egyházi áldásban részesüljenek, mint a házasulók. Csak annyi történik, hogy az evangélikus biblia egy újabb igével gazdagodik: Amit Isten egybekötött, azt az embernek joga szétválasztani egy evangélikus isten nevében.

Hamarosan megjelentek az első papnők is, és mindjárt az elsők közül hirdette egyikük a szószékről, hogy ő nem tud egy szentháromság Isten nevében beszélni, és az úrvacsorán Krisztus vérét helyettesítse a női menstruációs vér tisztelete, s ezt követelték mások is, és hadd ne soroljam tovább a szörnyűségeket. Ma már megjelent – logikus következményként – a feminista biblia is, amelyben minden férfi átlényegült nővé, Isten is nőnemű, és általában minden esemény mögött a női nem áll. Talán nem tudták a világba integrálódott, s ezért a világ szerint gondolkodó egyházi vezetők, hogy a gonosz szellemet – ebben az esetben a feminizmus agresszív szellemét – ki lehet engedni a palackból, csak irányítani vagy visszaparancsolni nem lehet már, sőt ha kiszabadult, akkor öntörvényei szerint rombol tovább? Aki kritizálja, felülbírálja, saját torz nézőpontjához igazítja Isten Igéjét, az minden esetben szelet vet és vihart arat.

Amikor Jézus kijelenti, hogy vannak néhányan a szárdiszi gyülekezetben, akik nem szennyezték be a ruhájukat, és fehérben fognak járni vele együtt, mert méltók rá, akkor nagyon is jól tudjuk, hogy ők azok a kevesek, akik megtalálták a keskeny utat, amely az életre visz (Mt 7,13-14), szemben a szárdisziak – s vele a mai gyülekezetek – többségével, akik a széles úton bemocskolták és bemocskolják ruhájukat a világ ezernyi szennyével. Bizonyos, hogy a beszennyezett ruha szennyfoltjai mindazokra a bűnökre vonatkoznak, amelyek életünket beszennyezik, mégis általában és elsősorban a szexuális bűnök területére értették. A mértéktelen szexuális kicsapongások – lásd például karneválok – mindig is jelen voltak a pogány népeknél, ezért is tiltotta meg Isten az ő gyermekeinek a világgal való érintkezést. A 20. század második felében a szexuális bűnök szennyes áradata maga alá temette a világot, s benne a gyülekezetek többségét. Az előző korokhoz képest a tömegközlő eszközök fejlettsége teszi ma ezeket sokkal veszélyesebbé, mert a technikai fejlődés révén a szennyes képek elárasztják a világot, behatolnak az otthonokba, a lelkekbe, már a kisgyermekeket is halálosan megfertőzik. Ha szavainkat fontossági sorrendbe állítjuk ma, akkor a szex kibéreli az első helyek egyikét. A „szexis” az egyik legtöbbet használt jelző ma. Szexis lehet egy nő, egy férfi, egy ruha, és hadd ne soroljam tovább.

Ma egyetlen gyülekezet sem mondhatja tiszta lelkiismerettel, hogy mentes ezektől a bűnöktől, legfeljebb amolyan öncsaló kulisszát tart maga elé, mint egyik ismerősöm, aki azt mondta, hogy az ő gyülekezetében is szaporodnak ezek a bűnök, de a többi gyülekezethez képest ők még egészen jól állnak. Valójában ősidők óta ez a szemlélet az egyik olyan trójai faló, amelyben akadálytalanul besettenkedik a Sátán a gyülekezetekbe. E szemlélet gyümölcsei: Mi nem ítélkezhetünk! Nincs tökéletes gyülekezet a földön! A hívő ember is követ el bűnöket! És sorolhatnám napestig a ma ügyeletes gyülekezeti szlogeneket, amelyekkel legalizálni akarják a szennyes ruhát, s ezzel megcáfolni Jézust, aki azt állítja, hogy ma is lehet fehér ruhában járni, de csak vele, és nem a széles, hanem a keskeny úton.

Az ember számára a fehér ruha, a tisztaság, mindig vágyálom volt és marad. Mennyire tusakodott ezért kolostori cellájában Luther, s milyen sokan vágytak előtte is, meg utána is arra, hogy minden szennyfolt nélkül, tisztán álljanak Isten előtt. Sokan óriási áldozatokat hoztak és hoznak ma is ezért. Remeteként éltek egy barlangban vagy kolostorban, különböző fogadalmakat tettek; nehéz körülmények között zarándokoltak, és az önsanyargatástól sem riadtak vissza. De mindez, és minden más cselekedet is hiábavaló, mert ily módon soha senki nem állt, és soha nem fog tisztán állni Isten előtt. Fehér ruhát soha nem érdemelhet ki senki semmivel, mert ez ajándék, kegyelem azoknak, akik megmosakodtak a Golgotán értünk kiömlött vérben. Ezt a ruhát csak Jézus Krisztus ajándékozhatja nekünk, aki értünk áldozta fel életét, hogy a szent Isten az ő vére által láthasson szentnek, tisztának bennünket. Még soha nem járhatott fehér ruhában olyan gyülekezet, és olyan ember, aki nem Jézussal járt a keskeny úton, s ez nem is fog megváltozni sohasem.

„Aki győz, azt öltöztetik fehér ruhába” – üzeni a gyülekezeteknek Jézus. Ha mindazok fehér ruhában részesülnének, és az élet könyvébe kerülne be a nevük mindazoknak, akik a rajtnál megjelennek – akiket megkeresztelnek, bemerítenek, templomba, imaházba járnak –, és tessék-lássék módon, rövidebb-hosszabb szakaszon együtt is futnak a többiekkel, akkor Jézusnak úgy kellene módosítania szavait, hogy kevesen járnak a széles úton, de annál többen a keskeny úton. Mivel tudjuk, hogy az általános üdvözülés abszolút alaptalan tévtana mélyen behatolt a mai gyülekezetekbe, így azt is tudjuk, hogy a gyülekezetek túlnyomó többsége pontosan így torzította el Jézus kijelentését. Jézus Gyülekezetében azonban nincs demokrácia, amelyben a többségnek, kizárólag többségi alapon van igaza, hanem ott Isten igazsága létezik csak, s ez a mi biztos alapunk.

Mit jelent a győzelem, és ki győzhet? Jézus azt mondja: „Aki győz, annak megadom, hogy velem együtt üljön az én trónusomon; mint ahogy én is győztem, és Atyámmal együtt ülök az ő trónusán”(Jel 3,21). A kulcsmondat, amellyel mindent megfejthetünk: „ahogy én is győztem”. Hogyan győzött Jézus? Pontosan és maradéktalanul végrehajtotta Atyja akaratát. Nem ingott meg, amikor a Sátán azzal kísértette meg, hogy az egész világot a lába elé teszi, és nem ingott meg akkor sem, amikor a legnagyobb büntetést kellett elszenvednie a kereszten: az Atyától való elhagyatottságot, hanem még akkor is alázatos hűséggel mondhatta: „Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet!”(Lk 23,46).

Győztesnek akkor nyilvánítanak valakit, ha célba ér. A mai gyülekezeti szokások szerint akkor ér célba valaki, ha a koporsóba teszik. Akkor mindenki hűségesen futott, csak azt hallgatják el tapintatosan, hogy milyen bálvány-istenek után. Pál apostol világosan elmagyarázza nekünk a futás módját: „Nem mintha már elértem volna mindezt, vagy már célnál volnék, de igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott a Krisztus Jézus. Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem, de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért”(Fil 3,12-14).

Hogyan fut az apostol? Ami mögötte van, azt elfelejtve. Bárcsak, mi is tudnánk így futni, a múlt terhei nélkül! Isten megáldott bennünket a felejtés képességével, de valószínűleg ezt vesszük igénybe legkevésbé. Sok „hívőtől” hallottam már agresszív hangsúllyal: megbocsátani igen, de felejteni nem! Etetjük magunkat ilyen fából vaskarikákkal. Gyermekkori keserűségek, felnőtt kori bántások súlyos tonnáit cipeljük lelkünkben; csak szájjal mondjuk, de a valóságban nem tesszük le naponta terheinket a Golgotán. Megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek – elvben, de gyakorlatban, a legtöbb esetben sohasem, mert nem is akarjuk elfelejteni az ellenünk elkövetett vétkeket. Elhitetjük magunkkal, hogy megbocsátottunk, mert vékony hamuréteg került a parázsra, aztán teljesen váratlanul ráfúj a Sátán a hamu alatt izzó parázsra, s rögtön ölni tudnánk. Hogyan lehet súlyos tonnákkal futni? Még lépni sem! Aki minduntalan a mögötte levőre néz; aki nem tud felejteni, az hogyan tud koncentrálni arra, ami előtte van; az hogyan tud nekifeszülve egyenesen a cél felé futni?

Pál apostol elmondhatta tiszta lelkiismerettel: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam”(2Tim 4,7). Ebből is világosan kitűnik, hogy a hit megtartása a célba érés feltétele. Ne tévesszen meg bennünket, hogy szép idézetként hány sírkövön látjuk, s hány nekrológban olvashatjuk ezt, hiszen a kövek meg a papír sok mindent elbírnak. Sok ember számára a hit megtartása ma könnyűnek tűnik, hiszen nincsenek nérók meg sztálinok, hanem demokrácia van, s mindenki abban hisz, akiben és amiben akar. Ez igaz, de igazi hithez jutni, és a hitet megtartani ma sokkal nehezebb, mint a történelem során bármikor – beleértve a véres egyházi inkvizíció időszakát vagy a szibériai gulágokat –, mert a megtévesztéshez még sohasem voltak a Sátán kezében olyan hatásos eszközök, mint ma. Néró és Sztálin diktatúrája eltörpül a pénz, a szex, a televízió, az internet, a konzum, a hedonista életstílus, a szórakozás, a megszokás és a megalkuvás diktatúrája mellett.

Az Úr Jézus azt mondja – és csak ez számít, minden más üres mellébeszélés! –, hogy aki győz, tehát aki a benne való – és csak a benne való! – hitet megtartja, annak a nevéről vallást tesz Atyja előtt és angyalai előtt. Megrázó pillanat lesz valamennyiünk számára, ha Isten színe elé állunk, és Jézus vallást tesz rólunk. Az örök életünk függ ettől. Ha Jézus nem ismer bennünket, akkor elvesztünk. Kiálthatjuk megrökönyödve: „Uram, Uram, nem a te nevedben prófétáltunk-e, nem a te nevedben űztünk ki ördögöket, és nem a te nevedben tettünk sok csodát? És akkor kijelentem nekik: Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők!”(Mt 7,22-23).

„Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek!” Nagy áldás, ha valakinek nem fagyott meg még teljesen a lelkiismerete, és ha megszólal a riasztócsengő, akkor nem kapcsolja ki azt, hanem odaáll az Úr elé, mint Saul a damaszkuszi úton, és alázatosan megkérdezi: „Mit tegyek, Uram?” (ApCsel 22,10). A választ mindenki megkapja az Úrtól.

1 komment

 

A PERGAMONI GYÜLEKEZET I.


„A pergamoni gyülekezet angyalának írd meg: ezt mondja az, akinél a kétélű éles kard van: Tudom, hol van a lakóhelyed: ahol a Sátán trónusa van, de ragaszkodol a nevemhez, és nem tagadtad meg az én hitemet Antipász napjaiban sem, aki hű tanúm, akit megöltek nálatok, ahol a Sátán lakik. De egy kevés panaszom van ellened; mert vannak nálad olyanok, akik Bálám tanítását tartják, aki arra tanította Bálákot, hogy tőrbe csalja Izráel fiait, hogy bálványáldozati húst egyenek és paráználkodjanak. Így nálad is vannak olyanok, akik szintén a nikolaiták tanítását tartják. Térj meg tehát, különben elmegyek hozzád hamar, és harcolok ellenük számnak a kardjával. Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek! Aki győz, annak adok az elrejtett mannából, adok neki fehér kövecskét is, és a kövecskére írva új nevet, amelyet senki sem tud, csak az, aki kapja”(Jel 2,12-17).

 

Pergamon nem feküdt olyan fontos főútvonal mellett, mint Efezus és Szmirna, de történelmileg nagyobb jelentőségű ezeknél, sőt Plinius Pergamonról, mint „az ázsiai provincia messze leghíresebb városáról” beszél. János apostol idejében a város már négyszáz éve főváros volt. Elsősorban nem kereskedelmi, hanem kulturális központ volt. Híres könyvtárában 200 000 pergament tekercs volt. Ennél nagyobb könyvtár az ókorban csak Alexandriában volt. A pergamentet, amely Pergamonról kapta nevét, tulajdonképpen a szükség szülte, mint oly sok híres találmányt. Hosszú időn keresztül a papírt a Nílus mentén nőtt papirusz növényből készítették. A Kr.e. 3. évszázadban Eumenész, pergamoni király szerette volna a világ leghíresebb könyvtárát létrehozni Pergamonban. E célból megvesztegette Alexandria könyvtárosát, a bizánci Arisztofanészt, hogy hagyja el Alexandriát és jöjjön Pergamonba. Az egyiptomi Ptolemaiosz annyira felháborodott ezen a megvesztegetési kísérleten, hogy elfogatta a könyvtárost, és megtiltotta a papirusz kivitelét Pergamonba. Így a pergamentet, amelyet állatbőrökből készítettek, a szükség hozta létre. Messze jobb minőségű, és tartósabb volt, mint a papír, s ezért teljes mértékben kiszorította a papiruszt.

Pergamon, a görög életforma és a görög istentisztelet őrzőjének és védőjének tekintette önmagát. Kb. Kr.e. 240-ben a beözönlő galata hordák ellen fényes győzelmet arattak, s ennek emlékére egy sziklakiszögellésen egy kb. tíz méter magas oltárt emeltek Zeusz isten tiszteletére, amelyen reggeltől estig füstöltek az áldozatra szánt anyagok. A város lakói a pogány istenek közül elsősorban Athéné istennőt, valamint Aszklepiosz, Dionüszosz és Zeusz isteneket tisztelték. Híres volt a város Aszklepiosz isten szentélyéről. A gyógyítás pogány istene volt, és csodálatos gyógyulásokat tulajdonítottak neki. Előnevei: szabadító, megváltó. Kígyó alakban ábrázolták, amely egyes gyógyszertárak cégtábláin még ma is látható. Templomában kígyókat tartottak és tiszteltek, tehát azokat a kígyókat, amelyek a kereszténységben a Sátán szimbólumai. Galeniusz, római orvos (Kr.u. 129-199), aki Pergamonból származik, azt írja, hogy különösen három templom vonzotta az embereket, az efezusi Artemisz, a delphi Apollo és a pergamoni Aszklepiosz. Az akkori világ minden részéből tódultak ide, Pergamonba, mindenekelőtt a gazdagok, hogy a „szentély-kórházban” meggyógyuljanak. Az ókori világ „Lourdese” volt ez. A papok mellett orvosok is foglalkoztak itt a gyógyítással, de gyógyulás esetén a csodát nagyrészt Aszklepiosznak tulajdonították, akit „megváltónak”, „megmentőnek” is neveztek.

Bár az ókori görög istenek kultusza erős volt még, ugyanakkor azonban azt is látnunk kell, hogy ebben az időben sok ember szemében ez a kultusz már anakronizmus volt. Pergamon nemcsak az ázsiai provincia közigazgatási központja volt, hanem a császárkultuszé is. Rómának nem kis problémát okozott, hogy a hallatlanul heterogén világbirodalmat, valami módon közös nevezőre hozza. Végül nem is volt ez olyan nehéz. Európa népei, akik a 20. században átélték a barbár német és a barbár orosz megszállást, el sem tudják képzelni, hogy egy megszálló hatalom jó is lehet. Tény, hogy sok ország számára a római uralom olyan jólétet, békét, pártatlan jogrendszert, minden területen magas fokú kultúrát jelentett, amilyet addig el sem tudtak képzelni. Ezért nem csoda, ha sok alattvaló a Római Birodalomban uralkodó szellemben valami isteni jelenséget látott. Már korán – Szmirnában már Kr.e. 195-ben – Dea Roma-nak, a római szellem istennőjének templomot építettek. Róma szellemét mindenekelőtt a császár testesítette meg. Így a császárt istenként tisztelték, és tiszteletére templomokat építettek. Ennek érdekessége, hogy ezt a kultuszt nem kényszerítették rájuk, hanem sokkal inkább tőlük indult el. Ebben a városok versengtek egymással. Róma ebből felismerte, hogy a birodalom összetartásának leghatásosabb eszköze a császárkultusz. Ezért rögzítették ezt törvényben, amelyben előírták, hogy minden római polgár évente egyszer a császár tiszteletére emelt templomba menjen, és ott a császáristen tiszteletére csipetnyi tömjént égessen el, és közben hangosan jelentse ki: „A császár az úr.” Ezután írást kaptak arról, hogy a császárkultusznak, vagyis a törvény parancsának eleget tettek.

Két dolgot világosan kell látnunk ezzel kapcsolatban. Először, ez sokkal inkább politikai aktus, tehát a császár iránti lojalitás kifejezése volt, mint sem vallási ceremónia. Másodszor, Rómának soha nem állt szándékában ezt egyedüli kultusszá emelni, és a többi kultuszt megtiltani. Minden római polgár, aki elismerte, hogy a császár az úr, bármely vallásnak követője lehetett, ha az nem állt ellentétben a fennálló rend törvényeivel és érvényes előírásaival. Viszont egyetlen keresztény sem jelenthette ki, hogy a császár az úr, mert akkor saját Urát, Jézus Krisztust tagadta volna meg ezzel. A római hatóságok ezt viszont nem akceptálták, hanem lázadóknak tekintették őket, akiknek a vallását be kell tiltani. A császárkultusz teljes szellemét és rendszerét később egy az egyben átvette a „keresztény” egyetemes egyház.

Pergamon volt az első város, amely a császáristen tiszteletére Kr.e. 29-ben templomot épített, s így, mint a császárkultusz központja, állandó életveszélyt jelentett a keresztények számára. Ez a tény önmagában elegendő ok volt arra, hogy „a Sátán trónusa” címet kapja. Nem mindegyik tartomány vezetője rendelkezett „ius gladii”-val, vagyis a jog kardjával, vagy érthetőbben: pallosjoggal, mint a középkorban némelyik európai főúr. Aki ezt a jogot gyakorolhatta, az egyben valakinek az élete és halála felett is rendelkezett. Csakhogy Jézus hatalma még az övékénél is összehasonlíthatatlanul nagyobb volt, mert ő a „kétélű éles kard”-dal rendelkezik.

 

A pergamoni gyülekezet angyalának írd meg: ezt mondja az, akinél a kétélű éles kard van”

 

Jézus szava hatalom. Segítséget és életet, vagy ítéletet és halált jelenthet. A kétélű kard (v.ö 1,16; 2,16; 19,15.21; Zsid 4,12) Isten Igéje kétféle képességének a szimbóluma: a hívőket elválasztani a világtól, és a világot a bűnei miatt elítélni. Ennek megfelelően mind az üdvösség, mind a halál jelképe. Erről az Igéről mondja a Szentírás, hogy „áthatol az elme és a lélek, az ízületek és a velők szétválásáig, és megítéli a szív gondolatait és szándékait”(Zsid 4,12). Emberi szem sohasem hatolhat ilyen mélyre, ezért mi sohasem ítélhetjük meg egy emberben, egy testvérben a szív motívumait, hanem egyedül az Isten csak.

Jézus nemcsak feje a Gyülekezetnek, hanem bírája is, miközben ez utóbbi az egész világra is vonatkozik. Igéje előtt mezítelenek vagyunk, semmit sem rejthetünk el előle. Jézusnak ez az Ige a fegyvere, amely a Gyülekezetet győzelemre viszi. Nincs szüksége más fegyverekre, és egyáltalán más, emberek által eszkábált póteszközökre – például hivatásos papságra, önjelölt vezetőkre, mint „Krisztus földi helyetteseire”, hitvallásokra, szertartásokra, templomokra, imaházakra –, mert az ő Igéje elegendő ahhoz, hogy Gyülekezetét a legsúlyosabb üldözésekben is győzelemre vigye. A történelem napnál világosabban bebizonyította, hogy a kereszt nélküli kereszténység megjelenésében, istengyalázásában, bálványimádatában, példátlan népirtásában, az evangélium tüzének kioltásában, Isten Igéjének semmibevétele, sőt gátlástalan meghamisítása, az Én trónra emelése, s ennek egyenes következményeként a hivatásos – babiloni eredetű – papság megjelenése, tehát a klerikális rendszer, valamint a templomok, imaházak építése játszotta a legdöntőbb szerepet. Ez a mai napig így van. Jézus a tanítványaival állandóan úton volt, mert szószéken állva, vagy imaházi padban ülve-bóbiskolva, nem lehet megtalálni az elveszett juhokat, Jézus pedig kizárólag az ő keresésük, megtalálásuk és megváltásuk céljából jött el, ezért egy Zákeus, egy samáriai asszony – akikkel megteremtethette a nélkülözhetetlenül fontos személyes kontaktust – sokkal fontosabb volt számára, mint az őt követő tömeg, amely a tömegpszichózis hatására, elsősorban csodatevő mágust, mutatványost, szupersztárt látott benne, ezért többnyire csak a látványban volt érdekelt. Az evangélium legbenső lényegéhez tartozik, hogy a „jó hírt” csak személyesen lehet átadni valakinek, mert a hírvivőnek hitelesítenie kell az életével a hírt, ahogy ezt Jézus Krisztus tette értünk a Golgotán. Élő kenyeret és élő vizet hogyan adhat át egy (szellemi) halott valakinek?

Egyik, üres formaságokba merevedett felekezet tagját, egyik vasárnapon megszállta a buzgóság – hét közben sohasem –, és átszólt a kerítésen szomszédjának: „Gyere el velem a gyülekezetbe szomszéd, ott találkozhatsz Jézussal!” Még tovább is tartott volna a bizonyságtevésbe álcázott üres blabla, ha a szomszéd keményen vissza nem szólt volna: „Ha majd meglátom a te életedben, hogy találkoztál Jézussal, akkor majd én is elmegyek, hogy találkozhassam vele!” Ugyanis az egész heti családi perlekedéseket nemcsak a szomszéd volt kénytelen végighallgatni, hanem az egész utca élvezhette azt. Ilyen háttérrel pedig, jól tudjuk, a Biblia betűje öl. A szomszédot nem lehet meggyőzni azzal, hogy „nincs tökéletes gyülekezet” és „nincs tökéletes hívő”. Ugyanis a szomszéd türelmetlenül arra várt, hogyha valaki a „krisztusit” játssza, akkor a valódi krisztusi szeretetet, az új életet fedezhesse fel benne, és ne a képmutató, pojáca farizeust. A langyosat nemcsak Isten utálja, hanem a világ is.

A Gyülekezet csak akkor töltötte be – s ez jelen időben is érvényes – hírvivői szerepét, amikor tagjai házról házra jártak, és a „jó hír” átadása az életüknél is fontosabb volt. És róluk tudjuk, hogy „dicsérték az Istent, és kedvelte őket az egész nép”(ApCsel 2,47). A kettő közötti összefüggést ma már szinte egyetlen gyülekezet sem látja. Vagyis tisztelték őket, mert az életvitelük szinkronban volt az evangéliummal. Ettől a legyőzhetetlen lángtól rettegett a hatalmas római birodalom, amíg Konstantin császár rá nem döbbent, hogy a kereszténység államvallássá nyilvánításával – a fürge lábú tanítványok leültetésével, lábuk és ajkuk megbénításával, a nyakukra ültetett hataloméhes pogány papsággal, tehát a klerikális rendszerrel – ki lehet oltani a kereszténység tüzét, ahogy ez szó szerint megtörtént, de azt ő sem tudta, hogy az evangélium tüzét soha senki sem fogja kioltani, mert mindig marad egy kicsiny nyáj, amely az élete árán is megőrzi ezt a kiolthatatlan tüzet. Az már egy másik tragikus fejezet, hogy ettől kezdve nem a római diktátorok, hanem a keresztény egyház diktátorai üldözték halálra az evangélium hírvivőit. Köztük pedig az volt a különbség, hogy az egyház diktátorai minden korban sokkal nagyobb pusztítást vittek végbe a Gyülekezetben, mint a világi diktátorok együttvéve. Ez így van ma is, és így lesz a jövőben is, amíg Jézus haza nem viszi Gyülekezetét a földről. Csak a taktika, a stratégia meg a fegyver változik. A farkas átmenetileg bárány képében jelenik meg; a szóbeli öldöklést, fenyegetést felváltja a kétszínű diplomácia, és a rég kihűlt felekezetek önként csókolgatják még a lába nyomát is.

Jézus nem kímélheti azt a gyülekezetet, amely helyet ad a bűnnek, és el is tűri ezt, anélkül, hogy megítélné és eltávolítaná azt. Nem lehet toleráns olyan gyülekezettel szemben, amely olyan embereknek biztosít befolyást, akik kárt okoznak a gyülekezetnek. Ahol bűn van, és megtűrik a bűnt, ott nincs kímélet, mert a bűn mindent elpusztít. A bűn nem egyszerűen kellemetlen társbérlő, hanem mindig és mindenütt potenciális veszély, mert az életet mérgezi meg és végül megsemmisíti azt. „Hát nem tudjátok, hogy egy kicsiny kovász az egész tésztát megkeleszti?”(1Kor 5,6). Milyen hálásak lehetünk Jézusnak, hogy Igéje tanítványai életében is kétélű kard. Valamennyi rossz közül az lenne a legrosszabb, ha ez a kétélű kard már nem találna el ott bennünket, ahol halálveszély leselkedik ránk. Felbecsülhetetlen értéke, hogy leoperálja rólunk a kegyesség mázát, és a farizeus-álarcon is áthatolva, lényünk legelrejtettebb tartományaiba is behatol és feltárja ezeket.

 

Tudom, hol van a lakóhelyed: ahol a Sátán trónusa van, de ragaszkodol a nevemhez, és nem tagadtad meg az én hitemet Antipász napjaiban sem, aki hű tanúm, akit megöltek nálatok, ahol a Sátán lakik.”

 

Ha Efezus a politikai élet, Szárdisz a gazdasági élet, akkor Pergamon a kultúra, a szellemi élet központja volt, s mint ilyen, a császárkultusz legfőbb éltetője. Antipász – akiről közelebbit nem tudunk – is azért halt mártírhalált, mert nem hajtott térdet a császáristen előtt. A „Sátán trónusa” vonatkozhat az itt nagyon is élő császárkultuszra, de vonatkozhat Aszklepiosz, a gyógyítás pogány istenének tiszteletére emelt hatalmas templomra és a benne gyakorolt kultuszra is. Azonban az én nézetem szerint, ilyen súlyos megállapításnak, kell, hogy mélyebb oka legyen, s ha visszatekintünk a történelembe, akkor meg is találjuk ezt. Tudjuk, hogy Bábel – a bábeli toronyépítés (1Móz 10,11) – az Isten elleni lázadás egyik csúcspontja. Bábel neve összezavarodást, zűrzavart jelent. Isten zavarta össze a toronyépítők nyelvét, amelynek következményeit mind a mai napig megszenvedjük. Bábel nevét később átvitték Babilonra, amelynek története háromezer évvel Jézus születése előtt kezdődik. Ha valami megérdemli a „Sátán trónusa” nevet, akkor az elsősorban Babilon, amely háromszázszor fordul elő a Bibliában, mivel gyakorlatilag minden pogány vallásnak – beleértve a pogány-keresztény vallásokat is – itt van az eredete. Biblián kívüli hagyományok szerint Szemirámisz (a Jel 17. és 18. fejezeteiben szereplő „nagy parázna”) hozta létre a pogányság minden elemét egyesítő misztériumvallást, amelyet a Szentírás ismételten megátkoz (Jer 7,18; 44,17-19.25; Ez 8,14). Miután a perzsák Kr.e. 539-ben meghódították Babilont, megtiltották a misztériumvallás gyakorlását, mert ez gyakorlatilag a politikai hatalmat is kézben tartotta, pontosan úgy, ahogy azt Babilon későbbi hű folytatója, a római katolikus egyház gyakorolta egy évezreden keresztül, illetőleg a múlt idővel bánjunk nagyon óvatosan. E vallás követőinek egy része ezután Babilonból Pergamonba költözött, és gyakorlatilag ők voltak az éltetői a fentebb már említett császárkultusznak. Amikor Attalosz, Pergamosz papja és királya Kr.e. 153-ban meghalt, a babiloni papság vezetését Rómára hagyományozta. Ugyanis, amikor az etruszkok Lydiából (Pergamosz vidéke) a mai Itáliába jöttek, a babiloni vallást is magukkal hozták, szertartásaival együtt. Egy pontifex-szet neveztek ki, aki a papság feje volt, később a rómaiak ezt a pontifex-szet polgári uralkodójuknak ismerték el. Julius Caesar az etruszkok rendje szerint Kr.e. 74-ben pontifex lett, Kr.e. 63-ban pedig a „babiloni rendtartás” szerinti pontifex maximus. Így lett az első római császár a legpogányabb babiloni szellemű papság feje, s ezzel Róma testestől-lelkestől Babilon utóda és folytatója. A római császárok Kr.u. 376-ig viselték a pontifex maximus címet, amikor is Gratianus császár lelkiismereti okokból!, mint keresztény visszautasította ezt a pogány címet. Ezután a pogányságot készségesen integráló keresztény államegyház püspökét, Damasust ruházták fel ezzel a címmel, akinek Gratianus császárral ellentétben semmiféle lelkiismereti problémája nem volt ezzel a pogány címmel; ezzel a Sátán Babilont és Rómát egy rendszerben egyesítette, s ennek megfelelően a római katolikus egyház mind a mai napig 90 %-ban a babiloni misztériumok elemeiből áll. A babiloni pogány kultusz főpapjai fejükön egy halfej alakú diadémet hordtak a hal-isten tiszteletére. E fejdíszbe „a híd őrizői” cím volt bevésve, vagyis e papok őrizték a hidat, amely az embertől a Sátánhoz vezetett. Így aztán ezzel a „szolgálati címmel” ruházták fel a római császárokat is, tehát szintén a pontifex maximus = „a híd legmagasabb őrizője” címet viselték. A mindenkori római katolikus pápa egyik címe ez ma is. Tulajdonképpen így érthető csak meg, hogy másfél évezreden keresztül, miért látták Krisztus valódi tanítványai a római egyházban a Sátán megtestesült trónját, és így érthető csak, hogy ki működtette és működteti ezt az egyházat olyan „fekete lyuk”-ként, amelynek a sötétsége mindent elnyelt és elnyel ma is, ami a vonzáskörzetébe jut. Az utolsó napok egyik tragikus jelensége messze ható következményekkel, hogy az ökumenizmusban egyesült „keresztyéneknek” sem okoz lelkiismereti problémát ez a pogány cím.

 

Számunkra a keresztyénség a reformáció óta, tehát mintegy fél évezrede, magától értetődő valóság Európában, amely állami védettséget élvez. Mi nem tudjuk, mit jelent hitbeli meggyőződés miatt kegyetlen üldözéseket, kínzásokat elszenvedni. Természetesen, ha azt mondom, Európában, akkor ez csak úgy általában értendő, mert a katolikus fanatizmus egyik fellegvárában, Spanyolországban még a 20. században sem volt magától értetődő valódi keresztyénnek lenni. Észak-Írországban egészen napjainkig tartott a rengeteg áldozatot követelő vallásháború az evangélikusok és a katolikusok között. De voltak más országokban is olyan falvak és városok, ahol a kisebb felekezeteknek mindennap meg kellett tapasztalniuk, mit jelent Krisztusnak szolgálni. Metodista gyülekezetben nőttem fel egy evangélikus faluban. A metodista felekezetet Magyarországon 1947-ig nem ismerte el az állam, de nem is üldözte, ez azonban nem tartotta vissza a helybeli evangélikus papot – aki amolyan gőgös, középkori kényúrként viselkedett a faluban –, hogy fel ne hecceljen éretlen suhancokat, akik vasárnaponként a templom előtt elmenő metodista testvéreket hangosan gúnyolták.

Messze nem értek egyet a nazarénusok, de különösen a Jehova Tanúk tanításaival, de ahhoz egyetlen kormánynak sem volt joga, hogy – gyakran hosszú évekre – bebörtönözzék őket azzal az indokkal, hogy lelkiismereti okból nem fognak fegyvert a hazáért. Bár minden keresztény megfogadta volna Isten parancsát; milyen leírhatatlan szenvedésektől, népirtásoktól, milyen sok katasztrófát szülő „igazságos háborútól” menekült volna meg a világ.

Jézus elismerő szavaiból következtethetünk arra, hogy az akkor fennálló nehéz körülmények ellenére is kitartott Jézus Krisztus mellett a pergamoni gyülekezet, tehát nem árulta el őt. A gyülekezet nem vesztette el hitét Jézus Krisztusban. A keresztyén hit nem egy világnézetben, egy vallásban, egy egyházban való hit; ha így van, akkor ez homokra épített hit, más szóval tévhit, hanem Jézus Krisztusban, mint egyedüli üdvözítőnkben való hit. Ha azt mondja a Szentírás: aki hisz üdvözül, akkor ebben a hit nem elvont fogalom, mint a keresztyének túlnyomó többségénél, hanem a Megváltóban való szilárd bizalom.

Ha a pergamoni gyülekezet csak vallásos gondolatokat képviselt és ápolt volna, azt megbocsátotta volna a környezete, hiszen a vallásos gondolatok mindig szalonképesek, de ha valaki százszázalékosan Jézus mellé áll, azt nem bocsátja meg a világ, de különösen a vallásoskodó világ. Amikor Pál apostol Jeruzsálemben elmondja honfitársainak megtérése történetét (ApCsel 22), akkor az a mondat, amelyben Jézus azt mondja neki: „Eredj el, mert én messze küldelek téged, a pogányok közé”(21.v.) valósággal megőrjítette őket, és így kiáltoztak: „Töröld el a föld színéről az ilyet, mert nem szabad neki élnie!”(22.v.). Egyrészt nem tudták elviselni Jézus nevét, másrészt azt, hogy a pogányok Isten előtt egyenrangúak velük. Jézus neve volt és marad a vízválasztó. Két évezred óta azt hazudja-imádkozza a vallásos világ: „És bocsásd meg a mi vétkeinket, ahogy mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”, amire lehet, hogy minden szökőévben egyszer képes is valaki, csak azoknak nem tud megbocsátani, akik nem is vétkeztek ellene, csak nem járnak vele együtt a széles úton, hanem a világ által gyűlölt Megváltóval haladnak a keskeny úton. A katolikus egyházat a krisztusi tanítványok sohasem támadták, hanem bizonyságot tettek az evangéliumról, s az evangélium maga leplezte le és leplezi le ma is égig érő hazugságait. Számtalan krisztusi tanítványnak csak azért kellett mártírhalált elszenvednie, mert nem tagadta meg tanúvallomását. Tegyen csak bizonyságot valaki ma a különböző felekezetekben az evangéliumról, hamar megtapasztalja, hogy annyi „más evangélium” van ma már, ahány gyülekezet, s bár mindegyik a Bibliára hivatkozik, csak a közelebbi vizsgálatnál derül ki, hogy a teljes Szentírást már egyik sem fogadja el. Ahány gyülekezet, annyiféle biblia van ma már, s ez még akkor is igaz, ha a szöveg nem különbözik egymástól. Pál apostol ugyan azt mondja, hogy „A teljes Írás Istentől ihletett”(2Tim 3,16), de hát ma már a „teljes” szó is viszonylagos, ha egyszer minden relatív. Aki még a teljes Íráshoz ragaszkodik, azt megbélyegzik a megvető fundamentalista jelzővel, vagyis ugyanazzal a névvel, amellyel a törvényeskedőket és az iszlám terroristákat jelölik. Ettől függetlenül a tény tény marad: aki csak egyetlen szót elvesz, vagy önkényesen hozzátesz a Szentíráshoz, az már nem Isten Igéjét tolmácsolja.

 

De egy kevés panaszom van ellened; mert vannak nálad olyanok, akik Bálám tanítását tartják, aki arra tanította Bálákot, hogy tőrbe csalja Izráel fiait, hogy bálványáldozati húst egyenek és paráználkodjanak: Így nálad is vannak olyanok, akik szintén a nikolaiták tanítását tartják.”

 

Úgy tűnik, volt egy vagy több kisebb csoport a gyülekezetben, akiknek a lelkiismeretét elködösítették idegen tanítások, de ezért a feddést az egész gyülekezet kapta, mert valamilyen okból – gyakran megalkuvásból – nem tudta ezeket a veszélyeztetett és veszélyes embereket megszabadítani tévedéseiktől, vagy ha kell, eltávolítani őket. Valószínűleg ők is úgy gondolkodtak, mint a legtöbb mai gyülekezetben: miért éppen én szóljak, amikor ez nem is az én feladatom; meg úgy sincs tökéletes gyülekezet; majd belátják tévedésüket, s akkor magától oldódik meg minden. Mintha Pál apostol figyelmeztetését a „kicsiny kovász” következményeiről sohasem hallották volna.

Egyáltalán mire terjed ki a gyülekezet felelőssége? Felelős-e tagjai életviteléért, magatartásáért, meggyőződéséért, cselekedeteiért, vagy azért, ha a Bibliától eltérő tanításokat képviselnek vagy hirdetnek? Nos, ez az újszövetségi idők elején még annyira egyértelmű volt, hogy még a kérdés feltevésének sem lett volna létjogosultsága. Ők még tudták, hogy egy testnek a tagjai, és ha azok valóban, akkor kölcsönösen gondoskodniuk kell a tagoknak egymásról (1Kor 12,25); sőt tanítaniuk kell egymást teljes bölcsességgel (Kol 3,16); inteniük kell a tétlenkedőket, biztatniuk a bátortalankodókat, felkarolniuk az erőtleneket (1Thessz 5,14), figyelmeztetniök azt a testvért vagy testvéreket, aki vagy akik bűnt követtek el, és hosszan sorolhatnánk még a kötelező feladatokat. Ha egy hajó elindul a kikötőből, és a kijelölt célt el akarja érni, akkor mindenkinek tökéletesen kell ellátnia feladatát a hajón, és senkinek sem lehet közömbös, hogy a másik mit tesz, vagy mit nem tesz. Természetesen, ez így olvasva, magától értetődő, csakhogy a gyakorlatban pont az ellenkezője történik naponta, amikor a gyülekezetben vasárnap buzgóságot mímelő tagok, hétfőn már becsapják üzleti partnereiket, vagy tisztességtelenül viselkednek munkatársaikkal, s a szemrehányásokra azzal válaszolnak: a gyülekezetemet hagyd ki ebből, annak semmi köze ehhez, ez magánügyem. Természetes, hogy ezt a világi szemléletet magukkal viszik a gyülekezetbe is.

Egyszer meglátogatott bennünket egy kanadai magyar származású fiatalember, aki büszkén mesélte, hogy szülei olyan gyülekezetbe járnak, amelynek kétezer tagja van. Megütközve nézett rám, amikor azt mondtam, hogy akkor nagyon sajnálom a szüleit. Bár a Szentírás nem határozza meg egy gyülekezet létszámának felső határát, de a közösségre vonatkozó tanításokból bárki kikövetkeztetheti, hogy egy áttekinthetetlen tömeg nem lehet testvéri közösség. A közösség alapfeltétele a szoros személyes kapcsolat az Úrral, és benne egymással. A tömeg a Sátán felségterülete, mert a tömeg könnyen manipulálható és terelhető. Az egyén személyisége, így felelőssége is feloldódik a tömegben, s a tömegpszichózis hatására a lélek könnyen válik beprogramozhatóvá. Isten pedig mindig személyünkhöz szól, és személyesen is felelünk mindenért.

Valaki egyszer figyelmeztetett olyan testvért, aki vezetőségi tag volt az egyik gyülekezetben, hogy prédikátoruk nagyon eltávolodott a Bibliától, mire gondolkodás nélkül azt válaszolta: majd számot kell adnia annak is egykor Isten ítélőszéke előtt. Ez kétségtelen tény, csakhogy a gyülekezet minden tagját felelősségre fogja vonni Isten, hogy mit tettek azért, hogy prédikátoruk visszataláljon az igazsághoz, vagy ha erre nem volt hajlandó, akkor miért nem távolították el. Hiszen rá sem vonatkoznak külön szabályok, tehát éppen olyan tagja a gyülekezetnek, mint bármelyik másik tag. S őt, tehát a vezetőségi tagot, a gyülekezet – tételezzük fel még, hiszen ez a már egyáltalán nem magától értetődő – azért választotta a vezetőségbe, hogy ellenőrizze a tanítás tisztaságát és a tagok életvitelét.

Németországban még évekkel ezelőtt meglátogattunk a feleségemmel egy Magyarországról még 1946-ban kitelepített ismerős testvérnőt. Nagyon sok szenvedésen ment keresztül, különösen a kitelepítés utáni első évtizedben, de ez csak megerősítette hitét az Úr Jézusban. Egy baptista gyülekezet tagja volt. A hetvenes években csatlakoztak a gyülekezethez olyan magyar baptisták, akik hivatalos engedély nélkül települtek ki, vagyis az akkori szóhasználat szerint, disszidáltak. Egyikőjük megkérdezte feleségemet a fenti testvérnőre utalva: „Mondd, ez otthon is ilyen szentfazék volt?” Ha valaki szilárdan kitart Jézus mellett, és ezért nem viszi magával a világot a gyülekezetbe; ha nem hajlandó úgy élni, hogy add meg a világnak, ami a világé, s ha véletlenül maradna még valami, az legyen vasárnap délelőtt 10-től 11-ig az Istené, akkor nemkívánatos személy a mai gyülekezetekben, függetlenül attól, hogy melyik felekezethez tartozik valaki. Senki sem szereti már egy „fehér ruha” tükrében látni a maga szennyfoltos ruháját. Amíg a „fehér ruha”, tehát a „szentfazék” a gyülekezetben van, addig csak irritálja a világhoz hasonult „hívőket”, akik azt állítják, hogy a modern korban már nem lehet „fehér ruhában” járni, ma már a tarka meg a szürke a divat; aztán jön az egyik legelterjedtebb és legostobább szlogen: „Mi is vagyunk olyan jó hívők, mint az, aki megjátssza magát! Különben sem szabad semmit sem túlzásba vinni!” – hangzik a mai gyülekezeti kórus. Ha őszinték vagyunk, akkor tudjuk, hogy a „semmit sem szabad túlzásba vinni” szlogen, a „jó hívő” első parancsolata ma, és ezt kizárólag a hitre vonatkoztatja.

Ugyanebből a gyülekezetből kilépett egy szintén magyar származású testvérnő, és egy pünkösdi gyülekezethez csatlakozott. Döntését azzal indokolta előttünk, hogy a prédikátor a gyülekezetben minden bűnt éveken keresztül a szőnyeg alá söpört, s ha ő szót emelt ezért, akkor belefojtotta a szót. Végül nem tehetett mást, el kellett hagynia a gyülekezetet, ha nem akart részese lenni a gyülekezet bűneinek. E két eset messze nem egyedi, hanem nagyon is tipikus jelenség ma.

Ez a gyülekezet sok szempontból napjaink gyülekezeteinek a prototípusa. A tagság jelentős része nem megtért, hanem „beleszületett” a gyülekezetbe, aztán egy már abszolút formális bemerítés után formális taggá váltak; a gyülekezeti tagság másik része többnyire olyan okból csatlakozott a gyülekezethez, hogy valahova csak kell tartoznia az embernek. Csakhogy a Szentírás értelmében saját elhatározásából senki sem csatlakozhat a gyülekezethez. Az első gyülekezettel kapcsolatban azt olvassuk az eredeti szövegben, hogy „azon a napon mintegy háromezer lélek csatoltatott a gyülekezethez”(ApCsel 2,41), tehát azok, akik bűnbánattal megtértek. Vagyis Isten csatolta őket a Gyülekezethez. A magyar református bibliafordítás tévedése itt az, hogy a minden más nyelvben használt szenvedő igealak helyett cselekvő igealakot használ.

Aztán lazán a gyülekezethez tartoznak még a családtagok meg a „szimpatizánsok”, akikkel a felekezeti statisztikát fel lehet turmixolni, de állandó fertőzésveszélyt jelentenek a gyülekezetben. Az apostoli időkben a gyülekezeti tagok nem az összejöveteleken tettek bizonyságot egymásnak – ott tanultak, felkészültek az Írásból –, hanem mindenkinek, akivel hétköznap találkoztak. S ha valaki megtért, akkor magukkal vitték az összejövetelre, tehát a gyülekezetbe, de hitetleneket soha. Az összejövetel Isten dicsőítésének, a hálaadásnak és a felkészülésnek („tanítsátok egymást teljes bölcsességgel”) a helye, ezért ezeken ma sincs keresnivalója hitetleneknek, vagyis a „keveréknépnek”.

A gyülekezet élén, pontosabban a gyülekezet fölött álló – minden tisztséget egy személyben képviselő – prédikátor, aki a Bibliától teljesen idegen szerepéből kifolyólag gyakran nem is tehet mást, mint a szaporodó bűnöket a szőnyeg alá söpörni, a mai gyülekezeti modell egyik legsúlyosabb „konstrukciós hibája”. Rendszerint kialakul körülötte egy kis „hűbéri csoport”, amely nem az Úrnak, hanem neki tartozik hűséggel, s attól kezdve nincs vége az áskálódásoknak, sugdolódzásoknak és egyéb nemtelen tetteknek, amely hiteltelenné teszi a gyülekezetet, s ezért Jézus kioltja hazug bizonyságtevését.

A gyülekezet felelőssége a gyakorlatban nem létezik már, hiszen a tagok elsöprő többsége nemcsak a hétköznapokon, hanem vasárnap is a világban él. A világ már olyan mély nyomokat hagy bennük, hogy az vasárnap is meghatározza gondolkodásukat, magatartásukat és életfelfogásukat. Másrészt miért vállalna felelősséget az evangélium terjesztéséért és testvéreiért (ez abszolút kiürült fogalom ma már), amikor ezt a feladatot egy klerikális rendszerben a papra vagy prédikátorra bízták. Ami ellen természetesen nem tiltakozik a tagság, hiszen ez számukra rendkívül kényelmes megoldás. Csakhogy Isten ítélőszéke előtt soha senki sem hivatkozhat arra, hogy őt megtévesztő eszközökkel félrevezették, mert a Szentírásban Isten nagyon sokszor figyelmeztet bennünket arra, hogy vigyázzunk, és világosan megmondja, mit kíván tőlünk. Érdekes módon annak, aki hétköznap olyan büszke az értelmére, intelligenciájára, gyors felfogására, vasárnap a templomban, imaházban a szó szoros értelmében hülyének tetteti magát, akinek a Biblia végtelenül egyszerű Igéit, mint egy csecsemőnek (Zsid 5,11-14), meg kell magyarázni. S amikor ugyanarról az Igéről – „Ha valaki nem hordozza a maga keresztjét, és nem jön utánam, az nem lehet az én tanítványom (Lk 14,27) – öt évtized alatt éppen az ötszázadik prédikációt hallgatja (csak nem jut a szívébe), akkor minden jel szerint, egy szót sem értett meg abból az Igéből, és más Igéből sem.

A pergamoni gyülekezetnek is tudtára adta az Úr, hogy Isten háza nem válhat a kalmárkodás = a bálványimádás, a paráznaság, a tévtanítások, egy szóval a bűnei miatt halálra ítélt világ színterévé. Ez épp így vonatkozik minden egyes tanítványra, aki maga a Szent Szellem temploma (1Kor 6,19). Sokan még ma is értetlenül, sőt megbotránkozva tekintenek a templomot megtisztító Jézusra; felfoghatatlan számukra, hogyan lesz a szelíd, minden erőszakot elítélő Jézusból korbácshős, aki tör, zúz és rombol. A tanítványai éppen ilyen értetlenül nézték őt, csakhogy az ő esetükben – legalábbis most – bebizonyosodott, hogy nem kötelességszerűen és felületesen – ahogy gyakran mi tesszük – olvasták az Írásokat: „Ekkor tanítványainak eszébe jutott, hogy meg van írva: „A te házad iránt érzett féltő szeretet emészt engem” /Zsolt 69,10/ (Jn 2,17). Minket is emészt a féltő szeretet a gyülekezetünkért? Ki merné ezt Isten előtt állva ma még elmondani? A féltő szeretet nem ismer kompromisszumot! A féltő szeretet nem ismer hamisan értelmezett toleranciát! Jézus az ítélkező Isten szerepében lép itt fel, aki nem ismer pardont, ha megszentségtelenítik Atyja házát. Jézus épp úgy és éppen olyan hatalommal ítélkezik itt, mint ahogy ítélkezni fog a világ fölött. Ítélkezni egyedül neki, mint Istennek, van joga csak. Ne helyezzük magunkat sohasem egy szintre ővele. Egy kisgyermek azt mondta apjának, amikor az este ágyba parancsolta: – Papa, amit nekem parancsolsz, azt neked is meg kell tenned! Az apa azt válaszolta: – Csakhogy te elfeledkezel arról fiam, hogy én az apád vagyok, aki felelős érted, és nemcsak joga, hanem kötelessége is parancsolni! Isten nem önmagának adta a parancsolatokat, hanem nekünk. A "Ne ölj!" parancsolat ránk vonatkozik, de nem rá, mert ő rendelkezik életről és halálról, nem pedig mi. Isten sohasem bízta az ítélkezést az emberre. Ahol az egyház és az önmagát Isten fölé lépő ember önkényesen bebújt ebbe a szerepbe, ott kő kövön nem maradt, csak szenvedés, vér, égig érő hullahegyek, vérben tobzódó iszonyatos szentbertalan-éjszakák. Erről tanúskodik gyakorlatilag az egyháztörténelemnek majdnem minden lapja, pedig a legvéresebb oldalak – amelyekről a Jelenések Könyvében olvasunk – még csak ezután következnek.

Istennek a temploma (a „csipkebokor”, tehát az a megszentelt hely, ahol ő jelen van) iránt érzett féltő szeretete jelen van apostolaiban (minden tanítványában!) is: „Mert Isten féltő szeretetével féltelek titeket”(2Kor 11,2). Ez a féltő, szorongató szeretet jut kifejezésre az apostolnak ebben a vallomásában is: „Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség!”(Fil 1,21). Akinek az élet Krisztus, az nem tűrheti, hogy megszentségtelenítsék a Megváltót azzal, hogy minden bűnt a szőnyeg alá söpörnek az ő gyülekezetében; hogy az egyes tanítvány megtűrje a bűnt önmagában, mert ahogy amolyan kenetteljes, hazug, önfelmentő hangsúllyal mondjuk: Igen, a hívő ember is követ el bűnt! Csakhogy a valóban hívő ember megtört szívvel azonnal megvallja a bűnt az Úrnak, elhagyja a bűnt, illetőleg jóvá teszi, ha lehetséges – bocsánatot kér attól, akivel szemben elkövette (akárcsak gondolatban követte is el!). „Ha tehát áldozati ajándékodat az oltárhoz viszed, és ott jut eszedbe, hogy atyádfiának valami panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, menj el, békülj ki előbb atyádfiával, és csak azután térj vissza, s vidd fel ajándékodat”(Mt 5,23-24). Istennek ez a parancsa megismétlődik az úrvacsorával kapcsolatban az Újszövetségben is: „Vizsgálja meg azért az ember önmagát, és úgy egyék abból a kenyérből, és úgy igyék abból a pohárból”(1Kor 11,28). Mit jelent az önvizsgálat a Szentírás tükrében? Nos, mindegyikünk Achilles-sarka ez. Ettől rettegünk a legjobban. Boldog az az ember, aki győzni tud ebben, a valóban legnagyobb küzdelemben. A bűn megvallása, bűnbocsánat kérés egymagában egy nagy nulla, ha nem követi konzekvencia: tehát a bűn elhagyása, amit a Szentírás úgy fejez ki: „Félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségeteket”(Fil 2,12). A féltő szeretet egyenlő az első szeretettel, s amíg ez áthatja az egész gyülekezetet, addig Jézus is ott van, de csak addig. Ahol megtűrik a bűnt, ott nincs nyoma sem a féltő szeretetnek, amelynek gerince a felelősségvállalás; és Jézus sem lehet ott jelen, mert ő nem él társbérletben a megtűrt bűnnel.

A pergamoni gyülekezet nem bújhat ki annak a felelőssége alól, hogy megtűri a „kis kovászt”, amely az egész gyülekezetet megfertőzheti. A fertőző „kovász” Bálám tanítása. Bálám, a látnok megterhelte magát azzal, hogy Bálák királynak tanácsolta azt a bűnt, hogy Izráel fiai lépjenek házasságra pogány nőkkel, akik gyakran a bálványimádást is a házasságba hozták (v.ö. 4Móz 22-25; 31,15-16). Pergamonban a pogány nőkkel való házasság, és minden szociális kontaktus a pogány környezettel, magában foglalta mindig a bálványimádás különböző formáit, ami a gyülekezet számára állandó problémát jelentett. Így például a hús, amit a piacon vettek, bálványáldozati hús volt (1Kor 8). Izráel fiainál szinte állandó bűnt jelentett a pogány nőkkel való paráználkodás, de a Sátánnak a gyülekezetbe való behatolása is a szexuális területen történt nagyon gyakran és történik sokszor ma is. A történelem során Jézusnak sok tanítványa gyakran éppen ezen a területen bukott el. Mindig azzal kezdődött, hogy a lelkiismeret elhomályosodását nem vették komolyan, aztán a keskeny utat fokozatosan kiszélesítették ezen a területen (vagy pontosabban ezen a területen is). Mindnyájan hajlamosak vagyunk arra, hogy nagyvonalúbban kezeljük, sőt még bensőleg meg is alapozzuk e téren a kilengéseket, pedig ritkán fenyegette ilyen megsemmisítő veszély az egyes embert és a gyülekezeteket e területen, mint ma. Minden bűn, így a mai szexuális fertő is azért olyan veszélyes, mert ha nem távolítjuk el haladéktalanul, akkor hamar megszokjuk, másrészt pedig úgy véljük, elég erősek vagyunk, és elmehetünk mellette, pedig a képek mellett – bárhol is jelennek meg: könyvekben, magazinokban, reklámplakátokon, televízióban – nem lehet egyszerűen elsétálni, mert követnek bennünket, bogáncsként tapadnak a lelkünkbe, s ahol megtapadnak, gennyes góc keletkezik, amely szüntelenül nő, s végül végez velünk, szellemileg mindenképpen, de gyakran testileg is, mert a kettő össefügg.

A pergamoni gyülekezetet nemcsak azért ítélte el az Úr, mert megtűrte néhány tag szexuális kicsapongásait, hanem azért is, mert megtűrte azokat, akiket megfertőztek a nikolaiták tévtanai. Mint ahogy már az Efezusi gyülekezet című fejezetben említettem, nem tudunk közelebbit erről a csoportról. Sok igemagyarázó azon a véleményen van, hogy egy liberális szektáról van szó, akik azt tanították, hogy aki a kegyelem alatt él, annak szabad bálványoknak szolgálnia, és szexuális kicsapongásokban részt vennie. William MacDonald Kommentárjában idézi ezzel kapcsolatban C. I. Scofieldot, aki azon a véleményen van, hogy ezek a tanok vezették be a klerikalizmust. Arról a tanításról van szó itt – hangsúlyozza Scofield –, amely szerint Isten egy „klérust” állított be, papokat, akik megkülönböztetik magukat a „laikusoktól”. A fogalom két görög szóból áll: niko = hódító, győző és laos = a nép. Az Újszövetség nem ismer „egyházi szellemi vezetőket” még kevésbé „papokat”, azon kívül, hogy ebben a korszakban Istennek minden gyermeke a „királyi papsághoz” tartozik. Az evangélium hirdetése, a gyülekezet építése minden tag papi feladata, amellyel személyesen Jézus bízta meg őket, s a Szent Szellem e feladatok végrehajtásához mindenkit kegyelmi ajándékokkal lát el. Az apostoli gyülekezetekben szolgálati tisztségek voltak: vének (vagy püspökök) és diakónusok. Ezen kívül különböző adományokban részesültek egyes tanítványok: apostol, próféta, evangélista, pásztor és tanító (Ef 4,11). Ezeket az adományokat adhatta a Szent Szellem a véneknek vagy a diakónusoknak vagy más tanítványoknak. Az apostoli időszak végén felismerhetővé vált az a tendencia, hogy a véneket (püspököket) ruházták fel egyedüli tekintéllyel a szentségek gondnokságával, és általánosságban osztályt csináltak belőlük, amely Isten és a nép között áll – ezek voltak a nikolaiták. Megfigyelhető, hogy ami Efezusban (a kései apostoli időszakban) „cselekedetek” voltak, azok kétszáz évvel később Pergamonban (vagy a konstantini időszakban) „tanításokká” váltak. Eddig a scofieldi tartalmi idézet.

E. H. Broadbent: Zarándok Gyülekezet című könyvében azt írja: „A püspöki hatalom és vezetés a papi rendszerrel együtt annyira megnövekedett, hogy már elég korán jelentősen módosítani kezdte a gyülekezetek jellegét.” Kelemen, aki a római gyülekezet véne volt, és ismerte még Péter és Pál apostolt, a korinthusiakhoz írt levelében már elválasztja a papságot a laikusoktól, amit nyilvánvalóan egyrészt az Ószövetségből, másrészt a mindenütt jelen levő babiloni rendszerből vett át. Nyilván több ok vezetett az Újszövetséggel ellentétes papi rendszer kialakulásához, de a legdöntőbb ok az emberi hatalomvágy volt. A Sátán korán felismerte, hogy ez az ember legsebezhetőbb pontja, ezért támadta meg a paradicsomban pontosan ezen a ponton: „Olyanok lesztek, mint az Isten”(1Móz 3,5). Nem véletlen, hogy ezen a ponton szegte meg az ember először Isten parancsát. Ettől a perctől kezdve a bábeli toronyépítésben, a rabszolgatársadalomban, a kereszténység államvallássá tételében, a felvilágosodásban, az ipari forradalommal kezdődő kapitalizmusban, az imperializmusban, a fasizmusban, a kommunizmusban, egészen a mai globalizmusig –, hogy az Isten elleni lázadás legkiemelkedőbb fázisait említsük csak – mindig a leplezetlen, brutális hatalomvágy, az Isten fölé emelkedni akarás játszotta és játssza a főszerepet. Az emberi bűnök összesen nem okoztak és okoznak annyi kárt és szenvedést, mint ez az egyetlen bűn. Már a családban a gyermekek és a házastársak kapcsolatában, és minden más emberi kapcsolatban ez a leggyakoribb és a legagresszívebb romboló erő. Ez vitte véghez a legpusztítóbb rombolást a Gyülekezetben is. Isten megengedi az ámokfutást, ha az ember nem hallgat figyelmeztetéseire, sőt ellenségesen szembe helyezkedik vele, de gondoskodott sziklafalról is, amely vagy visszatéríti az embert őhozzá, vagy szétloccsanthatja azon a saját fejét. Az ember minden olyan tettbe, amely Isten engedélye, jóváhagyása nélkül történik, szükségszerűen beprogramozza önmagának a katasztrófákat. Amit vet az ember, azt aratja is – figyelmeztet bennünket Isten. Ezt mindenki megtapasztalja a saját életében is, s ha kitekint az ablakon, akkor ezer és ezer tényben láthatja ezt a világban is. A hatalomvágyba programozott legsúlyosabb katasztrófa az, hogy az ember a föld legaljasabb szörnyévé válik – gyakran kereszttel a nyakában –, aki a rombolásban, a vérben gázolásban leli már csak örömét. Ezt a szörnyet mindenki ismeri, aki a saját lelke mélyére néz, és láthatja a történelemben egyházi és világi diktátorokban, és láthatja mindennap maga körül és önmagában. A megtérés és újjászületés nem más, mint elfogadni Istentől azt a megmagyarázhatatlan kegyelmet, amellyel Fia vére által megszabadít bennünket ettől a sátáni szörnytől is, hogy a Krisztust kiábrázoló új ember élhessen bennünk. Ha ezt nem látja a világ, sőt gyakran még a saját családunk sem bennünk, akkor képmutató árulók vagyunk, mert sohasem szolgáltattuk ki ezt a szörnyet Istennek, és ezért az árulásért már itt a földön rettenetes árat fizetünk. Hány és hány hívő élet futott és fut zátonyra azért, mert odaláncolta magát ehhez a szörnyhöz, amelyet időzített bombaként magával visz a gyülekezetbe, a családba meg a munkahelyére is.

A hatalomvágyhoz gátlás nélkül társulnak az ember legalantasabb tulajdonságai: a kíméletlenség, az irigység, a féltékenység, a kapzsiság, a hazugság, az önzés, a kérlelhetetlenség, a felfuvalkodottság, a féktelenség, stb. A 3. század elején Demetrius, Alexandria püspöke már olyan „pápai mentalitással” háborodott föl azon, hogy Origenesz – korának egyik legnagyobb tehetséggel megáldott tanítója – „laikus létére” arra vetemedett, hogy püspököket tanítson, hogy kiközösítésre ítélte. Cyprianus, Karthágó püspöke, aki 200-ban született, féktelen hatalomvágyában már arra vetemedett, hogy saját gyülekezetét „katolikus = egyetemes egyháznak” nevezze, s már ő is azt tanította, hogy ezen kívül nincs másban üdvösség. „Aki nincs az egyházban, nem lehet keresztény … csak egyetlen egyház van … és csak egy püspökség” – mondotta ő, anélkül, hogy ennek akárcsak csöppnyi bibliai alapja lenne, és mondják utána a hatalom mai megszállottai.

A Biblia alapos tanulmányozása után – Scofield-től függetlenül – magam is arra a felismerésre jutottam, hogy a nikolaiták összefüggésben vannak a korán megjelent, s a mai napig mindent megbénító klerikalizmussal. Abszolút érthetetlen lenne, ha Urunk, aki minden olyan bűnre és gonosz szellemi mozgalomra kitért a hét gyülekezethez írott levelekben, amely a Gyülekezetbe hatolt a történelem során, s veszélyeztette azt, pont a leggonoszabb szellemre, a klerikalizmusra; arra a rettenetes csapásra ne tért volna ki, amely az első évszázadtól a mai napig a legnagyobb kárt okozza a Gyülekezetnek, és ezzel az evangélium terjedésének. Két dolog adhatja a kulcsot, mint bizonyítékot erre. Ha lefordítjuk a Nikolaus (Miklós) név görög megfelelőjét – amelyre Scofield, és mások is kitértek – akkor a „nikan” = legyőzni, diadalmaskodni fölötte, és a „laos” = nép, szavakat kapjuk, tehát legyőzni a népet. Nomen est omen = a név kötelez. Tehát furcsa lenne, ha a név nem állna összefüggésben a tartalommal. Különösen, ha azt is tudjuk, hogy laikus szavunk, éppen úgy, mint a németben a Laie, a „laos”-ból ered. A laikus jelentése: nem hozzáértő, nem szakképzett, más szóval: dilettáns. A Bibliában egyszer sem találkozunk vele. Már ez is sokat elárul róla. Egyházi jelentése évszázadok óta: a Biblia magyarázatához hozzá nem értő néptömeg, amely az egyedül hozzáértő, és erre feljogosított papság lába előtt ül. A római katolikus egyház (tév)tanítása szerint, Jézus az utolsó vacsorán papokká avatta tanítványait, vagyis az „egyetemes egyház” papjait, hiszen kizárólag ők a papi tisztséget kapott tanítványok örökösei. Aki ezt nem hiszi el, azt az egyház átokkal sújtja. Persze, aki veszi a fáradtságot, s lekaparja erről a hazugságról a hordalékréteget, az egy az egyben felfedezi a babiloni mintát, amelyről fentebb írtam már. Babilon hatása a filadelfiai gyülekezet kivételével minden gyülekezetben kimutatható.

A másik kulcsot Júdás levelének 11. verse adhatja: „Jaj nekik, mert Kain útján indultak el, pénzért Bálám tévelygésére adták a fejüket, és Kóré lázadása szerint vesznek el”. Kain, Bálám és Kóré nem véletlenül alkotnak itt egymással összefüggő csoportot, mindhárman Isten ellen lázadnak fel, még ha mindháromnál más-más is a motívum: Kain „útja”, Bálám „tévelygése” és Kóréh „lázadása” egy tőről fakad: Isten rendjét nem fogadják el, s ezzel Isten fölé helyezik magukat. Az Éden óta ez az ember valódi tragédiája! És ne a gonosz kígyót: a Sátánt hibáztassuk mindenért, ne kenjük rá saját felelőtlenségünket, engedetlenségünket, hitetlenségünket, sőt példátlan aljasságunkat! Neki nem volt hatalma arra, hogy erőszakkal emeljen bennünket Isten fölé! Mi emeltük és emeljük naponta magunkat Isten fölé. Ha nem álltunk volna, és nem állnánk szóba lépten-nyomon a Gonosszal, akkor nem lenne hatalma fölöttünk, hiszen Isten védőpajzsa alatt állnánk, de ha a Gonoszt egy ezredmásodpercig is szóhoz engedjük jutni, akkor már padlóra kerültünk, mert ő milliószor ravaszabb, intelligensebb és erősebb nálunk. Ha nem így lenne, akkor abszolút fölösleges lenne az Úr figyelmeztetése: „Öltsétek magatokra az Isten fegyverzetét, hogy megállhassatok az ördög mesterkedéseivel szemben. Mert a mi harcunk nem test és vér ellen folyik, hanem e r ő k és h a t a l m a k ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság szellemei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak”(Ef 6,11-12).

Kóréh és társai talán nem látták, hogy Mózes és Áron szolgálata nem öncélú hatalmaskodás, annál inkább sem, mert nem ők emelték magukat a nép fölé, hanem Isten bízta meg őket a vezetéssel, s hogy ennél a szolgálatnál fáradságosabb és felelősségteljesebb nem létezik.? Csakhogy Kóréh nem a fáradságos munkát, az önfeláldozást akarta látni a szolgálatban, hanem öncélú hatalommá kiépíteni azt: uralkodni az emberek fölött. Önkényesen és erőszakkal akarta elfoglalni az Isten és az ember közötti közvetítő szerepét, vagyis pontifex maximus-szá (a „híd” legfőbb őrizőjévé), a Sátán közvetítőjévé akart válni. Az ároni papság szerepe megszűnt Jézus földre jövetelével. Most már ő, Jézus Krisztus, Isten Fia az egyedüli közvetítő Isten és ember között (1Tim 2,5), és ő – erre tanú a teljes Újszövetség – minden tanítványát papi feladattal bízta meg, és Szent Szellemét felhatalmazta arra, hogy a szolgálathoz, a Test építéséhez szükséges kegyelmi (szellemi) adományokkal ruházza fel őket. A Szent Szellem nem teheti meg ezt, ha az egyedüli közvetítő, Jézus Krisztus helyébe a nikolaiták, a babiloni papságot mintaképnek tekintő klerikális osztály lép, amely önkényesen elfoglalja ezt a helyet. Vagyis az első évszázad óta az Isten ellen lázadó klerikális osztály (Kóréh és társai) önkényesen és bibliaellenesen választja szét – bármilyen szépen hangzó, de hazug indokolással teszi is – Isten népét laikus hívőkre és papokra. Mind az államegyházakat, mind a szabadegyházakat gyakorlatilag teljes mértékben ez a kóréhi szellem és ennek a keserű következménye tölti be ma. Isten senkit sem hatalmazott fel arra, hogy az Ószövetségből bármilyen rendszert, szertartást átvigyen az Újszövetségbe. Régen rossz, ha ezt bárkinek is a Bibliával kellene alátámasztani, mert ennek támasza a teljes Újszövetség. A klerikáliskártyavár-építmény megindokolását jól ismerjük. Azt mondták, embereket kell felszentelni (szemben az ApCsel 20,28-cal), meg kell őket fizetni (szemben az 1Tim 6,5-tel), hatalommal felruházni őket (szemben az 1Pét 5,3-mal), a gyülekezeteket egy központ alá egyesíteni (szemben egész sor Igével), különben nem lehet a Gyülekezetet egybetartani; a rendetlenség lesz úrrá benne. Nos, rend van, ha a halál rendjét annak lehet nevezni, csak krisztusi gyülekezet nincs. Ez a rend a totális (szellemi) halál rendje. Így építkeztek föl és így építkeznek föl ma is a hierarchikus egyházak, beleértve a szabadegyházakat is. Van egy csúcsvezér (mindegy, hogy a különböző felekezetekben mi a neve, s milyen „módon” kerül a csúcsra), az alája rendelt püspökök (szabadegyházakban más titulussal), a püspökök alá rendelt papok, prédikátorok, és végül az azok alá rendelt nép. Ez gyakorlatilag a tagadása annak, hogy a gyülekezet egyedüli feje Krisztus, és hogy a hívők a testben egymáshoz illeszkedő tagok (Ef 4,15-16), s hogy mindnyájan egy Szellem által merítettünk be (1Kor 12,13), s hogy csak egy Fő van, és a hívők mindnyájan testvérek (Mt 23,8-10). Ha bárhol azt állítják, hogy ők Krisztus gyülekezete, akkor azt jelenti ez, hogy ő a Feje a gyülekezetnek. S mivel két fej nem lehet, mert akkor torzszülöttről van szó, akkor kizár minden más emberi vezetőt: elnököket, pápákat, hercegprímásokat, egyprédikátor-mindenes funkciókat. Még a vének sem lehetnek a gyülekezet feje, hanem csak alpásztorok a Főpásztor fennhatósága alatt. Mi a gyülekezetben – persze, nem a mai hivatalos gyülekezetekben – az Úrral élünk közösségben, és rajta keresztül egymással. Ha őrá hallgatunk, akkor mindenki pontosan tudja, mi a feladata.

Ha a nikolaiták cselekedetei és tanításuk az Úr szerint a klerikalizmust jelentik, akkor a vele kapcsolatos ítéletet is meg kell hallgatnunk. Gyűlöli a nikolaitákat (Jel 2,6). Miért gyűlöli a klerikalizmust? Mert ez a vérén megvásároltak megvetésének a kifejezése; azoknak, akik csak tőle függjenek. Mert a nikolaita-klerikalizmus ugyanazt mondja, mint amit a vallásos vezetők mondtak Jézus napjaiban: „De ez a sokaság, amely nem ismeri a törvényt, átkozott”(Jn 7,49). Összeszámolta már valaki, hány átokkal sújtja ma is hitetlen és engedetlen alattvalóit a római katolikus egyház? És az ő szemszögéből, minden megkeresztelt keresztény az alattvalója, s ezért az átkok, amelyekből még egyet sem vont vissza, gyakorlatilag mindenkit érintenek. A klerikalizmus az Istentől születetteket és Szellemével megáldottakat a Jn 6,45-tel, az 1Jn 2,27-tel és a Zsid 8,11-gyel szemben tudatlanoknak nyilvánítja, és az Ef 4,12-vel szemben gyámság alá helyezi őket. Jézus gyűlöli a nikolaitákat, mert ahol megtűrték tanításukat, ott a gyülekezet tökéletesen egyesült a világgal. Nem a gyülekezet lett példaképe a világnak, hanem mindenben a világ a gyülekezetnek. Az emberek a világban éltek, élnek, és képmutatóan onnan jártak, járnak a gyülekezetbe, holott az Úr azt parancsolta, hogy gyermekei a gyülekezetben éljenek, s onnan járjanak a világba az evangéliumot hirdetni. Hát senki sem veszi észre, hogy a nikolaita-klerikalizmus tökéletesen a feje tetejére állította a Gyülekezetet? A világhoz való látványos és tökéletes azonosulás, amit a konstantini időkben az államegyházzá válás jelentett, a reformáció ellenére, mind a mai napig megvakított, fanatizált tömegeket tart fogságában. Persze, minden korban nagy volt a kísértés, hogy a világ megvetését azáltal kerüljék el, hogy mércéihez, ideáljaihoz, módszereihez alkalmazkodjanak, s ezzel elkerülhetik Antipász sorsát, csak ne lobogtassanak többé mennyei útlevelet, mert Istent nem lehet megcsúfolni.

Míg az efezusi levélben a nikolaiták „cselekedeteiről” van szó, amelyeket az efezusi gyülekezet még elítélt, addig a pergamoni gyülekezetben, az államegyházzá válás után már „tanításról”, amelyhez a gyülekezet egy része már ragaszkodott. Tehát a klerikalizmus felépített egy teológiai tanrendszert, szépen bedogmatizálta a többi tévtan közé, és ezzel eltörölte azt a határt, amelyet Isten állított fel Gyülekezete és a világ között (Jn 17,6; 2Kor 6,114-16). Ez ellen hirdet harcot az Úr „kétélű kardjával”, tehát Igéjével, amely még ma is határozottan elválasztja a szentet a szentségtelentől (3Móz 10,10), a belül levőt a kint levőtől (1Kor 5,12-13), a világosságot a sötétségtől (Jn 3,19). Ha a gyülekezet az Igét nem ennek megfelelően alkalmazza, akkor nincs más hátra, mint az Úr ítélete a háza népén. Akkor késő már arra hivatkozni, hogy mennyi igaznak tűnő, de valójában üres, értelmetlen cselekedete volt a gyülekezetnek!

Isten gyermekei számára nem lehet mérvadó az, hogy ha a papi rendszer, Isten akarata ellenére kialakult az 1. század végén a Gyülekezetben, akkor ma már kötelező ez alá állnia minden gyülekezetnek. Mindig voltak, vannak és lesznek olyan csoportok, amelyek elkülönülnek a világgal szövetséget kötött felekezetektől, és visszatérnek az újszövetségi tanításhoz és gyakorlathoz. Ismét hangsúlyozom, az Újszövetség a krisztusi Gyülekezetben nem ismer ószövetségi mintára létrehozott papi rendszert. Az Újszövetségből tudjuk, hogy Istent szentsége elválasztja a bűnös emberi teremtménytől, ezért Isten és az ember között közvetítőre van szükség, de a mi közvetítőnk Jézus Krisztus – Jézus Krisztus egyedül! Nem akarok itt kitérni arra, hogy különböző egyházakban milyen pogány istennőkkel meg gyarló emberi „szentekkel” próbálják Krisztust helyettesíteni, mert aki számára a Biblia a zsinórmérték, az úgyis elítéli mindazt, ami eltér attól. Csak Jézus Krisztuson keresztül vezet út Istenhez (Jn 14,6). Aki az ökumenizmust elfogadja, az már a puszta elfogadásával tagadja ezt. Krisztus a Melkisédek rendje szerinti főpap (Zsid 5,6; 7,17.21), „a hű főpap Isten előtt”(Zsid 2,17), „szent, ártatlan, szeplőtelen, aki a bűnösöktől elkülönített, és aki magasabbra jutott az egeknél”(Zsid 7,26), főpapunk az Isten háza felett (Zsid 10,21), „mivel megmarad örökké, átruházhatatlanul viseli a papságot”(Zsid 7,24). Az „átruházhatatlanul” szóra külön is felhívom a figyelmet!

folyt a következőben.

Szólj hozzá!

A PERGAMONI GYÜLEKEZET  II.

itt folytatódik: 

A legtöbb kereszténynek fogalma sincs a mai papság eredetéről. Amikor Nagy Konstantin császár alatt a kereszténység egy pogány birodalomban államvallás lett, akkor azt a pogányok számára elfogadhatóvá kellett tenniük. A mai napig kristálytisztán látható, hogy ebben az átalakításban csak a keresztény név maradt meg, minden mást a pogány vallásokból integráltak, elsősorban a babiloni pogány szupervallásból. Nincs itt mód felsorolni, hogy a húsvéti tojástól és kalácstól, a böjtig, a rózsafüzérig. az ereklyék imádatáig mi mindent vett át az egyház, de fölösleges is felsorolni, mert gyakorlatilag szinte mindent. Például a böjti időszakot közvetlenül Astarte (Szemiramisz) babiloni istennő imádóitól vette át. A pogányok a böjtöt, mint az évi nagy ünnepre való elengedhetetlen felkészülést tartották meg Tammuz (Nimród) halálának és csodálatos feltámadásának emlékére. A „vallásos” embernek évezredek óta szüksége van önsanyargatásra – böjtre, zarándoklatokra, stb. –, hogy saját erőfeszítéseivel isteneit kiengesztelje; és szüksége van a nagy érzelmekre, mivel a keresztény ünnepek igazi tartalmával nem tud mit kezdeni, hiszen Jézus Krisztust nem akarja Megváltóként befogadni, s amelyik szívben nincs ott a Megváltó, az sem üres, hanem tele van béna bálványokkal, sötét babonákkal. Amelyik szívben ott van a Megváltó, annak nem kell mondania ezt, mert mindenki számára láthatóvá lesz, hiszen üldözni fogják, ahogy Jézust is üldözték.

Közbevetőleg szeretném itt megjegyezni, hogy a keresztény ünnepek igazi tartalma a Szentírás szerint az, ha egész életünk, mindennap, minden percben Isten dicsőségét hirdeti a sötétségben élő világnak. Isten világosan, egyértelműen tudomásunkra hozta, hogy utálja kereszténynek álcázott pogány ünnepeinket, amikor egy általunk kijelölt napon, egy általunk kijelölt „szent helyen” akarjuk, általunk kijelölt módon, eléje tenni „áldozatainkat”; képmutató módon, kötelességként leróni hálánkat. Mit jelent ma egy „hálaadó ünnep”? Bármelyik felekezetben tartják? Hogy telerakják az oltárt a szupermarketben vásárolt terményekkel, amelyekért nem ők verejtékeztek? Nem kellene minden nap, minden percben hálát adni Istennek, és mindenért – nemcsak az abnormális méretű tökökért, répákért –, hanem mindenért, tehát a jégverésért is? Ha házastársunk, valamelyik szülőnk, gyermekünk, testvérünk meghal, akkor már nem tudunk hálát adni, hiszen Isten elvette azt, akit nagyon szerettünk? Ha mindenért hálát kell adnunk, akkor miért nem adunk hálát azért, hogy öt, tíz, negyven évig együtt élhettünk Isten ajándékaként azzal, akit kijelölt nekünk? Ismét mondom, hogy Isten utálja a „hálaadó ünnepet” és minden más ünnepet is, ha az az ünnep nincs minden percben a szívünkben. Ha pedig ott van, akkor egy normális ember miért korlátozná azt egyetlen nap egyetlen órájára? Nem ürügy ez is az ünnepekhez kapcsolt fő attrakcióra: az eszem-iszomra? Mi lett a karácsonyi ünnepből, amit Isten sohasem kért tőlünk? Egy abnormálisan felfújt léggömb, amelyet illúzió-gázok tartanak fenn néhány óra hosszat; a szeretet illúziója, zsaroló tárgyakban megtestesülve. Aztán elmúlnak a zabálással eltelt ünnepek, az illúzió-léggömb rongyként csuklik össze, s az év 364 napján, a mindennapi ökölharcban bebizonyítjuk egymásnak, hogy a karácsonyi szeretetnek is van határa. Jézus nem azt kérte, hogy Bethlehemből importált hideg lánggal fussuk körbe Európát, meg a legősibb pogány szertartásokkal, mint keresztény népszokással ünnepeljük őt néhány óra hosszáig, hanem ő születhessen meg a szívünkben, mert akkor egész életünkben a valódi szeretet fog kiáramlani abból. Ezt kétezer év óta nem értette meg a világ! Egy muzulmán fiatalember lelkesen nyilatkozta a televízióban, hogy neki nagyon tetszik a keresztény karácsony, mert akkor fényárban úszik minden, s az emberek olyan kedvesek. Hát persze, erőművekkel – amelyekkel tönkre tesszük a földet – tudunk még fényt „teremteni”, de azt a Fényt, amit Isten elküldött a világba, hogy megváltsa a világot a sötétség hatalmából, ki fogadta el; ki viszi még ezt a Fényt a legmélyebb sötététségtől szenvedő Rómába, Berlinbe, Moszkvába, Esztergomba, Debrecenbe és máshova? És miért foszlik szét hirtelenül és teljesen a karácsonyi ünnepek után a kedvesség maszkja?


 

Nimród és Szemiramisz az atyáktól örökölt hittel szemben titkos tant alapítottak, s ennek bevezetését és elterjesztését papokra bízták. Ők voltak az új rend – elsősorban a vallási ismeretek – letéteményesei és irányítói, tehát az új rend legfőbb bázisa. Csak ők voltak az igazi hagyomány birtokában, amellyel az írásokat és jelképeket meg lehetett magyarázni, illetőleg a tudás minden területén csak nekik volt mély ismeretük. Ezt csak azokkal osztották meg, akiket felvettek a misztériumokba, vagyis akiket felkészítettek arra, hogy minden eszközzel megvédelmezzék ennek az ördögi rendszernek az érdekeit. A rendszer és a papok iránti vak, tehát feltétlen engedelmesség nélkül senki sem szerezhetett tudomást a „szabaduláshoz” szükséges tanításról. A babiloni misztériumok jelképe az aranypohár volt. Szemiramisz istennőt – a Jelenések Könyvében a nagy parázna (Jel 17) –, mint a nagy tanítómestert ábrázolták aranypohárral a kezében (Jel 17,4). Aki meg akarta ismerni a misztériumokat, annak innia kellett a pohárból, amelynek titokzatos italát borból, mézből, vízből, lisztből és mérget tartalmazó növényekből erjesztették. Ameddig a papjelölt nem ivott a pohárból, amelynek a tartalma elködösítette az értelmet és felkorbácsolta a szenvedélyeket, nem várhatta, hogy a titkos tanításba bevezetik. S akit beavattak, annak szigorú büntetés kilátásba helyezése mellett, meg kellett őriznie a titkokat. De nehogy egy gyönge pillanatában abba a kísértésbe essen, hogy valamit kifecsegjen, kertelés nélkül meg kellett gyónnia minden addigi tettét. Ily módon a papok nagy hatalmat nyertek a beavatott fölött, akinek a száját immár bezárta a félelem, hogy a pap elárulja meggyónt titkát. Ha a jelölt például gyilkosságot vagy más bűntényt követett el, akkor csak úgy vették fel a misztériumokba, ha a pap előbb feloldotta őt gonosz tettei alól, és ezzel tisztának nyilvánította. Ezzel még eltéphetetlenebb lett a paphoz, s általa a rendszerhez fűződő kötelék.

XII. Leó pápa 1825-ben egy érmét veretett. Egyik oldalán az ő képe látható, a másik oldalon a római egyház, amelyet egy ülő asszony jelképez, aki a bal kezében keresztet tart, jobbjában pedig egy poharat. Az érme felirata: „Sedet super universum”, azaz, „Ülőszéke az egész univerzum”. A babiloniak egy istenanyát imádtak fiával, tehát karján egy gyermekkel, s ezt képekben és szobrokban is ábrázolták, hogy az emberek imádhassák. Szemiramisz negyvenkét évvel élte túl férjét, Nimródot, akinek halálát homály fedi, de a hagyomány szerint erőszakos halállal halt meg. A káldeusok lélektana szerint Nimród természetfölötti módon egy fiú alakjában jelent meg újra, még pedig felesége, Szemiramisz által. Az efezusi nagy Artemisz istennő (ApCsel 19,23-27) nem más, mint a babiloni Szemiramisz. A gyermekét karján tartó istenanyát, különböző neveken, mind a mai napig, az eredeti Szemiramisz-Nimród képből vették és veszik át. Babilonból kiindulva az egész földön elterjedt. Egyiptomban Izisz és Ozirisz, Indiában (még ma is) Izi és Iszvara, Ázsiában Kibele és Deoiusz, az ókori pogány Rómában Fortuna és Jupiter-puer (Jupiter-fiú), és aztán az újkori keresztény Róma folytatta a pogány hagyományokat.

Szemiramiszt, akit az „Ég királnynőjévé” emeltek (a Róma-Máriának is van ilyen címe!), később „közbenjáró” is lett az emberek és a fia között, éppen így Mária is. Tehát a római egyház ezt a pogány kultuszt egy az egyben átvitte Máriára és a gyermek Jézusra. 1950-ben meghirdették Mária testi mennybemenetelének dogmáját is. Olyasmi egy csöppet sem zavarta soha az egyházat, hogy dogmáinak szemernyi nyoma sincs a Bibliában, sőt még a római katolikus Bibliában sem, amely messze nem azonos a mi Bibliánkkal. Aki veszi a fáradságot – ilyenek hihetetlenül kevesen vannak, s erre épít a római egyház –, hogy megkeresse a katolikus egyház dogmáinak (hittételeinek, tantételeinek) eredetét – hiszen a Bibliában nem találja őket –, az megrendülve kénytelen tudomásul venni, hogy milyen mélyen megnyilvánul bennük az Isten ellen lázadó pogányságot magas fokra fejlesztett Babilon. Önmagában ezzel nem is lenne probléma, ha az egyház annak nevezné magát a világ előtt, ami valójában, de másfél évezrede az egész kereszténység képviselőjének mondja magát, olyan intézménynek, amelyen kívül nincs másban üdvösség. Ma is hihetetlenül sok embert téveszt meg. Mélyen megrendülve látjuk, hogy olyan szabadegyházi gyülekezetek, amelyekben még egy generációval ezelőtt sem voltak képesek semmiféle kompromisszumra a mai napig ízig-vérig antikrisztusi mentalitású római katolikus egyházzal, ma letérdelnek eléje, s ha kell még az Ave Máriát is eljátsszák nekik hangszeren, ahogy ennek a szörnyű jelenetnek magam is tanúja voltam.

 

Jézus Krisztus gyülekezetének – kivétel nélkül minden egyes tagnak! – az a papi feladata, hogy a világnak hirdesse Jézus Krisztust. Pál apostol az evangélium papi szolgálatáról beszél (Róm 15,16). A Gyülekezet el van különítve a világtól, hogy Urát szolgálja, miközben okos istentiszteletként önmagát áldozza fel élő és szent áldozatul (Róm 12,1). Ebben az értelemben a Gyülekezet a „királyi papság”, a „szent papság” (1Pét 2,9.5). Jézus Krisztus tett bennünket „papokká az Isten, az ő Atyja előtt”(Jel 1,6).

Ha pedig a prédikátor, prédikáció fogalmakat keressük a Szentírásban, akkor azt tapasztaljuk, hogy ott teljesen mást jelöl, mint a mai gyakorlatban élő gyülekezeti prédikáció. A prédikáció és a prédikátori tisztség a mai értelmében nem található sem az Újszövetségben, sem az ősgyülekezetben. Jézus tanítványai és apostolai az Úr által kaptak elhívást és küldetést (Mk 6,12; Mt 10,7). Ilyen elhívás és küldetés nélkül nincs felhatalmazás a hirdetés szolgálatára. A feltámadott Úr megismételte küldetési, vagy közismertebb szóval, misszióparancsát (Mk 16,15-18; Mt 28,18-20; Jn 20,21-23).

Abban a pillanatban, mihelyt úgy véljük, nem kell olyan szigorúan ragaszkodnunk Isten Igéjéhez, hiszen így csak az Igét kritizálók, módosítók, meghazudtolók és bemocskolók állandó céltáblájává válunk, akkor olyan úton indulunk el, amelyről legtöbbször nincs visszatérés. Vagy nem ismerjük önmagunkat? Ha engedünk egy bűnnek, akkor milyen alapon zárjuk ki életünkből a másik bűnt? Hát nem ez a farizeussá válás tökéletes útja, amelynek a vége, hogy kiszűrjük a szúnyogot, de lenyeljük a tevét?(Mt 23,24). Mondhatjuk azt ma, hogy az egyprédikátor-rendszerű gyülekezet már olyan régi és bevált intézmény, hogy oktalanság lenne rajta változtatni? Még akkor is, ha semmi alapja sincs az Újszövetségben? Még akkor is, ha így gyakorlatilag nem test többé a gyülekezet, hiszen csak egyetlen testrészből: a szájból áll? Most nem térek ki arra, hogy mi jön ki a szájból, hiszen csak azt adhatja, ami lényege. A lábnak, kéznek, orrnak, szemnek, fülnek semmi funkciója sincs itt már. Mondani mondhatjuk, hogy ez a gyülekezet, de akkor ezzel a kijelentéssel a szemétkosárba hajítjuk a Bibliánkat, és jól tesszük, mert akkor nincs rá többé szükségünk. Akkor mondjuk azt, hogy így hagyták ránk örökül az elődeink, s akkor sem baj, ha egyetlen ponton sem egyezik már az Újszövetséggel, mert az idő szentesítette, s még mindig jobb, mintha semmi sem lenne. Pedig a semmi még ennél is jobb lenne.

Az idő semmit sem szentesít! Isten szava, a Szentírás azért adatott nekünk, hogy minden korban zsinórmértékünk és iránytűnk legyen. Egyetlen emberi alkotás sem lehet mércénk, ha az ellenkezik Isten szavával. Isten szava, „a keresztről szóló beszéd bolondság azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik üdvözülünk, Istennek ereje”(1Kor 1,18). Isten szava: a keresztről szóló beszéd a vallásos világnak is bolondság, hiszen ha nem az lenne, akkor a mai nyugati, keresztény gyülekezetekben is Isten szava lenne minden a mindenekben. Akkor ma egyetlen ülő gyülekezet sem lenne, hanem csupa olyan helyi gyülekezet, amely az általános Gyülekezetnek adott parancsot teljesíti. Azt pedig csak úgy teljesítheti, ha a test minden tagja él azzal az adománnyal, amit Istentől a Szent Szellem révén kapott a gyülekezet építésére. Nincs olyan újjászületett tag, aki ne kapott volna kegyelmi ajándékot; nem dicsekvésre, nem önmaga építésére, hanem kizárólag a gyülekezet építésére. „És ő „adott” némelyeket apostolokul, másokat prófétákul, ismét másokat evangélistákul, vagy pásztorokul és tanítókul, hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, a Krisztus testének építésére”(Ef 4,11-12). Nincs több cél, csak egyetlenegy: a szenteket felkészíteni a szolgálat végzésére. Mindenkit fel kell készíteni a szolgálat végzésére? Szó sincs róla! Csak a szenteket! Nem egy kiválasztott réteget kell felkészíteni, hanem a szenteket, mert a gyülekezetnek Krisztust kell hirdetnie – ez az Isten akarata! Nem egy embernek, nem kettőnek, nem háromnak, hanem a szenteknek, kivétel nélkül, kell bizonyságot tenniük Krisztusról. A szentek vállalták, hogy a keskeny úton fogják követni Mesterüket, hogy a világ bennük lássa a kereszt csodáját, és felismerje, hogy a széles út még vallásos köntösben is az örök elveszettségbe visz. A gyülekezet kezdettől fogva kizárólag szolgákból áll, s ez még a Gyülekezet fejére, az Úr Jézusra is érvényes, hiszen ő maga mondta, hogy szolgálni jött, és nem elítélni a világot. Egy gyülekezet, vagy szolgáló gyülekezet, vagy annak a karikatúrája. Egy gyülekezetben minden tagra szükség van, különben nem működik rendesen a test, vagyis nem tudja az Úrtól kapott feladatát végrehajtani: az evangéliumot minden néphez eljuttatni.

A talentumokról szóló példázat (Mt 25,14-30) határozottan közli velünk, hogy egy napon be kell számolnunk a nekünk adott ajándékokról; hogyan használtuk fel ezeket a gyülekezet építésére. Mit mondunk majd? Elástuk őket, mert az egyprédikátor-rendszerben nem volt szükségünk rájuk? Mert ezekben a gyülekezetekben csak annyi a tennivalónk, hogy megjelenjünk, üljünk, és ne a szánkat, hanem csak a pénztárcánkat nyissuk ki? Valaki azt mondja most, hogy ő az énekkarban, a másik a zenekarban szolgál, a harmadik énekeskönyveket oszt ki, stb. Én nem pótcselekvésekről beszéltem, hanem krisztusi szolgálatról. Énekelhet valaki száz évig, Jézus nem fogja szolgálatnak nevezni, míg ezrek haladtak el mellette, akik sohasem hallották és benne sem látták az életmentő evangéliumot. Ha egy rendszer eltér az Újszövetségtől, abnormálissá válik, s ha abnormális, akkor minden abnormális benne, tehát az is, amit szolgálatnak neveznek. Valójában, ép értelemmel már felfoghatatlan, hogy a mai gyülekezetekben mi szükség van még a Bibliára. Miért adunk hálát vasárnap? Azért, hogy azon a héten három, öt vagy tíz ember találta meg Jézust, mert felfedezte őt az életünkben? Tud valaki hálát adni ezért? És azért, mert tudjuk, semmit sem hoztunk a világba, és semmit sem vihetünk ki belőle, de végtelenül hálásak vagyunk, hogy van élelmünk és ruházatunk, és megelégszünk ennyivel? Hogy távol áll tőlünk a sok káros és esztelen kívánság, ezért még lottószelvényt sem veszünk? Összefér a szerencsejáték a krisztusi hittel és életvitellel? Hálát adunk, hogy elkülönülhetünk a világtól, mert tudjuk, hogy a világgal való barátság ellenségeskedés az Istennel? Hogy engedelmeskedni tudunk minden emberi rendnek az Úrért? (Dehogy szidjuk a kormányt, sőt imádkozunk érte. Valóban?). Hálát adunk, hogy tudjuk, aki nem cselekszi az igazságot, az nem Istentől van, és az sem, aki nem szereti a testvérét? Minek soroljam? Ezeket egytől egyig provokációnak fogja föl egy mai „gyülekezeti hívő”, pedig csak a Bibliát idéztem.

Miért adunk hálát? Hogy Krisztus tanítványaivá fogadott bennünket, s ennek megfelelően alakítottuk át egész életünket, minden tevékenységünket, s megfogadhattuk parancsát: hirdethetjük az evangéliumot minden népnek – amit Jézus is úgy gondolt, hogy először a családban, a rokonságban, a munkahelyen, és így bővüljön a kör? Vagy elhisszük, hogy ez egy klerikális osztály feladata? Ha igen, akkor jobb, ha az egész gyülekezet csatlakozik azokhoz, akik előtt lélekben már rég letérdelt, mert akkor a világ nem fog csalódni; nem fogja kétségbeesetten keresni a Megváltót olyan helyen, ahol úgyis tudja, hogy nem találja meg.

Ha ma bármelyik nyugati hivatalos gyülekezetben megkérdezné valaki, hogy ki milyen kegyelmi ajándékokkal rendelkezik, akkor száz emberből száz hallgatna, azt sem tudná, miről van szó, mivel nincs is szüksége rá. Bizonyos vagyok benne – és nagyon fáj a szívem, hogy ez a tragikus valóság –, hogy Jézus épp úgy sír ma minden nyugati keresztény gyülekezet ajtaja előtt, mint utolsó útján Jeruzsálem előtt, azért, mert a megtévesztésnek olyan vastag leple borult a benne ülők szeme elé, hogy egyik sem ismeri fel már meglátogatása idejét (Lk 19,41-44).

A világi erkölccsel és a pogány tanításokkal kötött kompromisszum mindenekelőtt a 3. században vált széleskörűvé, amikor a kereszténység kezdett népszerűvé válni. De már korábbi időkre is jellemző volt – ha nem is általános értelemben – a pogány vallások befolyása, s ezzel egyidőben a tiszta és egészséges bibliai hittől való elszakadás.

H.L. Heijkoop írja A Szent Szellem című könyvében, amely megjelent az Evangéliumi Kiadónál: „Nem az áll benne, hogy aki „Úr Jézus”-t mond, az már hívő, sem az, hogy hitetlen ember nem használhatja ezt a kifejezést. Ellenben azt olvassuk, hogy aki az Úr hatalmát nem ismeri el, sem azt, ami az ő dicsőségére szolgál, az nem a Szent Szellemtől való, hanem ördögi szellem munkája. Akár igehirdetés, akár írott munka megítélésének próbaköve ez: elismerik-e az Úr hatalmát, és ezért fenntartás nélkül meghajol-e az ő Igéje előtt, és hogy az Úr dicsőségét szolgálja-e? Ha ennek a vizsgának nem felel meg, nem a Szent Szellemtől való, még ha szerzője olyan valaki is, aki szilárd meggyőződésünk szerint hívő ember, sőt, akit Isten munkásaként és szolgájaként ismerünk és tisztelünk.…A kegyelmi ajándékok különbözősége azok alkalmazásában az egy Szellem hangját jelzi a Krisztus tagjaiban. Isten kegyelmének ajándékai ezek, amelyek különböznek egymástól azért, hogy különféle szükségleteknek eleget tegyenek… A Szent Szellem megadja mindazokat az ajándékokat, amelyek ezeket kielégítik. Nem egyesíti mindezt egy személyben. Megtörténhet, hogy egy személy többféle ajándékkal rendelkezik, mint pl. Pál, ez azonban kivétel… Szuverén joga (már mint a Szent Szellemnek), hogy azt használja fel a gyülekezetben, akit akar. Világos, hogy nagy kár származik abból, ha ezeknek a kegyelmi ajándékoknak nincs alkalmuk a kibontakozásra. Ezzel tudniillik ellent állunk a Szent Szellem szuverén hatalmának, hogy felhasználhassa azt, akit akar, és erejét elméletben vagy gyakorlatban csak egyes személyekre korlátozzuk…Ezzel a Szent Szellem és az Úr Jézus tekintélyét tagadjuk meg. Ahol ez a helyzet, ott nincs gyülekezet. Még ha csupa hívő jön is össze (ami alapjában véve jó dolog), akkor sem lenne Isten gyülekezete, hanem csak emberi egyesülés.

Isten gyülekezetében nincs helye az ember akaratának. Ha Isten munkálkodik, az embernek el kell tűnnie, hogy Isten akarata korlátlanul érvényesülhessen. Megsemmisítő ítélet ez a szolgálatról való minden elképzelésünkre. Mennyire szemben áll ezzel az az általános szokás, hogy mi magunk határozzuk meg, kinek végzünk szolgálatot, és milyen mértékben… A Szent Szellem használ, akit akar, és Isten munkálja mindezt mindenekben.

Az Úr választja ki munkásait, ő látja el azokat adományokkal, és mikor elhívja őket, alkalmasak az ő szolgálatára. Minden emberi kiképzés csak akadályul szolgál az Úrtól kapott feladatuk végrehajtásában, hacsak Isten különös kegyelme meg nem előzi azt…

Nagyon fontos tehát, hogy összejöveteleink vezetését teljesen engedjük át a Szent Szellemnek. Mert akkor még a legelhívatottabb testvér sem tudja előre, használja-e majd őt is a Szent Szellem az összejövetelen.”

Még hosszan idézhetném az írót, csak attól tartok, hogy minden szava pusztába kiáltott szó már, mert a klerikális rendszer olyannyira meghatározó ténnyé vált gyülekezeteinkben; olyannyira megváltoztatta őket, hogy nem is akarnak, sőt már elképzelni sem tudnak mélyreható változást, tehát visszatérést az újszövetségi szellemhez és gyakorlathoz. Én sem tudom javasolni a mai gyülekezeteknek, hogy összejöveteleiken bízzák a Szent Szellemre, hogy azt használja, akit akar. Ugyanis a Szent Szellem a mai gyülekezetekben nincs már jelen. Ő nem partner emberi célkitűzések és emberi tanítások megvalósításában; a hit meggyalázásában, Krisztust feláldozó kompromisszumok megkötésében, farizeus-iskolák létesítésében; üres formák betöltésében, vallásos szórakoztató műsorok összeállításában. A Szent Szellem kizárólag ott van jelen, ahol Jézus a gyülekezet központja, tehát ahol Jézus minden a mindenekben; ahol újjászületett emberek alkotják a közösséget. Ha a mai gyülekezetekben sem az „elit-rétegnek”, sem a laikusoknak, más-más okból nincs már igénye arra, hogy a Szent Szellem a Test építésére szellemi ajándékokkal lássa el őket, akkor a különböző szolgálatok végzésével sem tud megbízni senkit sem.

Isten hűséges szolgája, Mackintosh írja: Elm. Mózes 2. könyvéről, 3. fejezetben: „Az Istennel való titkos érintkezést, az ő nevelését és iskoláját semmi sem pótolhatja. Az egyiptomiak minden bölcsessége sem képesítette volna Mózest jövendő pályájára. Egyiptom iskoláiból fényes életpályára felkészülten, nagyműveltségű, ismeretekkel túlhalmozott értelemmel, valamint büszkeségében és hiúságban felfuvalkodott szívvel kerülhetett volna ki. Ha a világ iskolájában a legmagasabb képesítést érte volna is el, Isten iskolájában mégis arra kényszerült volna, hogy mindent elölről kezdjen. Mert emberi bölcsesség és tudomány, ha önmagában még oly értékes is, Isten szolgájává soha senkit nem minősíthet, sem az isteni szolgálat egyetlen részletére nem képesíthet. Az újjá nem született embert alkalmassá teszi ugyan arra, hogy a világ szeme láttára szerepet játszhasson, de annak az embernek, akit Isten akar felhasználni, egészen más képességekkel kell felruházva lennie. Ily különleges képességek csak az Isten jelenlétében való szent és bensőséges magányban szerezhetők meg… Egyedül Isten képes magának igazi munkásokat elhívni és nevelni. Az ő dolga az is, hogy a munkás neveléséhez szükséges idő tartamát megszabja… Ha ezek a dolgok megfelelő figyelemben részesülnének, nem találkoznánk annyi küldetés nélküli pályafutással, és a szolgálat területére való tülekedéssel olyanok részéről, akik isteni megbízást sohasem kaptak. Aki prédikál, tanít, int, vagy bárhogyan szolgál, komolyan vizsgálja meg, hogy valóban Isten készítette-e fel, Istentől tanult-e és tőle nyert-e megbízatást. Ezek nélkül munkája soha nem nyer isteni megpecsételést emberek felé közvetített áldásban, és minél előbb hagy fel vele, annál hasznosabb lesz ez mind maga, mind pedig azok számára, akik őt hallgatni kényszerültek. Az a szolgálat, amelyet emberek rendelnek el, vagy saját magunk határozunk el, sohasem fog beleilleni Isten gyülekezetének légkörébe. Ott csak az tud megállni, akit Isten ruházott fel, tanított és küldött.”

 

Térj meg tehát, különben elmegyek hozzád hamar, és harcolok ellenük számnak a kardjával”

 

Az Ószövetségben szinte vörös fonálként húzódik végig, hogy Isten milyen féltő szeretettel óvta, figyelmeztette kiválasztott népét, hogy ne keveredjen a körülötte levő pogány népekkel semmilyen vonatkozásban sem, mert akkor nem teljesíti a kiválasztottsággal járó felelősségteljes szolgálatát, s így elveszíti az ehhez kapcsolódó jogokat is, ahogy ez meg is történt. Tudja-e ezt a messze a mélypont alá süllyedt mai nyugati kereszténység? Isten dicsőségét csak tiszta, fehér lelkiismerettel, Istennek tetsző élettel lehet a világ elé tárni, s erre volt hivatva kiválasztott népe, és később a világból kihívott Gyülekezete. Amikor a zsidók a babiloni fogságból hazaindulhattak, akkor rendkívül gondosan megvizsgálták a hazatérők származását, hogy ne tisztátalan, kevert nép térjen vissza az Ígéret földjére (Ezsd 2,59-63; Neh 7,61-65). Isten valódi népét elkülönítették azoktól, akik zsidó származásukat nem tudták a családfával igazolni. Megengedték nekik, hogy visszatérhessenek, de nevük nem szerepelt a származási könyvben. Papok gyermekei is keresték származásukat a könyvben, de nem találták meg, ezért a tisztátalanokhoz sorolták őket, és kizárták őket a papi tisztségből. A búza és a konkoly (Mt 13,24-30) példázatából is tudjuk, hogy aratáskor csak a búza kerül a csűrbe, csak az Isten kiválasztottai: az Istennek tetsző életet élők kerülnek csak az élet könyvébe (Jel 20,12). Egyáltalán le lehet írni szavakkal azt az érzést, amikor sokan odaállnak majd valami elképesztő magabiztossággal Isten ítélőszéke elé, mert nekik hitetlen papok megígérték az üdvösséget, aztán tömören közlik velük, hogy nevük nem található az élet könyvében. A végérvényességet valódi dimenziójában ott fogja mindenki megtapasztalni, addig a vallásos tömeg számára pusztán elvont fogalom.

Ha Jézus felszólítja a pergamoni gyülekezetet a megtérésre, akkor kínosan ügyelnie kell a tagoknak arra, hogy a „babiloni fogságból” hazatérők között ne lehessenek olyanok, akik csak névleg tartoznak a gyülekezethez; ne legyenek a megtérők között olyanok, akik szájjal megtérnek, de a valóságban pogány isteneket, bálványokat szolgálnak, és idegen tanításokkal fertőzik meg a közösséget.

Isten választott népe, sajnos minduntalan elfeledkezett arról – éppen így a kereszténység is –, hogy a Sátán ott összpontosítja minden erejét, ahol az Istenhez való megtérést tapasztalja, hogy a vetés közé csempéssze a konkolyt is. Ahogy a hazatérők elkezdték Isten templomának az építését, rögtön elhelyezte a Sátán a csapdát is ott egy keveréknép ajánlkozásában. A szamaritánusok azzal fordultak az építőkhöz: „Hadd építsünk veletek együtt, mert mi is a ti Istenetekhez folyamodunk, ahogyan ti, és neki áldozunk”(Ezsd 4,2). Rendkívül alattomos csapda ez, mert ebben nem lehet kivetnivalót találni, ahogy a mai ökumenizmusban tapasztaljuk, amikor a keveréknépet egyesítő különböző egyházak ugyanezzel közelednek a Gyülekezet valódi építőihez: mi is a ti Istenetekhez folyamodunk. Ahogy a szamaritánusok esetében hazugság volt ez, hiszen pogány isteneknek áldoztak, épp úgy hazugság ez a mai egyházak esetében is, amelyek pontosan ugyanúgy pogány isteneknek áldoznak. Izráel fiai azonban – szemben az ökumenizmus csapdájába zárt mai gyülekezetekkel – felismerték a veszélyt, és azt mondták a szamaritánusoknak: „Nem építhettek velünk együtt templomot a mi Istenünknek, hanem mi magunk akarjuk azt felépíteni Izráel Istenének, az Úrnak”(Ezsd 4,3). Tudták, hogy a szamaritánusok csak a trójai faló szerepét töltik be, amellyel a Sátán beférkőzik, hogy szétrombolja azt, amit Istennek áldoznak fel. Ezek a szamaritánusok ma egy az egyben ugyanaz a keresztény-keresztyén tömeg a templomokban, imaházakban, akik „a kegyesség látszatát megőrzik ugyan, de annak az erejét megtagadják”(2Tim 3,5). Az Újszövetség megparancsolja a tanítványoknak, hogy különüljenek el tőlük (2Kor 6,14-18; 2Jn 11). Félelmetes könnyelműség a „vasárnapi hívőkkel” való közösség imitálása, hiszen testi emberek ők, akiket nem a Szent Szellem irányít, ezért képtelenek a krisztusi közösség ápolására; képtelenek a gyülekezetért való féltő szeretetre, hiszen a világ irányítja és tölti be őket. A „világba” mindig beleértendő a világ legveszélyesebb része: a vallásos világ.

Ha a pergamoni gyülekezet hamisan felfogott toleranciából, megalkuvásból, meg a „Nincs tökéletes gyülekezet a földön!” sátáni felkiáltással halogatja a fertőző méreg eltávolítását, akkor Jézus maga fog közbeavatkozni. Elég egyetlen szava, amely életet és halált jelenthet. A történelem során Jézus sok tanítványát a szenvedés és sokkolás legmélyebb szakadékain keresztül vezette, hogy lelkiismeretüket a bénultságból feloldja. Felmérhetetlenül nagy kegyelem, ha valaki önszeretetéből, önigazultságából felébredhet, s megállapíthatja még, milyen nehéz helyzetben van, mert akkor tud rajta Jézus segíteni; akkor van esélye a valódi megtérésre. De tapasztalatból tudjuk, hogy nagyon-nagyon kevesek képesek csak megtenni ezt. Az vitathatatlan, hogy a lélek nem válik betonná, bármilyen sok esetben tűnik is annak, csakhogy az is vitathatatlan, hogy van egy szándékos vakság, amely viszont betonná válhat és válik is nagyon sokszor. Az ember azzal határtalan és végzetes képességgel rendelkezik, hogy bezárja magát az elől, amit nem akar látni, és bedugja a fülét az elől, amit nem akar hallani. Így viszont már azt sem képes felmérni, hogy ebben az állapotban fogoly és börtönőr egy személyben. A lelkiismeret még jelzi, és az értelem még képes felfogni, hogy bizonyos szokásoknak, szenvedélyeknek, megkötözöttségeknek, bizonyos élvezeteknek, vagy bizonyos emberekhez fűződő kapcsolatoknak katasztrofális következményei lesznek, de vagy nem vagyunk hajlandóak ezt elismerni, vagy nem tudunk már velük szakítani.

A Szent Szellem – amíg szóhoz juthat egy gyülekezetben – hűségesen óvja a gyülekezet minden tagját attól, hogy a legcsekélyebb mértékben is kompromisszumot kössön a bűnnel. Ha egyszer megteszi, akkor már nem szabadul a kompromisszumoktól, mert egyszerűen ez a kompromisszumok törvénye. A Szent Szellem még a szexuális bűnök legelrejtettebb területeire is vonatkoztatja ezt, ahova emberi szó már nem hatol el. Aki a teljes – és nem az ostoba bibliakritika által megrostált – Szentírás tükrébe néz, és engedi, hogy a csendben Jézus belevilágítson életének sötét mélységeibe, annak reménye is van arra, hogy Jézus kihozza őt a halálveszélyből.

Isten azt követelte kiválasztott népétől, és követeli ugyanúgy Gyülekezetétől, hogy szent legyen, és különüljön el a pogány világtól: „Mivel ő, a Szent hívott el titeket, magatok is szentek legyetek egész magatartásotokban, úgy, amint meg van írva: „Szentek legyetek, mert én szent vagyok”(1Pét 1,15-16). Ha a pergamoni gyülekezetet Jézusnak megtérésre kell felszólítania, akkor a gyülekezet magatartása nem szent, és egy nem szent gyülekezet nem teljesítheti küldetését sem. Hiteltelenné válik a világ előtt, hiszen a világ a saját bűnös magatartását ismerheti fel csak olyan gyülekezetben, ahol megtűrik a bűnt; s amelynek a tagjai hét közben nem különböztethetők meg a világban élő emberektől, vasárnap is csak annyiban, hogy különböző templomokba járnak, de ez a világ szemében pusztán hobbi csak, hiszen ettől egyetlen ember sem lesz más. Ugyanolyan romlott ember jön ki onnan, mint amilyen bement. A Miatyánk kórusban való hazug ledarálása senkit sem változtat meg. Mennyivel másképpen nézne a világ a templomokra, imaházakra, ha onnan olyan emberek jönnének ki, akik egyenesen az adóhivatalhoz mennek, és feljelentik önmagukat sorozatos adócsalásért; akik elmennek azonnal azokhoz, akiket becsaptak, megsértettek, s nem csak bocsánatukat kérik, hanem kártalanítják is azokat, akiknek bármilyen kárt okoztak. Nincs olyan egyház és nincs olyan ember a földön, amely és aki bárkinek is eltörölhetné a bűneit. Ezt a lelkük mélyén azok is tudják, akik beülnek egy hideg gyóntatószékbe vagy éppen a „nagylelkű” pápai búcsút veszik igénybe. Nekünk meg kell bocsátanunk a velünk szemben elkövetett bűnöket, s akkor Isten is megbocsátja bűneinket, de a nem velünk szemben elkövetett bűnöket csak Isten bocsáthatja meg.

Akár egy gyülekezet, akár az egyes tanítvány szent jellege mindig akkor mocskolódik be, és válik hiteltelenné, amikor az életmódja, magatartása – akár a legcsekélyebb mértékben is – eltér a krisztusi tanítás tisztaságától; az Úr követelményeitől. És mikor kezd egy gyülekezet vagy az egyes tanítvány mentalitása megváltozni, és a szent jelleg csorbát szenvedni? Amikor észrevétlenül kezd a világhoz alkalmazkodni. Minap azt mondták a német televízió egyik csatornáján, hogy hihetetlen mértékben növekszik a fiatalkorúak bűnözése; de ez valószínűleg akár a felére is csökkenne, ha nem lenne a televízió és az internet tele brutális erőszakkal, ugyanis e képek hatására elveszítik a fiatalok a bűnnel, az agresszióval szembeni ép érzéküket.

Amelyik gyülekezet és tanítvány a világban él, elveszíti a bűnnel szembeni ép érzékét, ezért figyelmeztet bennünket olyan sokszor a Szentírás, hogy „Ne szeressétek a világot, se azt, ami a világban van. Ha valaki szereti a világot, abban nincs meg az Atya szeretete”(1Jn 2,15). „Parázna férfiak és asszonyok, nem tudjátok-e, hogy a világgal való barátság ellenségeskedés az Istennel? Ha tehát a valaki a világgal barátságot köt, ellenségévé válik az Istennek”(Jak 4,4). „Ne legyetek a hitetlenekkel felemás igában, mert mi köze egymáshoz az igazságnak és a gonoszságnak, vagy mi köze van a világosságnak a sötétséghez? Vagy mi azonosság van Krisztus és Beliál között? Vagy milyen közösség van hívő és hitetlen között? Hogyan fér össze Isten temploma a bálványokkal? Mert mi az élő Isten temploma vagyunk”(2Kor 6,14-16). Hány bálványt őrzünk a szívünkben? Bálvánnyá válhat egy vallás, egy „hívő póz”, egy ház vagy nyaraló, egy autó, egy számítógép, egy mobiltelefon, egy karrier, egy bankbetétkönyv, az utazás, egy unoka, egy feleség vagy férj, és sorolhatnánk órákon keresztül. Krisztus nem tűri meg a bálványokat. „Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre”(2Kor 5,17). Ha mi Krisztusban vagyunk, akkor az élő Isten temploma vagyunk, és ez a templom nem fér össze a bálványokkal. Krisztus nem mosolyog azon, ha mi asztrológusoknak hiszünk, és csillagképekben keressük a jövőnket, hanem keservesen sír. Különböző felmérések szerint a nyugati „kereszténység” háromnegyed része hisz az asztrológiában. És mellette még tízezer bálványban, csak Krisztusban nem.

Ha azt olvasom, hogy a legújabb felmérés szerint az amerikaiak 90 %-ka hisz Istenben, akkor tudom, hogy nagyon-nagyon közel van már az éjfél. Ugyanis arról is beszámolnak a statisztikák, hogy az amerikaiak 90 %-át jobban érdeklik a tőzsdehírek, mint a prédikációk, s a futball-bajnokság (az amerikai futball messze az egyik legbrutálisabb sportág) eseményei messze mélyebb nyomokat hagynak bennük, mint a Biblia. S ez nemcsak Amerikára érvényes, hanem az egész nyugati kereszténységre. Tanulmány és egyben előképe lehet ez annak, hogy a modern technikával milyen végtelenül könnyen manipulálható ma már egy ország, sőt akár az egész föld lakossága egy adott időpontban. Még elképzelni sem tudom, hogy amikor a két élen álló csapat a bajnoki címért mérkőzik – amikor még a félholtak is a képernyő előtt ülnek megbűvölten –, akkor valamelyik gyülekezet összejönne Istent dicsőíteni, hiszen a gyülekezetek is, prédikátorostól a képernyő előtt ülnek megbűvölten. Ki döbben még rá arra, hogy a képernyőn futó brutális, csonttörő akciókat soha senki sem nézheti tárgyilagosan, nem lehet semleges, hanem állást kell foglalnia, s hogy eközben a lelkéből az jön ki, amit ez a készülék – az általa sugárzott képek – kienged a palackból: a gonoszabbnál gonoszabb szellemek. Ha Isten azt mondja, hogy ne szeressétek a világot, se azt, ami abban van, akkor ez konkretizálva azt is jelenti, határolódjatok el olyan médiumoktól, amelyek kiengedik lelketekből a gonosz szellemeket, amelyek rombolnak, ölnek, és amelyeket nem vagytok képesek már visszaparancsolni a palackba. Hány ember döbben még rá arra, hogy ő tulajdonképpen most nem más, mint a világ legolcsóbb, legengedelmesebb és egyben legszánalmasabb keljfeljancsija? Hiszen a brutális jelenetekre azért van szükség csupán, mert csak ezekkel – és nem az önfeláldozó szeretet jeleneteivel – lehet egy egész „keresztény” országot a képernyő elé ültetni, és a maffiáknak mérhetetlen pénzt fialó reklámképeket a lelkükbe lőni. Milyen Istenben hisz ilyen rettenetes megkötözöttség oszlopához láncolt kereszténység? Ki merné azt mondani, hogy ahhoz az Istenhez, aki a Szentírásban kijelentette magát nekünk, és Fiában feláldozta az életét a mi bűneinkért? Aki ebben, tehát az egyetlen igaz Istenben hisz, az az ő akaratát hajtja végre, mert tudja, „hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket elhatározása szerint elhívott”(Róm 8, 28). Aki nem az Isten – kizárólag a Szentírásban kinyilatkoztatott – akaratát hajtja végre (Jn 14,15), az nem hisz Istenben, legfeljebb egy isten-imitációban, egy emberek által gyártott istenben. Mit mondhatunk olyan emberre, aki torokrákban szenved, és azt mondja a gyülekezetben, meg akar gyógyulni, ezért minden téren végrehajtja orvosa akaratát, s amikor kijön a gyülekezetből, az első kanyarban, ahol már nem látják a tagok, rágyújt a cigarettára, amelyről pedig tudja, hogy csak előbbre hozza a sírt? Ne előlegezzük mi senkinek olyan könnyelműen, s főleg külső jelek meg üres szájvallomások alapján az igaz Istenben való hitet, mert egyrészt erről is számot kell adnunk egyszer, másrészt egy felvizeséssel a saját istenhitünket romboljuk szét. Ha valaki Isten igazságát hallja (olvassa), de nem engedelmeskedik neki, annak második alkalommal már kevesebbet mond, harmadik alkalommal sokkal kevesebbet, mint másodszor, vagyis a visszhang törvénye érvényesül csak: a kimondott igazság mind jobban elhalkul, s végül teljesen elhal, tehát közömbösségbe fullad.

Az apostol figyelmeztetése minden gyülekezetnek és minden tanítványnak szól: „Mert Isten féltő szeretetével féltelek titeket: mivel eljegyeztelek titeket egy férfiúnak, hogy tiszta szűzként állítsalak benneteket a Krisztus elé”(2Kor 11,2). „Ugyanígy ti is, testvéreim, meghaltatok a törvény számára a Krisztus teste által, s ezért másé vagytok: azé, aki feltámadt a halottak közül, hogy gyümölcsöt teremjünk Istennek”(Róm 7,4).

Nem lehet odaállni félrevezetett, bemocskolt, megcsonkított szentként Krisztus elé, ezért szólítja fel a pergamoni – és benne valamennyi mai – gyülekezetet megtérésre az Úr.

 

Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek! Aki győz, annak adok az elrejtett mannából, adok neki fehér kövecskét is, és a kövecskére írva új nevet, amelyet senki sem tud, csak az, aki kapja.”

 

Nem szabad elsiklanunk az „akinek van füle” kifejezés mellett, mert a felületesség könnyen elhiteti velünk, hogy mindenkinek van füle. Csakhogy itt nem a szervről van szó, hanem a hallásról. Az pedig könnyen eltompulhat. Sok oka lehet ennek. Az egyik leggyakoribb ok a mai egyprédikátor-rendszerű gyülekezetekben keresendő, ahol egy világi rendszerű intézményben beprogramozott ember, a felekezet bibliamagyarázási hagyományainak megfelelő színtelen-szagtalan, gondosan fertőtlenített, 10-15 perces előadást tart, amelyből a hallgatók szinte semmit sem jegyeznek meg, mert el vannak foglalva saját gondolataikkal, mivel az egész rendszer azt sugallja, csak a jelenlét a fontos. Így születnek futószalagon, az évtizedeken keresztül tejen tartott csecsemő-hívők. A Biblia azt írja a Zsid 5,11-14-ben: „Erről nekünk sok mondanivalónk van, amit nehéz megmagyarázni, minthogy eltompult a hallásotok. Ugyanis ennyi idő múltán már tanítóknak kellene lennetek, mégis arra van szükségetek, hogy titeket tanítson valaki az Isten beszédeinek alapelemeire, mert olyanokká lettetek, mint akiknek tejre van szükségük, nem kemény eledelre. Aki ugyanis tejen él, járatlan az igazság igéjében, mivel kiskorú. A nagykorúaknak pedig kemény eledel való, mint akiknek érzékszervei a gyakorlat következtében már alkalmasak a jó és a rossz megkülönböztetésére.” El tudunk egyáltalán képzelni olyan embert, aki hallotta a „jó hírt”, hogy van szabadulás a halálból, és ezt senkivel sem közli, pedig még parancsot is kapott rá? El tudunk képzelni olyan embert, aki hallotta és megértette, de kényelmesebb hülyének tettetnie magát, és hagyni, hogy 50-70 éven keresztül az alapfogalmakat magyarázzák meg neki, tehát tejen tartsák, s akik azon tartják, azoknak egyenesen egy rendszerbe ágyazott érdekükké válik ez? Nos, aki nem tudja elképzelni, de látni akarja, az menjen be bármelyik nyugati gyülekezetbe. A zsidóknak (helyettesítsük be mindenhol helyébe a keresztények szót), miután hallották az evangéliumot, különböző fokon már tanítóknak (a szó bibliai értelmében: igehirdetőknek, bizonyságtevőknek, hiszen minden hívő papi személy) kellett volna lenniök (Kol 3,16; 1Pét 3, 15; v.ö. 5Móz 6,7; 2Tim 3,15). Ha a zsidók az evangéliumnak engedelmeskedtek volna, akkor ezt az üzenetet adták volna tovább, és nem a törvény-tudásukkal dicsekedtek volna; nem ezt tanították volna, amelynek az igazságát valójában nem értették meg, és nem önmagukra alkalmazták. Az „Isten beszédeinek alapelemei” kifejezéssel kapcsolatban a görög szöveg a stoicheia szót használja, amelynek több jelentése van. A nyelvhasználatban jelenti az abc-t; a fizikában azt a négy alapelemet, amelyből a föld áll; a geometriában a pontot és az egyenes alapfogalmakat, stb. A szerző csodálkozik, hogy ennyi év után még mindig az alapfogalmakat kell megtanulniuk, ami semmiképpen sem normális dolog. Csakhogy ez a probléma olyan idős, mint maga a Gyülekezet, és egyenesen abból keletkezik, hogy az ember nem akar nagykorúvá válni, mert ez már felelősséggel, önálló döntéssel, verejtékes munkával és elkötelezettséggel jár. Egy kolléganőm, aki az általános iskola alsó tagozatában tanított, elmesélte, hogy a negyedik osztályban van olyan tanítványa, aki nem is akar felső tagozatba menni, mert olyan jól érzi magát abban a légkörben, amelyben most van. A naiv gyermek úgy vélte, az idő megállítható. Nem tudta még, hogy ez az állapot pillanatnyi csak, és jövőre, ha ott marad, már másik tanítónőhöz, más osztályba kerül, s lehet, hogy azok a tanulók egyenesen kiközösítik őt, mint bukott tanulót, s akkor vesszőfutássá válik minden perc, és vége a gondtalan állapotnak. A világirodalom tele van olyan nagy művekkel – itt nem csak Goethe: Faust-jára gondolok – amelyben a főhős szeretné az élet legboldogabbnak hitt percében az időt megállítani, és a végtelenbe tágítani. De nincs olyan ember, aki ezt valamilyen formában ne élné át, de a bölcs ember reálisan szembenéz vele, a kevésbé bölcs, akár egy hullám hátán, viteti magát vele, amíg az a sziklafalhoz: a realitásokhoz nem csapja.


 

Az újszövetségi gyülekezetek kezdeti gyakorlata az volt, hogy az apostolok vagy munkatársaik csak addig maradtak egy-egy gyülekezetnél, amíg felkészítettek megbízható embereket a tanításra és a vezetésre.(2Tim 2,2; 1Tim 5,17; Tit 1,5-9). A krisztusi gyülekezetekben ennek a gyakorlatnak mindvégig meg kellene maradnia. Ma már el sem tudjuk képzelni egyetlen felekezetben sem, hogy az állami oklevéllel meg gyakran már doktori címmel rendelkező teológus-pszichológus (megdöbbentő módon ez is egyre gyakoribb!) azzal lép fel a szószékre, hogy utolsó prédikációját tartja ebben a gyülekezetben, hiszen most már sokan felkészültek a tanításra, vezetésre, neki meg tovább kell mennie, ahova az Úr küldi – esetleg a szomszédos faluba, ahol hivatalosan ezer év óta kereszténység van, csak a krisztusi evangéliumot nem hallották még sohasem. Nos, ma már ott tartunk, hogy aminek természetesnek kellene lennie, azt már elképzelni sem tudjuk. Olvasott valaki arról a Bibliában, hogy akit Isten elhív bármilyen szolgálatra, az onnan is megy majd nyugdíjba, sőt nyugdíjasként is elmegy még „nyugdíj-kiegészítő prédikációkat” tartani? Túlságosan sok olyan ember áll ma szolgálatba, akiket Isten nem hívott el, és sok olyan „szolgál”, aki egy bizonyos idő után valami okból alkalmatlanná vált, de hát a nyugdíj még messze van, s ezért nem lehet „állásából” elbocsátani. Amerre megy, csak fertőz a hitetlenségével, de a rendszert ennek ellenére sem lehet felszámolni. Persze, az évszázados ködösítés, lélekmosás hatására ma már a gyülekezeti tagok sem fogadnák el azokat „prédikátorként”, akiket a Szent Szellem felkészített a tanításra, mert hát azok nem „teológián tanult emberek”, nem „szakemberek”, nincs még „doktori” címük sem. Azt meg végképp nem fogadnák el, hogy bizonyos idő után a felkészített emberek is elmennek, mivel akkor már saját maguknak, mint felkészülteknek, kellene átvenni mások felkészítését, ha egyszer a krisztusi gyülekezetben a „királyi papság” szolgál, s ha ennek a gyülekezetnek nemcsak bejárata, hanem kijárata is van. Persze kényelmesebb ülni egy életen keresztül, és tökéletesen eltompulni. A nem „tanult emberekről” pedig csak annyit, hogy olyan gyülekezetben nőhettem még fel, ahol több olyan ember is szolgált, akik nehéz körülményeik miatt még a négy elemit sem végezhették el, de soha nem hallottam olyan mély bölcsességgel és a Szent Szellem felhatalmazásával elmondott igehirdetéseket, tanításokat, mint tőlük. Ők nem támaszkodtak filozófusokra, sem a tudomány bizonyítékaira, mert tudták, hogy – jelképesen szólva – a Mount Everestet nem kell fogpiszkálókkal alátámasztani. Isten a saját iskolájában készíti fel szolgáit, és nem világi intézményekben. Az isteni bölcsességgel megáldott C. H. MacKintosh azt írja: „Ha Isten Igéje emberi magyarázat nélkül nem elegendő, akkor az nem Isten igéje, mert ami elégtelen, az sosem lehet isteni. Két eset közül fel kell tenni az egyiket: vagy nem szólt Isten, vagy ha szólt, akkor az ő beszéde tökéletes. Ebben a kérdésben nincs semleges terület. Kijelentette magát Isten nekünk? A hitetlen így felel: nem! A vakhitű pedig így szól: Igen, de emberi tekintély nélkül nem lehet a kijelentést megérteni! Mindkét esetben hiábavaló lesz számunkra Isten drága Igéje. Ezen a ponton találkozik a hitetlenség és a vakhit; habár látszólag nagyon különböznek egymástól, mégis mindegyikük megrabolja az embert az isteni kijelentéstől”(Elmélkedések Mózes negyedik könyve felett). Bizonyos, hogy Isten nagyon szigorúan fogja büntetni azokat – és erre Jakab apostol is utal (3,1) –, akik beállnak egy Bibliától idegen rendszerbe, s azt a látszatot keltik, hogy az ő végzettségük, emberektől kapott felhatalmazásuk és „szakszerű” magyarázatuk nélkül nem lehet megérteni a Szentírást. Spurgeontól Arno C. Gaebeleinig sok olyan mély bölcsességgel megáldott szolgát sorolhatnék fel, akiket Isten megóvott attól, hogy egy teológiai intézményben menjenek át agy- és lélekmosáson, illetőleg ott programozzák be őket világi bölcsességgel, amit Isten bolondságnak nyilvánít. Magam is hálát adok Istennek, hogy megkímélt ettől. Viszont ilyen végzettség sem zárja ki azt, hogy valaki valóban Isten elhívott szolgája legyen, és addig meg ott végezze szolgálatát, ameddig és ahol a Szent Szellem használni akarja őt. Isten megőrizhet valakit egy teológiai intézményben is. A Szent Szellem ott fú, ahol akar, azt készíti fel, akit akar, és ahol akarja. Ez azonban nem igazolhat egy Újszövetség-ellenes rendszert.

 

Ha eltompult a hallás, akkor nem lehet felfogni azt, amit a Szent Szellem mond a gyülekezeteknek. Ez a tökéletesen eltompult érzéketlenség leolvasható ma a gyülekezetekben ülő emberek arcáról. Egyetlen arcon sem látható aggódás a bűnben élő gyülekezetért vagy önmaguk bűneiért. Egy igehirdető felvette azt a szokást, hogy prédikációja végén kórusban elmondatott a gyülekezettel egy-egy Igét, mintegy bátorításként. Legtöbbször azt mondatta el: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”(Jn 3,16). Mivel ilyen szép, mondjuk el még egyszer – mondta –, aztán még harmadszor is. Ennél tovább sosem jutottak, pedig csak három verssel kellett volna továbbmenni, és azt is elmondani, hogy teljes legyen a kép: „Az ítélet pedig azt jelenti, hogy a világosság eljött a világba, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert a cselekedeteik gonoszak”(Jn 3,19). Vagy ez a vers már nem vonatkozott erre a gyülekezetre!? Igen, az embereket sokféleképpen lehet manipulálni, és a Bibliát sokféleképpen lehet olvasni, különösen azt, amelyben egyes Igéket vastagbetűs szedéssel nyomtattak, s ahol rendszerint a kegyelemmel kapcsolatos igék vastag betűvel állnak, de az ítélettel kapcsolatosak már nem. Hogy Isten szeret bennünket, az nagyon fontos, de hogy Isten ítéletet is fog tartani fölöttünk, az már nem? Az élet nem szilveszteri babonás lózunghúzásokból áll, ahol kivétel nélkül mindenki csak kegyelemről és szeretetről szóló Igét húz a kalapból. A mai „gyülekezeti hívő” már rémálmában sem tudja elképzelni, hogy a Szent Szellem szilveszterkor is, meg máskor is, esetleg pont azzal az Igével akarja figyelmeztetni őt, aki már ötven éve ül a gyülekezetben, hogy „Emlékezzél tehát vissza, honnan estél ki, térj meg, és tedd az előbbiekhez hasonló cselekedeteidet, különben elmegyek hozzád, és kimozdítom gyertyatartódat a helyéből, ha meg nem térsz”(Jel 2,5). De ne féljetek, amíg a Szent Szellem helyett önkényes kezek állítják össze a Bibliából a holt betűket, amelyek ölnek, senki sem fog ilyen felszólítást kapni.

 

Ahogy a szövegből is kiderül, Jézus figyelmeztetése minden gyülekezetnek szól. Akik győznek, mert nem kötnek kompromisszumot erkölcsi és hitkérdésekben, azokat Jézus az elrejtett mannában részesíti, amely a valóságban ő maga, tehát az élet kenyere. Az ókorban az ünnepi játékokon a győzteseket babérkoszorúval és különböző díjakkal jutalmazták. A győzelmi díj hitelesítéseként egy kis fehér kövecskét is kaptak, amelyre a nevük volt bevésve. Aki a hitben győzelmet arat, az a győzelem hitelesítéseként Jézustól kap egy fehér kövecskét, amelyre a győztes új neve lesz belevésve. Jézus beváltja ígéretét: „Íme, újjáteremtek mindent”(Jel 21,5). Ezt a nevet csak Jézus ismeri, és az, aki kapja. Ez is utal arra a bensőséges és szoros kapcsolatra, amely Jézus és a győztesek között lesz. Remélem, te is új nevet kapsz majd!


 

Szólj hozzá!

A THIATIRAI GYÜLEKEZET

 

„A thiatirai gyülekezet angyalának írd meg: ezt mondja az Isten Fia, akinek olyan a szeme, mint a tűz lángja, és a lába hasonló az aranyérchez: Tudok cselekedeteidről, szeretetedről és hitedről, szolgálatodról és állhatatosságodról, és arról, hogy az utóbbi cselekedeteid többet érnek az elsőknél. De az a panaszom ellened, hogy eltűröd Jezábelt, azt az asszonyt, aki profétának mondja magát és tanít, és eltántorítja szolgáimat, hogy paráználkodjanak és bálványáldozati húst egyenek; pedig adtam neki időt, hogy megtérjen, de nem akar megtérni paráznaságából. Íme, betegágyba vetem őt, és a vele paráználkodókat nagy nyomorúságba, ha meg nem térnek cselekedeteikből; gyermekeit pedig megölöm döghalállal, és megtudja valamennyi gyülekezet, hogy én vagyok a vesék és a szívek vizsgálója, és megfizetek mindnyájatoknak cselekedeteitek szerint. Nektek pedig, a többi thiatirainak, akik nem fogadjátok el azt a tanítást, akik nem ismertétek meg a Sátán mélységeit – amint azt nevezik –, ezt mondom: nem vetek rátok más terhet, de amitek van, azt tartsátok meg, amíg eljövök. Aki győz, és megtartja mindvégig az én cselekedeteimet, annak hatalmat adok a pogányok felett, hogy legeltesse őket vasvesszővel, törje őket össze, mint a cserépedényeket; ahogyan én is hatalmat kaptam erre az én Atyámtól, és annak adom a hajnalcsillagot. Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek!”(Jel 2,18-29).

 

Thiatira 60 km-re van dél-keletre Pergamontól, de ennél lényegesen kisebb város volt. Híres volt a körülötte elterülő rendkívül termékeny földterületről. Mint iparváros, elsősorban a gyapjúfestésről volt ismert, s ezzel kapcsolatban arról, hogy itt állították elő az ókorban híres bíborfestéket. Annak a bíborárus Lídiának a szülővárosa, akivel Filippiben találkozott Pál apostol, s „akinek az Úr megnyitotta a szívét”, így az első keresztény Európában, akit név szerint ismerünk (ApCsel 16,14). Thiatirában volt egy macedón kolónia, s ezáltal keletkezett összeköttetés a macedon Filippi és Thiatira között. A 2. században a montanisták központja volt a város. A mozgalom Montanusról kapta nevét, aki 156-ban Frigiában kezdett tanítani. Ő és hívei tiltakoztak az egyháznak a világhoz hasonuló langyos magatartása ellen; mindnyájan látták és hirdették is, hogy az egyháznak meg kell újulnia. Míg a katolikus püspökök azt kívánták, hogy az egyháznak lehetőleg minél több tagja legyen – éppen úgy, mint ma! –, addig a montanisták megkívánták, hogy a felvételért folyamodók élete bizonyítsa, hogy valóban keresztények. Gyakorlatilag igyekeztek visszatérni az első gyülekezetek mintájához, egyszerűségéhez. A katolikus csoportok egyházzá szerveződésével az első szeretet heve egyre jobban lanyhult, és törvényszerűen a világ szelleme foglalta el ennek a helyét. Csakhogy ez a folyamat akkor még nem fejlődhetett ki minden ellenállás nélkül, mert párhuzamosan olyan csoportok is felléptek, amelyek elkülönültek, és megújulásra törekedtek. Ezek közé tartoztak a montanisták is.

A hét levél közül a leghosszabb ahhoz a városhoz szól, amely Plinius szerint a legjelentéktelenebb volt. Vallásos vonatkozásban sem játszott különösebb szerepet a helység. Nem volt kiemelkedő kultusza sem a császárnak, sem a görög isteneknek. Ami ilyen szempontból mégis említésre méltó, az egy szentély volt, ahol jövendőmondást gyakoroltak, s vezetője egy Sambathe nevű nő volt. Mivel viszonylag keveset tudunk a városról, ezért az akkori körülményeket sem könnyű megítélni. Azt tudjuk, hogy jelentős kereskedelmi központ volt. Ásatási leletekből az is kiderült, hogy rengeteg céh volt itt, így pl. a gyapjúval, lennel, bronzzal, felsőruhával, festéssel, fazekassággal, kenyérsütéssel foglalkozóknak, sőt még a rabszolgakereskedőknek is volt céhük. A gyülekezet problémája több vonatkozásban is valószínűleg összefügg velük. Egy céhbe való belépés, tehát egy céhtagság megtagadása súlyos következményekkel járt. Aki ezt megkockáztatta, az kizárta önmagát a gazdasági jólétből. A gyülekezeti tagoknak ezt mégis meg kellett tenniök, ha el akartak különülni a világtól, hogy megőrizhessék krisztusi hitüket. Ugyanis a mediterrán ember fő étkezése még ma is – az egész napi hőség után – a bőséges vacsora, amelyet szeret lakomaszerűen, nagyobb társaságban, a szociális kapcsolatot ápolva, amolyan életörömet sugárzó környezetben elfogyasztani. A céhek gyakran jöttek össze közösségi vacsorákra, gyakran egy-egy templomban, de ha nem itt, akkor is az isteneknek hozott áldozattal kezdődött és végződött a találkozó. A vacsorán pedig az áldozati húst szolgálták fel. Ráadásul – ahogy ez a mai napig szokás mindenütt a világon – ezeken a találkozókon nemcsak húst fogyasztottak, hanem alkoholt is bőségesen, amely feloldja az erkölcsi gátlásokat, s így a céhtalálkozók gyakran féktelen orgiákká váltak. Akkor még természetes volt – nem úgy, mint ma – hogy az ilyen „féktelen bulikon” való részvétel nem egyeztethető össze semmilyen módon sem a krisztusi élettel. Az is nyilvánvaló, hogy egy Krisztushoz hű magatartással a „gazdasági, tehát üzleti buliból” is kizárja magát az ember. Abból a „buliból” amelyet az alvilág törvényei irányítanak; ahol korrupció, átverés, hazugság, adócsalás és dörzsölt sztárügyvéd nélkül semmi sem megy. Nyilvánvalóan sok fejtörést okozott ez a thiatirai gyülekezetben is. A dilemma: Krisztus vagy a világ; egy szent élet vagy egy képmutató farizeusi magatartás, Damoklész kardjaként függött a gyülekezet fölött. A csábítás viszont óriási, és olyan kitartó, mint a parti sziklákat ostromló hullámverés. S mivel a Biblia figyelmeztet bennünket, hogy rengeteg hamis tanító, hamis próféta (meg prófétanő) van minden korban, ezért csak idő kérdése, mikor bukkan fel egy megnyerő külsejű, „nagy dumájú” Jezábel, aki ezt a konfliktust igaznak álcázott tannal fel akarja oldani, tehát a világhoz való hasonulást „bibliailag” alátámasztani. Ezt a gyülekezetet nem kívülről fenyegette veszély, hanem belülről, amelyre Pál apostol is figyelmeztetett: „sőt közületek is támadnak majd férfiak, akik fonák (az elberfeldi fordításban: elferdített) dolgokat beszélnek, hogy magukhoz vonzzák a tanítványokat”(ApCsel 20,30). A Gyülekezet számára minden korban ez volt, ez ma is a legnagyobb veszély, mert a csordaösztön hatására, a hagyományokba, üres formákba merevedett, a szellemek vizsgálatára már képtelen közösség, alvajáróként követ egy-egy báránybőrbe bújt szupersztárt, hiszen az elferdített Ige mindig „emberszabású”, s ezáltal egyenesen csalogató csemege. Eszünkbe jut-e ezzel kapcsolatban, hogy miért bízták a gyülekezetek vezetését, tanítását, pásztorolását vénekre az apostolok? Hogy megnehezítsék a jezábelek: az elferdített dolgokat beszélő hamis tanítók behatolását a nyáj közé. Kövessük megkülönböztetett figyelemmel ennek a gyülekezetnek az útját, hiszen éppen a világhoz való alkalmazkodás, a jóléti társadalommal kötött kompromisszum miatt vált a nyugati keresztény gyülekezetek többsége jégvermekké az elmúlt évtizedekben.

 

A thiatirai gyülekezet angyalának írd meg: ezt mondja az Isten Fia, akinek olyan a szeme, mint a tűz lángja, és a lába hasonló az aranyérchez”

 

A felmagasztalt Úr szeme elől semmi sem maradhat rejtve; tekintete elől még a legkegyesebb kulissza sem rejthet el semmit sem. A leírás hasonló ahhoz, amit az 1,13-15. versekben olvasunk, annyi különbséggel, hogy itt az „Emberfiára” vonatkozik, míg a fenti leírásban „Isten Fiára”. A thiatirai gyülekezeti helyzet megkövetelte Jézus istenségének a megerősítését, illetőleg az itteni bűnök feletti igazságos felháborodásának a megerősítését. Az utalás Krisztus „lángszemére” és „aranyérchez” hasonló lábaira, mint szemléltető eszköz teszi szemléletessé a gyülekezete fölött ítélkező Krisztus haragját.

Egyetlen embernek sincs olyan szeme, mint a tűz, amely áthatol mindenen. Mi az ember külsejét látjuk csak, bár gyakran sejtjük, hogy mi van elrejtve benne. De minket kegyes szavakkal meg lehet téveszteni, Jézust azonban soha. A mi felmagasztalt Urunk Szellem, mint Isten: „Az Úr pedig a Szellem, és ahol az Úr Szelleme, ott a szabadság”(2Kor 3,17). Mi megértjük A Jelenések Könyvének képes kifejezését, ha Jézus lábát „a kemencében izzó aranyérchez”(1,15) hasonlítja, mert ez mindent megsemmisít, épp úgy, mint Jézus ítélkező szava.

Itt nem ember szól a gyülekezethez, hanem Isten Fia. Az első keresztények Isten Fiának nevezték Jézust, mert senki sem áll olyan közel az emberhez, mint ő, és benne teljesedik ki Isten lénye. Ezért cselekedhetett Isten hatalmával, és jelenthetett ki olyan ítéletet, amely alól senki sem vonhatta ki magát. Ő a Gyülekezet megvesztegethetetlen bírája. Soha nem köt kompromisszumot a bűneinkkel. A gyülekezetek által elkövetett bűnöket épp olyan komolyan vizsgálja meg, mint a világ bűneit, de sokkal szigorúbb következményekkel járnak, mert a gyülekezet vezetője, pártfogója, segítője a Szent Szellem, aki feltárja a bűnt, és minden gyülekezeti tagot képessé tesz a bűn felismerésére, illetőleg egyúttal meg is parancsolja neki a bűn eltávolítását. Ha nem teszi meg a gyülekezet, illetőleg a hívő, akkor nem hiszi el a világ, hogy Jézus Krisztus megváltotta bűneinket; s ezzel a gyülekezet, a hívő megtagadja Jézust, épp úgy, ahogy azt Júdás tette.

Azt hiszem a „megbocsátás” szó túlságosan renyhévé teszi sokszor a lelkiismeretünket, mert olyan magától értetődő dolognak tekintjük, s ilyen mentalitással nem látjuk meg, hogy éppen a bűnben rejlő halált tárja fel előttünk. Hogyan szerethetjük azt még, amit Krisztus magával vitt a keresztre? Nem kell mindazt a leghatározottabban gyűlölnünk, amiért Urunk az életét áldozta fel a kereszten? Ha vére árán vásárolt meg bennünket, akkor nem az ő tulajdona vagyunk-e? Hogyan állíthatjuk testünket, lelkünket, szellemünket más urak szolgálatába, miközben azt szeretnénk elhitetni mindenkivel, hogy mi Krisztuséi vagyunk?

Jézus nagyon jól tudja, hogy egy gyülekezet, egy tanítvány lelkiismeretét milyen könnyelművé és felszínessé teheti, s ezzel a lényegét változtatja meg a megbocsátás szó, ha azt az olcsó kegyelem jelszavává torzították. Az egyedül a hitből való megigazulás, amelyet Jézus szerzett nekünk a kereszten, nem menthet meg bennünket, ha a „gonoszság takarójául” használjuk (1Pét 2,16). Teljes erejének bevetésével birkózik Pál apostol a galátabeli gyülekezettel (Gal 5), hogy meggyőzze, a hitből való megigazulás nem vezethet semmiféle kompromisszumhoz a bűnnel, hanem olyan hatalommá kell, hogy váljon bennünk, amely elválaszt bennünket a bűntől, és a Szellem gyümölcseit teremje bennünk és általunk.

Jézus pontosan tudja, hol vált a hitből való megigazulás légüres dogmává, puszta teológiai játéklabdává, és ezért nem is nyerhetett hatalmat ott az élet fölött. Nagyon jól tudja, hol lett a megbocsátásból olcsó kegyelem, amely pusztán a lélek elkábítására szolgál, de sohasem érinti lényünk lényegét. Tudja, hogy a vele és benne való élet hol vált puszta látszattá, s ennek következtében Igéje a világ szemében hiteltelenné. Belőle nem fogy el az a szeretet, amely harcol a gyülekezetéért és minden egyes tagért; ő mindig készen áll a mentésre. De épp így ítéletet tarthat bármikor egy látszatgyülekezet vagy egy látszathívő felett. De még akkor is legtöbbször az az utolsó célja, hogy mentsen, és ne ítéljen el. De Jézus minden tanítványának, aki, és minden gyülekezetének, amely a bűnnel játszik, számolnia kell azzal, hogy az Úr részben már itt a földön végrehajthatja rajta ítéletét.

 

Tudok cselekedeteidről, szeretetedről és hitedről, szolgálatodról és állhatatosságodról, és arról, hogy az utóbbi cselekedeteid többet érnek az elsőknél.”

 

Jézus először nem arról a súlyos kárról beszél, amely megrontotta a gyülekezetet, s amely okot adott e levél írására, hanem először azokról a cselekedetekről beszél, amelyek örömet szereznek neki. Azzal, hogy először a pozitívumokat emeli ki, és csak utána tér rá a negatívumokra, szeretné a gyülekezet gondolkodásmódját az ő látásmódjával befolyásolni.

Azzal, hogy elsőnek egy elvont fogalmat, a cselekedeteket említi először, tudtára adja a gyülekezetnek, hogy mindenről tud, ami a gyülekezetben történt és történik, s ezzel nemcsak a konkrét tettekre utal, hanem a belső tartásra, a belső motívumokra is, amelyekből a tettek kinőttek. Ezek a motívumok mindig rejtve maradnak előttünk; ezeket egyedül Jézus ismeri. Egyedül ő képes arra, hogy megítélje „a szív gondolatait és szándékait”(Zsid 4,12). Mi megítélhetjük, sőt meg is kell ítélnünk Isten Igéje segítségével, hogy egy cselekedet, vagy annak a gyümölcse jó-e vagy rossz, de azt már nem szabad megítélnünk, hogy az a cselekedet puszta számításból, irigységből, féltékenységből, képmutatásból, haragból vagy bármilyen más érzésből, szándékból keletkezett-e, mert ilyen megítélés a mi esetünkben már ítélkezés. Egyedül Jézus tudja, hogy mi lakozik egy-egy szívben.

A gyülekezet cselekedetei közül Jézus elsőnek a szeretetet emeli ki, a leghatalmasabb erőt, amely a gyülekezetet Jézushoz és a tagokat egymáshoz fűzi. Ha ez a szeretet tölti be a testvéreket, akkor a hétköznapjaik is krisztusi tartalommal telítődnek meg, s ennek a kisugárzása a világra, hitelesíti azt, hogy ők valóban az Úr tanítványai.

Jézus megdicséri a gyülekezetet hitéért, szolgálatáért, állhatatosságáért. Mindegyik külön-külön is hatalmas tartóoszlop Krisztus gyülekezetében. De bármennyire is azok, normális körülmények között nem kapott volna külön dicséretet ezért a gyülekezet, mert az alapfeltételekhez tartoznak. A Jézus Krisztusban való hit nélkül nincs keresztény gyülekezet. Itt abszolút mindegy, hogy egy csoport minek nevezi önmagát, hanem egyedül az a fontos, hogy Jézus elismeri-e az ő gyülekezetének. Egy gyülekezetre ugyanaz érvényes, mint az egyes tanítványokra is: „Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát”(Mt 7,21). Az Atya akarata megtalálható a teljes, és nem a világi egyházak, a Sátán felbérelt teológusai által kirostált Szentírásban. Ha valaki jogot formál arra, hogy felhatalmazás nélkül kiüssön egy téglát egy falból, akkor sokan jogot formálnak erre, s végül már nem az Atya akaratát képező fal fog állni ott, hanem az emberek akaratát képező, ezer meg ezer lyukból álló olyan fal, amely már csak elméletben az. Az Atya akaratában, tehát parancsában nemcsak a hit, a szolgálat és az állhatatosság szerepel, hanem egész sor – épp ilyen fontos – más követelmény is.

Keresztény gyülekezet-e az, amelyik azt állítja – az állítás önmagában még nem mérvadó! –, hogy hisz Istenben, de Jézus Krisztust nem tartja Istennek, csak példamutató, kiemelkedő embernek? Az Atya akaratát cselekszi-e ez a gyülekezet? Nem Isten jelentette-e ki félreérthetetlenül a hegyen – amikor Péter meggondolatlanul nemcsak Jézusnak, hanem melléje Mózesnek és Illésnek is sátrat akart készíteni –, hogy: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, reá hallgassatok!”(Mt 17,5). Jézus neve mellett nem állhat más név! Őt magasztalta föl Isten mindenek fölé, „és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeiké, földieké és földalattiaké”(Fil 2,9-10).

A Bibliából tudjuk, hogy sokan – hatalmas egyházak, szekták sokmilliós taglétszámmal – próbálják majd meggyőzni Jézust ama napon arról, hogy ők az ő nevében prófétáltak, ördögöket űztek ki, és sok csodát tettek. Jézus mégis kijelenti nekik: „Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők!”(Mt 7,23). Ha a thiatirai gyülekezet nem hallgat Jézus feddésére, és nem tér meg, akkor hiába mondja majd ama napon, hogy példás volt a szeretetünk, a hitünk, a szolgálatunk, az állhatatosságunk, Jézus mégis gonosztevőnek fogja minősíteni. És ez érvényes – a filadelfiai és a szárdiszi gyülekezet kivételével – a másik öt gyülekezetre is, és érvényes különösen a mai gyülekezetekre, amelyekben a szeretet, a hit, a hűség, az engedelmesség, a szolgálat, az állhatatosság gyakorlatilag ismeretlen fogalmak már. Félreértés ne essék, én hitről beszélek, és nem vakhitről. És mivel ezek hiányoznak, már nem kell attól tartani, hogy az ellenség besettenkedik a gyülekezetbe, hiszen az ellenség már régóta bent ül a gyülekezetben, sőt a legtöbb gyülekezetben már csak az ül ott. És nem kellett belopódzania, hanem fényes nappal, saját zászlaja alatt vonulhatott be a főkapun, miközben, a már csak háryjánoskodásból élő gyülekezeti tagok, díszsorfalat álltak. Ha krisztusi tanítványok lennének még köztük, akkor azokat fel kellene ismerni legalább arról is, hogy nem ülnek, mert egy tanítvány nem ülhet, ha valóban az Urat szolgálja.

 

De az a panaszom ellened, hogy eltűröd Jezábelt, azt az asszonyt, aki prófétának mondja magát, és tanít, és eltántorítja szolgáimat, hogy paráználkodjanak és bálványáldozati húst egyenek.”

 

Az a gonoszság, amellyel a pergamoni gyülekezetben találkozunk, itt már félelmetes alakot ölt. De hát nem figyelmeztet egyértelműen bennünket Isten Igéje arra „hogy egy kicsiny kovász az egész tésztát megkeleszti”?(1Kor 5,6-8). Az Úr ennek a kitakarítására szólít fel bennünket. Ott még csak néhányan voltak, akik kitartottak a Bálám tanítása mellett, itt már egy prófétanő tanítja Krisztus szolgáit paráználkodásra (ne szűkítsük le a fogalom jelentését csak a szexre, mert minden kapcsolat a világgal paráználkodás!) és bálványimádásra. Az el nem távolított kicsiny kovász a Gyülekezet széléről a szívig hatolt. S ha nincsenek őrállók, akkor nincs figyelmeztetés a veszélyre, ha nincs figyelmeztetés, akkor nincs felismerése a bűnnek, s ha nincs felismerés, akkor nincs bűnbánat; akkor nyomorúság, betegség van, amelynek következménye a pusztulás.

Gondosan kell figyelnünk az Úr minden szavára. Mi a panasza itt a gyülekezettel szemben? Az, hogy e l t ű r i Jezábel tévtanításait és lélekölő praktikáit. Az Úr gyűlöli – és nekünk is gyűlölnünk kell! – azt a toleranciát, amely a hamis tanításokat, és a világgal kötött kompromisszumokat némán tudomásul veszi, s ezzel gyakorlatilag elfogadja azokat. Ez a tolerancia abszolút vak, mert e szerint a halottakért való imádkozás, a tisztítótűz, a pénzért árult bűnbocsánat, pogány istennők imádata, a bálványszentek előtt való térdepelés, a mennyország kulcsaival való légüres, de roppant veszélyes manipulálás, az apostolok nevével való csalárd visszaélés, stb. nem hamis tanítások, sőt aki ezt mondja, az „ítélkezik”. Egy gonosz szellemnek csak a megfelelő trójai falóra volt szüksége, amit az ökumenizmusban meg is kapott, s ma már gyakorlatilag alig van még olyan gyülekezet, amelyet könnyedén birtokába ne vett volna. Hallotta valaki, hogy bármelyik budapesti, berlini, kassai vagy aradi gyülekezet tűrése elérte a határt, eltávolította a kovászt, és nyíltan elhatárolódott korunk egyik legalattomosabb gonosz szellemétől? Nem elég időnként, ha még sem úgy fut az ökumenizmus rázós szekere, ahogy naiv-ostoba módon elgondoltuk, egy tétova „Nem!”-re gondolnunk, hanem ki is kell kiáltanunk azt, s amennyire rajtunk múlik, az ebből következő feladatokat is tétovázás nélkül végre kell hajtanunk. A „Nem!”-nek minden vonatkozásában és minden következményével együtt meg is kell mutatkoznia az életünkben. Óh, a második világháború után nagyon sok német védekezett azzal – mint sok magyar a rendszerváltás után –, hogy nem értett egyet Hitlerrel, mint itt Rákosival vagy Kádárral, csak akkor nem mondta ki a „Nem!”-et, amikor még sok embert megmenthetett volna vele. A „Nem!”-nek gyakran súlyos konzekvenciái is vannak, amelyeket vállalnunk kell! A Szentírás szerint mindennek megvan a maga ideje, így a „Nem”-nek meg az „Igen”-nek is.

Ha a thiatirai gyülekezet centrumában a hamis áldozat állt, akkor ez nyilvánvaló utalásként fogadhatjuk el a konstantini idők utáni egyházra, amikor a világgal vadházasságot kötött egyház élére az egész Római Birodalomban mindenható úrként, a pogány császárok címét (mind a mai napig!) büszkén viselő püspök (a későbbi pápa) került, akinek a hatásköre alatt az egyház integrálta a legsötétebb babiloni meg más pogány tanításokat és praktikákat, és amelynek centrumában mind a mai napig a hamis áldozat áll. A római katolikus egyház szíve a mise, ami nem más, mint pogány, bálványáldozati szertartás, amelyben kiáltó ellentétben a Zsid 10,10-14-el, „ahol egyetlen áldozattal örökre tökéletessé tette a megszentelteket” Krisztus (14.v.), állandóan megismétlik az áldozatot, amelyben Krisztus „valóságos vérét” és „valóságos testét” eszik. Malakiás próféta könyvére hivatkoznak: „Hiszen napkelettől napnyugatig nagy az én nevem a népek között, és mindenütt jó illatú áldozatot mutatnak be nevemnek, és az tiszta áldozat”(Mal 1,11). Először: Igen, így lett volna, ha Izráel engedelmeskedett volna Istennek, akinek az volt a terve kiválasztott népével, hogy benne lássa a világ az ő dicsőségét; vagyis, hogy a világ világossága legyen, de Izráel legnagyobb része – épp úgy, mint a kereszténység legnagyobb része – a sötétséget választotta. „Én öveztelek föl, noha nem ismertél. Hadd tudják meg napkelettől napnyugatig, hogy nincs más rajtam kívül, én vagyok az Úr, nincs más!”(Ézs 45,5-6). Másodszor: Malakiás, mint az Ószövetség egyik prófétája, a törvény prófétája volt. Jézus pedig betöltötte a törvényt a Golgotán értünk. Velünk új szövetséget kötött Isten, ezért nekünk e szerint kell élnünk és cselekednünk. Bárki, bármikor, bárhol, bármilyen vonatkozásban visszatér a törvényhez, az automatikusan elvesztette a kegyelmet, hiszen ezzel Jézus áldozatát hiábavalónak tartja, s ezzel Jézust ismét keresztre feszíti. Harmadszor: Malakiás próféciájának egyik alapvonása, hogy Isten múltbeli, jelenlegi, és eljövendő cselekvéseit tárja Izráel elé, hogy az emberek látásmódja megváltozzon, új remény szülessen bennük, hogy a szövetségi hűséget új tartalommal töltsék meg. Ha összevetjük más próféták jövendölésével (EZ 40-48), akkor ő is az eljövendő ezeréves uralkodásra utal itt. Ezt erősíti az a tény is, hogy nem lehet teljes biztonsággal megállapítani, hogy a héber „muggas” szenvedő ige jelen vagy jövő időben áll-e. Az Ószövetség más helyén levő próféciák jövő idejű jelentését támasztják alá, ezért jelentése itt: „áldozatot fognak bemutatni majd”. Negyedszer: A Biblia sohasem mond ellent önmagának. Ezt csak üresfejű és sötét lelkű emberek szeretnék bizonyítani sokszor. Ha valóban a nemzetek áldozat bemutatására vonatkozna, akkor ez lenne az egyetlen hely a Bibliában, amely a pogány istentiszteleteket helyesli, vagyis azt, amit ezer helyen szigorúan elítél. De Malakiás könyvének többi kijelentésével is ellentétben állna, hiszen a mózesi szövetség engedelmes betartására szólítja fel Izráelt, illetőleg ő is olyan napról beszél, amikor az Úr visszatér, és egész Izráel a tiszta istentiszteletet fogja bevezetni. Ötödször: Bizonyos, hogy elképesztő arcátlan hazugság lenne azt állítani, hogy az elmúlt másfél évezredben volt ilyen időszak a katolikus egyház történetében, akár csak egy percig is. Az Istennek tiszta áldozatot bemutatók elégetése a máglyákon gyalázatos „áldozat-bemutatás” volt. És ha végigtekintjük a pápák tevékenységét, hatalmuk szüntelen növekedését, akkor inkább olyan törekvést láttunk és látunk ma is, hogy nagy legyen „az én nevem a népek közt”. De Isten nekik is pontosan ugyanazt mondta és mondja, mint minden halandónak: „Bizony por vagy, és vissza fogsz térni a porba!”(1Móz 3,19). Ha már Malakiásra hivatkozik valaki, akkor nem lenne szabad Isten szigorú figyelmeztetéseit – amelyek kortól függetlenül minden emberhez szólnak – nagy ívben kikerülni. Amikor látom, hogy a bajor falvakban, városokban évente egyszer felvonulnak különböző állataikkal az emberek, hogy azok egyházi áldásban részesüljenek – ezer meg ezer más példát is mondhatnék az áldás ilyen durva megcsúfolására –, akkor mindig eszembe jut Isten figyelmeztetése: „Megátkozom áldó karotokat”(Mal 2,3). A taktika másfél ezer év óta ugyanaz: létre kell hozni egy tévtant, alá kell támasztani a Bibliából önkényesen kiválasztott Igékkel, bevonni misztikus köddel, „átlényegülési” mesékkel, amit csak a papság magyarázhat meg, mert csak ők kapnak (állítólag) „új kijelentéseket”, s ennek nyomán futószalagon születnek a torzszülöttek, akik kijelentik: nem lehet igaz, mert szemben áll a józan ésszel, de elhiszem, mert az egyház nem tévedhet. „Ne tévelyegjetek: Istent nem lehet megcsúfolni. Hiszen amit vet az ember, azt fogja aratni is”(Gal 6,7).

 

Nem tudjuk, hogy az önjelölt prófétanőnek – aki lényegében a Sátán trójai falova volt – valóban Jezábel volt a neve, vagy azért kapta ezt a nevet, mert a mentalitása megegyezett azzal a Jezábellel, aki a gyenge Aháb király hatalom-mániás felesége volt (2Kir 9), és rendkívül nagy veszélyt jelentett férje és Izráel népe számára.

A nemi élet szabadossága, tehát a paráználkodás meg a bálványimádás épp úgy hozzátartozott sok pogány valláshoz Kis-Ázsiában és másutt is, mint ahogy mindent betöltve hozzátartozik ma a nyugati világ „kultúrájához”. Csakhogy ami a pogány világban a mindennapi természetes gyakorlat, az a keresztény gyülekezet számára a legborzalmasabb istengyalázás. Téved, aki most azt hiszi, hogy Jezábel szándékosan akart kárt okozni a gyülekezetnek. Szó sincs róla! Mert akkor Jézus nem mondta volna, hogy adott neki időt, hogy megtérjen (21.v.). Ő azért hozott új – s mint tudjuk tisztátalan – tanításokat, hogy a gyülekezet törekvését alátámassza ezekkel. Ő hitt abban, hogy a gyülekezet élete attraktívabb, színesebb, mozgalmasabb, vonzóbb lesz az ő tanai által, és a (modern világban élő) fiatalok is szívesebben csatlakoznak majd egy „korszerűsített világnézetű” gyülekezethez, amelyben énekkari „szolgálat” van, ahol „korszerű” zene harsog, és nem ítélik el a házasság előtti szexet, illetőleg semmiféle szexet sem. Szemléltető eszközként oldalakon keresztül sorolhatnám fel az ezzel kapcsolatos mai, „diszkósított”, modern gyülekezeti példákat. Semmiképpen se képzeljük el Jezábelt valami szörnynek, akiről már messziről lerí, hogy az, mert bizonyos vagyok abban, hogy ma megnyerő egyéniségű, karizmatikus prédikátor-pszichológusként, a női idomokat érvényesítő, testhez simuló kardigánban és cipőkanál segítségével felhúzott farmerben, bármelyik nyugati gyülekezetben frenetikus hatású, ünnepelt sztár-előadó lehetne. Németországban (már nem írom le, hogy a reformáció hazájában, mert ez ma már karikatúraként hat) már évtizedek óta a dalai láma az egyik várva várt vendég, akit még a legmagasabb politikai és egyházi vezetők is őeminenciájának szólítanak. Amikor buddhista igehirdetésében azt mondja, hogy nem hisz a Sátán létezésében, mert ő még sohasem találkozott vele, akkor a százezres „keresztyén” tömeg őrjöngve tapsol hosszú perceken keresztül, amivel csak azt bizonyítja, hogy a Szentírással homlokegyenest ellenkező tan termékeny talajra talált bennük. S azért találhatott bennük termékeny talajra, mert tele vannak vallásossággal, csak az evangéliummal nem találkoztak még sohasem, vagyis a talaj üres. Lehet konkolyt vetni bele.

Amikor kb. másfél évtizeddel ezelőtt egy stuttgarti evangélikus papnő eltávolítása évekig tartott – hiszen az államegyházra, mint munkaadóra éppen azok a törvények érvényesek, mint az állam más munkaadóira is –, akkor a nők százai emeltek saját testükkel barikádot köréje, hiszen azért harcolt, hogy az úrvacsora középpontjába, a Krisztus véréről szóló megemlékezés helyett a női menstruációs vér tisztelete álljon. Néhány farizeus szörnyülködött akkor még ezen – ma már ennél hajmeresztőbb dolgokon sem –, de egynek sem jutott eszébe, hogy akkor kellett volna figyelmeztetnie másokat, amikor a gonosz szellemek kiszabadítására készültek. Ha valaki látja, hogy gonosz kezek aláaknázzák azt a hidat, amelyen naponta több ezer ember halad át, nem kell-e torkaszakadtából figyelmeztetnie a veszélyben levő gyanútlan embereket? Hát nem ez az igazi szeretet? Mondhatja-e bármelyik újjászületett ember, hogy a figyelmeztetés a pap, a prédikátor, a pápa feladata? Az Újszövetségben nem a „királyi papság” feladata-e ez?

Gyakran képernyőn is látni, ahogy különböző gyülekezetekben a „mindenható istent” játszó sztárprédikátorok csodatevőként lépdelnek el a gyülekezetben felállított sorfal előtt, és ujjuk egyetlen érintésétől úgy csuklanak össze az emberek, akikből betegséget vagy gonosz szellemet akarnak kiűzni, mint az üres zsákok. Ezekben a gyülekezetekben nyilván azt is fontos „szolgálatnak” tekintik, hogy vannak kimondottan erre a célra kijelölt fogdmegek, akik felfogják az összecsukló „zsákokat”, hogy halálra ne zúzzák magukat. Más gyülekezetekben az egészséges tanítás helyett a földön fetrengenek, üvöltöznek idiótikus arckifejezéssel, azt állítván, hogy a Szent Szellem munkálkodik bennük, vagy éppen a nyelveken szólás ürügyén találnak ki új, állati hangokat. A Sátán még sohasem lépett be egyetlen gyülekezetbe sem valódi, farkas alakjában, sőt nagy gondot fordít arra, hogy tökéletes báránynak, „a világosság angyalának adja ki magát”(2Kor 11,14). Ezért figyelmeztet Jézus bennünket: „Óvakodjatok a hamis prófétáktól, akik juhok ruhájában jönnek hozzátok, de belül ragadozó farkasok. Gyümölcseikről ismeritek meg őket”(Mt 7,15-16). Csak hát az önigazult „gyülekezeti hívő”-t a mutatvány érdekli, és nem a gyümölcs.

Sajnos, a középkori festők naiv sátán-ábrázolásai mélyen beivódtak a köztudatba, pedig jól tennénk, ha az tudatosodna bennünk, hogy a Sátán szinte kivétel nélkül, jól szabott öltönyben vagy divatos kosztümben jelenik meg előttünk; ragyogó előadó, és senki sem múlja felül figyelmességben, az ügy iránti buzgóságban, odaadásban. Amikor az Úr Jézus figyelmeztet bennünket arra, hogy „hamis krisztusok és hamis próféták jelennek majd meg, jeleket és csodákat tesznek, hogy ha lehet, megtévesszék a választottakat”(Mk 13,22), akkor nem tér ki arra, hogy milyen alakban fogjuk felismerni őket, mert a változatos és tökéletes álcázásra nagy gondot fordít a Sátán, de azonnal hozzáfűzi: „Ti azonban vigyázzatok: előre megmondtam nektek mindent!”(23.v.). Ha Jézus „mindent” megmondott nekünk, akkor miért nem ismerjük fel a hamis krisztusokat és hamis prófétákat? Mert nem ülünk le a lábai elé, hogy a csendben velünk együtt olvassa a „teljes” Szentírást, és mindent megmagyarázzon nekünk. A másik szomorú tény, hogy minden lefetyelésünk ellenére sem hiszünk Jézusnak, mert mi elég „képzettek”, elég „felnőttek”, elég modernek vagyunk ahhoz, hogy a saját meggyőződésünk és a saját tapasztalataink alapján ítéljük meg, kik a hamis krisztusok meg a hamis próféták. Ahelyett, hogy mindenben Krisztust hallgatnánk meg, kiszolgáltattuk magunkat egy hivatásos elit-rétegnek, hogy magyarázzák meg nekünk azt, ami nem szorul magyarázatra. Ha Krisztus és az ember közé önkényesen odaáll egy professzionista osztály sötét reverendában, vagy a legújabb divat szerint szabott öltönyben, akkor megtörik rajtuk az evangélium egyenes fénysugara, elgörbül, és a menny helyett a kárhozatba csal bennünket.

Még egyetlen igehirdető sem lépett fel azzal a kijelentéssel a szószékre, hogy az általa hirdetett új tanításokkal kárt akar okozni Isten művének, sőt, mindegyik meg van győződve arról, hogy Istent szolgálja. A legnagyobb kárt mindig azok okozták a Gyülekezetnek, akik belül voltak, csak kintről hoztak be új tanításokat; akik a Bibliából elvettek vagy hozzátettek valamit. Hogy mi motiválta vagy mi motiválja ma őket, azt csak az Úr tudja.

A gnosztikusok már a második században megjelentek a keresztény gyülekezetekben, és azt hirdették, hogy a keleti vallások és a keresztény tanok összekeverésével sikerül a Biblia mélyebb ismeretére, „gnosis”-ra szert tenni. Ma a keresztény teológusok túlnyomó többsége a valláskeveredésben látja csak a nyugati kereszténység megmentésének a lehetőségét. Jezábel is csak ebben tudta elképzelni a thiatirai gyülekezet jövőjét. Az a pogány program, amit ő képviselt és hirdetett, rendkívül népszerűvé vált a gyülekezet jelentős részében. Kábítószerhez hasonló hatása lehetett, amely a gyülekezeti tagok jelentős részének megbénította a lelkiismeretét. Ha nem így lenne, akkor könnyen elszigetelhették vagy eltávolíthatták volna, de mivel az egység felbomlott, már nem volt olyan erő a gyülekezetben, amely befolyását megállíthatta volna. Az önjelölt, és nyilván kiemelkedő szónoki képességgel rendelkező prófétanő szavai kiszélesítették a keskeny utat olyan irányba, amely az ókorban Izráel fiait, az újkorban pedig a kereszténységet csábította a pogány világgal való ezernyi kompromisszumba, a határtalan széles útba.

Jezábel már megtestesítette azt, amit Pál apostol a 2Thessz 2,7-ben „a törvénytiprás titkának” nevez. Ez a törvénytelenség már korán kezdődött el, lényegében már az első században, és az utolsó napok végén nem lesz már titok, hanem a nagy parázna alakjában jelenik meg majd, ahogy a Jel 17-ben találkozunk vele. Itt ismét találkozunk azzal a szajhasággal és bálványimádással, amivel már a thiatirai gyülekezetben találkozunk, s amely évezredeken keresztül megfertőzte, egy kicsiny nyáj kivételével, a teljes Gyülekezetet, és kioltotta bizonyságtevését.

 

Tudjuk, hogy Pál apostol, idejének és energiájának nagy részét a hamis tanítók elleni harc kötötte le, de Péter, János és Judás apostoloknak is bőven kijutott ebből a küzdelemből. Aki ragaszkodik még Jézus Krisztushoz és az egészséges tanításhoz, és felelősséget érez a Gyülekezetért, az jól tudja, hogy soha nem volt annyi hamis tanító, mint ma, és soha nem volt olyan kevés a figyelmeztetésre és a szellemek megítélésére képes tanítvány, mint ma. Ez is az utolsó napok realitásaihoz tartozik.

Isten minden korban adott őröket (prófétákat) az ő népének, hogy figyelmeztessenek a széles út veszélyeire: „Őröket is állítottam föléjük, hogy figyeljenek a kürt szavára. De ők azt mondták: Nem figyelünk!”(Jer 6,17). Minek a hatására tagadták meg ma a figyelést és figyelmeztetést? Egy rossz fa nem hozhat jó gyümölcsöt. Aki elfogad és bevezet a gyülekezetbe az Újszövetségtől idegen rendszert, annak le is kell aratnia ennek az ördögi rendszernek az ördögi gyümölcseit. Ha az általános vélemény az, hogy a mai katolikusok, evangélikusok, reformátusok, stb. is keresztények a szó bibliai értelmében, és ugyanahhoz az Istenhez imádkoznak, mint az evangélikálok vagy szabadegyháziak, akkor miért kellene bárkit is figyelmeztetni a széles út veszélyeire, hiszen akkor velük együtt minden egyház a keskeny úton jár, sőt Krisztus keresztjét hordozza – legalábbis körmeneteken –, akkor miért ne lehetnének egyek az ökumenizmusban, az utolsó nagy ellenreformációban; abban a pogány egységben, amelyért – állítólag – Jézus imádkozott? Mi nem zárhatunk ki senkit sem az üdvösségből, mert ez diszkrimináció lenne! – halljuk naponta a világtól átvett, de a Bibliától abszolút idegen fogalmakat.

Ez a rothadt gyümölcs potyog ma minden szabadegyházi fáról. És különben is – mondják –, könnyen „ítélkezik az”, aki azt mondja, hogy a széles út veszélyeire kellene figyelmeztetni az embereket. De ki látja már ebben a sötétségben, hol van a széles út határa, amikor Isten határtalan szabadságot biztosított az embernek a jóléti demokráciában, mert nagyon szeret bennünket. És miért és mire kellene egy autonóm embert figyelmeztetni?! Azt az embert, akinek az intelligencia-hányadosa – állítólag – a sokszorosa egy „ókori tevehajcsárénak”. (Való igaz, ezek a „tevehajcsárok” nem ismerték a holywoodi sztárok „szilikonos” mellbőségének adatait, azt se kísérték figyelemmel, hogy a kedvenc rocksztár ezen a héten kitől vált el éppen, de az egész emberi kultúra az ő alkotásaikból él ma is.) Mit fecsegnek itt össze-vissza a javíthatatlan maradiak önmegtagadásról, amikor a modern pszichológia „tudományos alapon” bebizonyította, hogy az csak idegronccsá teszi az embert?! Ha az Isten szeretet, akkor csak azt akarhatja, hogy minden ember legyen boldog itt, és valósítsa meg önmagát. Különben is, minden nézőpont kérdése csupán, ezért a széles útból is csinálhatunk keskenyet, ha egyszer határtalan lehetőségek állnak a modern ember előtt. Meg, hogyan lehet egy ókori pásztornép ideológiájával egy globalizált és magas technikai-technológiai fejlettséggel rendelkező világot vezetni? Ezek és az ezekhez hasonló rothadt gyümölcsök mélyen megfertőzték a mai gyülekezeteket.

 

Egy megtért arab fiatalember lehetőséget kapott arra, hogy Németországba jöhessen tanulni. Rendkívül boldog volt, hogy egy iszlám országból, ahol szüntelenül halálfélelemben kellett élnie a hite miatt, végre olyan országba mehet, ahol „mindenki keresztény”. A német taxisofőrnek mindjárt bizonyságot tett Jézusról, és nagyon csodálkozott, hogy a sofőr arca olyan kőkemény maradt, mint a szfinxé. Amikor kifizette az útiköltséget, a sofőr megszólalt: Fiatalember! Ha békességben akar élni itt, akkor járjon diszkóba, meg ahova csak akar, csak Jézussal ne molesztálja az embereket, mert itt demokráciában élünk! Itt mindenki abban hisz, akiben és amiben akar! Itt a vallás magánügy! Ezzel a fiatalember megkapta egy „keresztény országban” az első ”keresztény” leckét. A másodikat, és egyben az utolsót egy evangélikus paptól kapta (amit ma bármely keresztény felekezet bármelyik papjától kaphatna). A taxisofőrtől kapott lecke után részt vett egy „istentiszteleten”, hogy a „hite erősödjön”. A tízperces prédikációban sem Jézus neve, sem a bűn, sem a bűnbánat nem fordult elő. Az összejövetel után felkereste a papot és megkérdezte tőle, hogy miért nem tett bizonyságot Krisztusról, és miért nem szólította föl az embereket bűnbánatra és megtérésre? A pap mosolygott, mint ahogy az okos apa szokott mosolyogni a butuska kisfiára. Látom – mondta szelíd hangon –, magának fogalma sincs, milyen világban él. Nézze, ha én bűnnel ijesztgetném itt az embereket, akkor megnézhetném, hogy következő vasárnap hányan jönnek el még. Akkor ki fizetne egyházi adót? És mi lenne azokkal az emberekkel, akik ebből élnek? Tudja, hogy Németországban a két nagy egyház a második legnagyobb munkaadó az állam után? (Ez különben ma is így van!) És mit csinálnék én? Én nem értek máshoz! Tudja, mennyi a parókia éves költségvetése? Több, mint a maga afrikai városáé. A három lányom havi telefonszámlája magasabb, mint egy afrikai tisztviselő egyéves keresete. Miből fedezném mindezeket? És különben is, Jézussal is találkoznak még az emberek. Ha karácsonykor meg húsvétkor nem prédikálnék róla, még szóvá is tennék a hívek.

Ennyi bőven elég volt a fiatalembernek. Néhány nap múlva elutazott haza Németországból, mondván, afrikai hazájában ugyan nagyon kevés keresztény van, de azok legalább valódiak. Tudta, ha maradna, akkor az ő hite is ahhoz a „keresztény hitetlenséghez” hasonulna hamarosan, ami minden percben mindenütt körülveszi. Inkább a halálfélelmet választotta, mert ez sokkal alkalmasabb a hit megőrzésére, mint egy mai német vagy magyar „keresztény gyülekezet”. Többször leírtam már, hogy az igazságra vágyódó és azt kereső emberek sokkal nagyobb veszélyben vannak ma egy nyugati keresztény gyülekezetben, mintha az Északi-sarkon kitennék őket egy jégtáblára. Aki ezen felháborodik még, annak már esélye sincs arra, hogy Jézus Krisztus közelébe jusson. Aki nem tud felháborodni már a saját farizeusságán, az nem fogja megtalálni a bűnbánathoz vezető utat, és Ézsauhoz hasonlóan, hiába fogja könnyek között keresni akkor, amikor már késő lesz. Aki nem a jelenben teszi meg azt, amit meg kell tennie, az a saját sírját ássa meg. A Biblia több helyen is figyelmeztet bennünket leheletnyi időnkre: „Tehát akik azt mondjátok: Ma vagy holnap elmegyünk abba a városba, és ott töltünk egy esztendőt, kereskedünk és nyereséget szerzünk; azt sem tudjátok, mit hoz a holnap! Mert a ti életetek olyan, mint a lehelet, amely egy kis ideig látszik, aztán eltűnik. Inkább azt kellene mondanotok: Ha az Úr akarja és élünk, és ezt vagy azt fogjuk cselekedni”(Jak 4,13-15).

Amikor olvastam az egyik helyen már leírt esetet, tehát azt, hogy nemrég egy szaud-arábiai apa megtudta, hogy a lánya keresztény lett, ezért mielőtt bestiálisan megölte, kivágta és elégette nyelvét a testén, akkor hálát adtam Istennek, hogy ezen az eseten keresztül is szólt a lelkiismeretemhez: mit tett volna Krisztusért, keresztény hitéért ez a lány ott, ahol még szabadon bizonyságot tehet Krisztusról, ha a halált is vállalta érte?! Engem, akit pillanatnyilag még nem fenyeget halálveszély, kihasználom-e az alkalmas időt? Figyelmeztetem-e az embereket, hogy a saját maguk gyártotta „hitükkel”, a leértékelt, bemocskolt kereszténységükkel a biztos halálba rohannak? Ez az eset nagyon jó arra, hogy ellenőrizzük vele, egyáltalán van-e még lelkiismeretünk, amelyen keresztül Isten figyelmeztethet bennünket? Van-e még azoknak lelkiismerete, akik erőszakosan odatolakodnak egy őrhelyre, akár küldettek, akár nem? A világ bölcsessége – amelyet balgasággá tett Isten – csak úgy buzog belőlük. Prédikációjukban minden mondatot a tudománnyal igazolnak; teletűzdelik ókori görög bölcselők aforizmáival; és mindent a napi politika bakugrásaival szemléltetnek, csak Jézus Krisztust felejtették el tökéletesen. Ha a Biblia már csak aforizma-gyűjtemény, akkor egyenértékű lesz vele a világ kultúrája is. Milyen sokszor hallom idézni – szószékről is – egyik erdélyi származású írónkat, aki trilógiájában arra keresett választ: mi végre élünk a világban? Főhőse, s benne az író és a mai ember abban találta meg az élet értelmét: hogy valahol otthon legyünk benne. Egy iszlám, hindu, buddhista vallás híve nagyon elcsodálkozna ezen, s azt mondaná teljes joggal, hogy miért nem hisztek a Bibliátokban? Miért nem hisztek Isteneteknek? Milyen keresztények vagytok ti? A ti Szentírásotok azt mondja, hogy jövevények vagytok itt a földön, és nincs itt maradandó városotok, mert ti az eljövendőt keresitek (Zsid 13,14). Akkor miért fecsegtek össze-vissza ilyen szamárságokat? A ti Jézusotok azt mondta: „A rókáknak van barlangjuk és az égi madaraknak is van fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania”(Mt 8,20). Akkor milyen otthonban akartok otthon lenni? Meghazudtoljátok Mestereteket? Milyen keresztények vagytok ti? (Olyanok, akik a „kereszténységükkel” belőletek iszlámot, hindut, buddhistát, stb. csináltak). Amikor Gandhi arra figyelmeztette a keresztényeket, hogy ne gyengítsék hitükkel a kereszténységet, mert ennek a lelke a szeretet (amit sajnos már csaknem egyedül ő, egy nem keresztény tudott!), akkor azt is mondta, ha ezek a keresztények (a farizeus-kereszténység!) nem lennének itt, akkor, azt hiszem, az lettem volna. Bizonyos vagyok abban, hogy még nem sikerült megalkotni azt a számítógépet, amely összeszámolhatná azt a rengeteg embert, akiknek a hitét a farizeus-kereszténység ölte meg, és öl meg folyamatosan ma is. Nincs olyan köztünk, akinek ne kellene egyszer számot adnia ezért.

 

Pedig adtam neki időt, hogy megtérjen, de nem akar megtérni paráznaságából.”

 

Jézus türelme nem hasonlítható a mi ideges, kapkodó, ingatag, s ezért könnyen befolyásolható türelmünkhöz. Ő képes nagyon sokáig várni. Ha visszatekintünk egy-egy nehéz életszakaszunkra, akkor egyenesen felfoghatatlan számunkra, hogyan volt képes elhordozni bennünket oly sok éven keresztül.

Ő a thiatirai veszélyes nőnek is adott időt arra, hogy jobb belátásra térjen, bűnbánatot tartson, és Jézus megbocsátását kérje, de ő nem akarta. Viszont semmi sem marad következmények nélkül. Minden ellenállással egy újabb réteg kerül a szívre, és végül annyira megkeményedik, hogy az ellenállás köti le minden energiáját. A bűnbánathoz való készségünket a saját akaratunk dönti el. Jézus időt ad hozzá, csak senki sem tudja, hogy öt vagy ötven évet, vagy csupán öt percet. Nincs bocsánatra jogunk, ha visszaélünk türelmével. Aki azt mondja, majd ha nyugdíjba megy, ráér a Bibliával foglalkozni, azt sem tudja, hogy megéri-e még a holnapot. Jézus hívásának megtagadását nem tudjuk életkörülményeinkkel igazolni, mert ez pusztán akarati kérdés.

W. MacDonald Biblia-kommentárjában azt írja, hogy bibliamagyarázók Jezábel figurájában a romlott egyházi rendszer létrejöttét látják, amelyben képeket imádnak, amelyben bűnbocsánatot lehet venni pénzért, s amelyben papok feloldozást adnak a bűn, mint pl. a házasságtörés alól.

Jóvátehetetlen bűnt követ el az a gyülekezet, amelyik azt a mondatot: „Pedig adtam neki időt, hogy megtérjen, de nem akar megtérni paráznaságából” nem veszi személyes feddésnek és figyelmeztetésnek. Az evangélikálok ma a házasság, család, szexuális erkölcs, feminizmus, homoszexualitás, elválás terén ugyanazokat a romboló nézeteket vallják, mint a világ. És e téren nem lehet olyan öncsaló módon érvelni, mint egyik ismerősöm tette, aki azt mondta, hogy az ő gyülekezetükben még minden a legnagyobb rendben van, bár ott is romlottak az „erkölcsök”, de más gyülekezetekhez viszonyítva ez még rózsás helyzetnek tekinthető. Csak az Úr nem osztja ezt a romlott látásmódot. Ő nem a szerint ítéli meg a gyülekezeteket, hogy egyikben térdig, másikban hasig, a harmadikban már nyakig ér a bűnáradat. A mindent megrontó kovászt nem kell tonnákban mérni, mert abból elég néhány milligramm is.

Még ha egy soha nem látott szexuális őrület tombol is körülöttünk, ez nem adhat felmentést az alól, hogy nagyon komolyan vegyük a Biblia figyelmeztetéseit: „Vagy nem tudjátok, hogy igazságtalanok nem örökölhetik Isten országát? Ne tévelyegjetek: sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörők, sem bujálkodók, sem fajtalanok, sem tolvajok, sem nyerészkedők, sem részegesek, sem rágalmazók, sem harácsolók nem fogják örökölni Isten országát”(1Kor 6,9-10). Bizonyos vagyok abban, hogy ahol praktizálják még a szilveszteri lózung-húzásokat, senki sem fogja kihúzni a kalapból a fenti Igéket, és prédikáció sem hangzik már el erről, mivel a gyermekek kivételével szinte mindenki, valami módon érintett a gyülekezetekben. Tabutéma lett ez is, mint ahogy százszázalékos tabu lett a Róm 1,26-27 is: „Ezért Isten gyalázatos szenvedélyeknek szolgáltatta ki őket. Mint ahogy asszonyaik felcserélték a természetes érintkezést a természetellenessel, ugyanúgy a férfiak is elhagyták a női nemmel való természetes érintkezést, és egymás iránt gerjedtek fel kívánságukban; férfiak férfiakkal fajtalankodtak, de el is veszik tévelygésük méltó jutalmát önmagukban.”

Ha Isten a legélesebben ítéli el a szexuális bűnöket, akkor hogyan merészel az ember feloldozást, felmentést adni ezek alól, vagy bármi módon enyhíteni, megszépíteni, elködösíteni őket vagy hallgatni róluk? Babits Mihály bibliai igazságot fogalmazott meg híres mondatában: „Vétkesek közt cinkos, aki néma.” Ha valaki látja, hogy egy híd pillérje megrepedt, nem kell annak torkaszakadtából figyelmeztetnie testvéreit és felebarátait a bekövetkezendő katasztrófára? Ha nem teszi, mivel fog védekezni Isten ítélőszéke előtt? Hogy ő nem hitte, hogy a híd össze fog omlani, és maga alá fog temetni rengeteg embert? Vagy azért nem mert figyelmeztetni, mert az emberek csak a „hídőrökre” figyelnek, mert hát csak azok a „szakemberek”? Isten semmiféle védekezést sem fog elfogadni tőlünk.

Istennek sok olyan alapelve található az Ószövetségben, amely szóról szóra vonatkozik minden kor emberére. Egyik ilyen fontos alapelv Ezékiel könyvében található: „Emberfia! Téged ilyen őrállóvá tettelek Izráel házában. Ha igét hallasz tőlem, figyelmeztesd őket az én nevemben! Ha ezt mondom a bűnösnek: Bűnös vagy, meg kell halnod! – és te nem figyelmezteted a bűnöst, hogy rossz úton jár, akkor az a bűnös meghal ugyan bűne miatt, de vérét tőled kérem számon. De ha figyelmeztetted a bűnöst, hogy térjen meg útjáról, és az nem tért meg útjáról, akkor az meghal a bűne miatt, de te megmentetted a lelkedet”(Ez 33,7-9). A krisztusi gyülekezetben nincsenek hivatásos őrállók, nincsenek zsoldosok, hanem minden tag egyben őrálló is. Egyáltalán eszébe jut-e még valakinek a mai gyülekezetekben, hogy Isten hány ember vérét fogja számon kérni tőlünk? Hányszor fordult elő, hogy láttuk a bűnt a gyülekezetben, de elintéztük azzal, hogy miért éppen én szóljak? Miért éppen én szerezzek magamnak ellenségeket? Miért nem szól a prédikátor, azért kapja a fizetését, vagy a (csak papíron létező) vezetőség? Engem úgyis azzal rohannának le, hogy ne ítélkezzem, vagy ez különben sem tartozik rám. Édesapámnak azzal próbálta befogni a száját egy gyülekezeti „valaki”, hogy mit akar, ő csak egy „szürke tag” a gyülekezetben, akinek nincs beleszólása semmibe se.

Hol van olyan gyülekezet még, amely ujjal mer mutatni a romlott erkölcsű társadalomra, a szexuális tobzódásban kiégett fiatalokra? Nem kellett volna minden megengedett eszközzel megőrizni a gyülekezetben azt a rendet, amelyet Isten megparancsolt? Ha a világban megromlik az erkölcs, s ha a gyülekezetek gyakorlatilag azonnal hasonulnak hozzá, akkor hol talál a társadalomban valaki még tiszta mintát, amelyhez visszatérhet, ha megbánta bűneit? Ha a gyülekezetek eltérnek Isten rendeléseitől, akkor ennek katasztrofális következményei lesznek a társadalomra, ahogy ezt ma mindenütt látjuk. Aki a fent felsorolt témákban bármilyen kompromisszumot köt, az merényletet követ el Isten igazsága ellen.

Jézus a thiatirai gyülekezetben megjelenő veszélyes tévtanban, csírájában leplezi le a krisztusi bizonyságtevést megbénító veszélyt, amely a Sátán mélységeiből jön, jóllehet még nem terjedt ki itt az egész gyülekezetre. De ami itt még egy kisebbségre vonatkozik, az az utolsó napokban az egész kereszténységet jellemzi.

 

Íme betegágyba vetem őt, és a vele paráználkodókat nagy nyomorúságba, ha meg nem térnek cselekedeteikből; gyermekeit pedig megölöm döghalállal, és megtudja valamennyi gyülekezet, hogy én vagyok a vesék és a szívek vizsgálója, és megfizetek mindnyájatoknak cselekedeteitek szerint.”

 

Ha Jézus türelmes, kitartó, bűnbánatra és megtérésre szóló felhívására nemmel válaszolunk, akkor az ítélet már elkezdődik itt a földön. Ne tévesszük össze Jézust magunkkal, mer ő nem bosszúból, hanem szeretetből teszi ezt, bármilyen keményen is érint ez bennünket. Utolsó kísérlet ez a megmentésünkért.

Jezábel nem használta ki a neki ajándékozott kegyelmi időt arra, hogy megbánja bűneit, amelyekkel az egész gyülekezetet és saját gyermekeit is veszélybe sodorta, és hogy megtérjen, ezért Jézus rendkívül kemény szavai, amelyek az ítélet eszközeit tartalmazzák, egyben ultimátumot jelentenek számára, és ultimátumot jelentenek azok számára is, ha meg nem térnek, akiket tévtanaival megrontott. Jézus itt már nem mondja azt, hogy „adtam neki időt, hogy megtérjen”, mert ha egyszer lejár a határidő, amelyet csak ő ismer, akkor utána már csak az ítélet következik. Aki azt mondja, hogy sohasem késő, az valójában nem tudja, hogy milyen ostobaságot beszél. A kegyelem időpontja mindig a most, és nem a bizonytalan majd! Jézus Jeruzsálembe való bevonulásakor megsiratja a várost, mert végérvényesen lejárt Izráel számára az Istennek őbenne, tehát a Messiásban nyújtott kegyelme. „Amikor közelebb ért, és meglátta a várost, megsiratta, és így szólt: „Bár felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat! De most már el van rejtve a szemeid elől, … mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét”(Lk 19,41-44). Jézus éveken keresztül hirdette Izráel népének Isten országát, de ők elutasították őt, mert mást vártak.

Isten szuverén joga, hogy kit hányszor látogat meg, s kit mivel fenyít meg, de a meglátogatottnak nincs joga Isten türelmével visszaélni, mert van egy határ – amit mi nem ismerünk –, ahol vége a türelmi időnek. Ha nem ismerjük fel a rendelkezésünkre bocsátott kegyelmi időben az üdvösséghez vezető utat, ha nem szeretjük az igazságot, hogy általa üdvözüljünk (2Thessz 2,10), akkor elrejti azt Isten előlünk, és kiszolgáltat bennünket a tévelygés hatalmának, hogy higgyünk a hazugságnak (11.v.). A „kiszolgáltat” azt jelenti, hogy tudomásul veszi a döntésünket, tehát nem fog megakadályozni bennünket abban, hogy az általunk igazságnak vélt hazugságot válasszuk. Isten szabad választást adott az embernek, ezért sohasem tehet az ember szemrehányást neki, hogy miért nem szűk kerítések között terelt bennünket az üdvösségbe. Az általános üdvözülés hazug tévtana gyakorlatilag ez utóbbi, ostoba vágyálomra épül csupán, de a valósághoz semmi köze sincs.

Mindannyian tudjuk, hogy a bűn borzalmas következménye, hogy nemcsak az bűnhődik miatta, aki elkövette, hanem sokan mások is; a mi, de csak a mi szóhasználatunk szerint, „ártatlanok” is. Az első emberpár bűnei miatt az egész emberiség bűnhődik, s nincs köztük egyetlen ártatlan sem. Ha egy apa vagy egy anya házasságtörést követ el, és elhagyja a családot, az egész család bűnhődik e bűn miatt. Ha valaki tévtant hirdet, akkor nemcsak ő fog bűnhődni e bűn miatt, hanem mindazok, akik elfogadják és tovább adják azt.

Jézus „betegágyba veti”, valószínűleg gyógyíthatatlan betegséggel sújtja Jezábelt; gyermekeit pedig „döghalállal öli meg”, tehát járvánnyal sújtja őket, és nagy nyomorúságba taszítja azokat, akik hagyták magukat Jezábeltől bűnbe csábítani, ha meg nem térnek. Mi sohasem vetemedhetünk arra a rettenetes bűnre, hogy mi ítéljük meg, hogy Jézus ítélete milyen mélyig hatolhat. Jézus meg akarja menteni, és a további fertőzésektől megkímélni a gyülekezetét, s mivel az ő kezében van az élet és a halál, ezért az ő joga egyedül, hogy milyen eszközökkel éri ezt el. Aki halálos mérget terjeszt, és a türelmes, szerető-óvó figyelmeztetést visszautasítja, nem kell-e attól annak, akinek hatalmában áll, akár a legradikálisabb eszközökkel is megmenteni azokat, akiket ez a halálos veszély fenyeget, még ha eddig távol is tartották magukat tőle? Jézus mindig és minden körülmények között meg fogja védeni az övéit, még akkor is, ha kemencébe vetik őket.

Az ítélet végrehajtása olyan megrendítő lesz, hogy valamennyi gyülekezet tudomást fog szerezni arról, hogy nemcsak a megváltás, az üdvösség van Jézus kezében, hanem az ítélet, és ennek végrehajtása is. Jézus Krisztus minden tekintetben, és minden körülmények között Ura marad Gyülekezetének. Minden gyülekezet számára világossá és egyértelművé teszi, hogy nem tűri a Szentírástól idegen tanításokkal és a korszerű bálványokkal való szajhálkodást; nem tűri a kegyes külsőt, a kegyes látszatot, a szabványkeresztény-álarcot. Jézust nem lehet „átverni” életnek álcázott trükkökkel; halottak balzsamozására való eszközökkel: hivalkodó imaházakkal, „istentiszteletnek” álcázott szórakoztató műsorokkal, vasárnapi hívőséggel, alibi-szabványprédikációkkal, énekkari, szólóénekesi mutatványokkal, „hálaadó” és egyéb üres ünnepekkel. Jézus a vesékbe és a szívekbe lát, ezért nem lehet őt megtéveszteni, kész tények elé állítani, és utólag megkísérelni megáldatni vele azt, ami soha nem kaphat áldást.

 

Nektek pedig, a többi thiatirainak, akik nem ismertétek meg a Sátán mélységeit – amint azt nevezik –, ezt mondom: nem vetek rátok más terhet, de amitek van, azt tartsátok meg, amíg eljövök.”

 

Az éles, kárhoztató ítélet után, Jézus figyelmeztető szavakkal fordul a gyülekezet kis istenfélő csoportjához, mivel nyilvánvalóan abból indul ki, hogy a gyülekezetben mindenki más elszakadt az igaz hittől. A Sátán mélységeire való utalással nyilvánvalóan a gnosztikusok tévtanaira utal, akik az állították, hogy az általuk hirdetett szellemi ismeretekkel sikerül lehatolni a Sátán mélységeibe. Csakhogy Isten gyermekeinek nem a Sátán mélységeibe, hanem a Krisztusi tanítások mélységeibe kell hatolniuk. Krisztus tanítványai ne a Sátánnal foglalkozzanak – miközben egyáltalán nem becsülik le hatalmát, mert ez gyakran végzetes lehetne –, hanem egyedül Krisztusra összpontosítsák figyelmüket és akaratukat.

Jézus nem vet más terhet a hozzá hű tanítványokra, de őrizzék meg az ő eljöveteléig a bennük levő intakt szeretetet, a hűséget, a tiszta és egészséges tanításhoz való ragaszkodást, és mindazt, amivel az Urat hitelesen közvetíthetik a bűnös világnak.

Az Apostolok cselekedete 15. fejezete arról tájékoztat bennünket, hogy az ősgyülekezet Jeruzsálemben egy döntő órában úgy határozott a Szent Szellem tanácsára (28.v.), hogy ne tegyenek olyan igát (a törvényt) a tanítványok nyakába, amelyet atyáik sem tudtak elhordozni, s hogy minden tanítvány – akár zsidó, akár a pogány nemzetek közül való – a kegyelem által üdvözül. Az ősgyülekezet tanácsai közül kettő, mivel már nem volt praktikus jelentőségük, hamarosan el is vesztették jelentőségüket, de a másik kettő: „a bálvány okozta tisztátalanságtól” való tartózkodás; tehát a pogány istentiszteleteken való részvétel elutasítása, valamint a szexuális bűnökkel kötött kompromisszum elutasítása ma is érvényben van. E két területen kötött kompromisszumok szükségszerűen szétrombolják a Jézussal való kapcsolatot.

Jézus nem parancsolja meg a hozzá hű tanítványoknak a gyülekezet elhagyását, talán azért, hogy az ítélet végrehajtása alatt maradjanak a gyülekezetben olyanok, akik nem szennyezték be ruhájukat, s akikhez éppen ezért csatlakozhatnak azok, akik megtérnek bűneikből. Ebből azonban ne gyártsunk törvényt! Ez az eset csak azt bizonyítja, hogy egy helyi gyülekezet elhagyására sem lehet törvényt gyártani, bár kétségtelen, hogy az évezredek során az esetek túlnyomó többségében mégis a világgal szövetséget kötött egyházak, gyülekezetek elhagyása volt a helyes gyakorlat, s ma is az. Tehát annak a parancsnak kell érvényesülnie: „Ne legyetek a hitetlenekkel felemás igában, mert mi köze egymáshoz az igazságnak és a gonoszságnak, vagy mi köze van a világosságnak a sötétséghez? Vagy mi azonosság van Krisztus és Beliál között? Vagy milyen közösség van hívő és hitetlen között? Hogyan fér össze Isten temploma a bálványokkal?”(2Kor 6,14-16). Egy azonban bizonyos, aki hisz abban, hogy a Szent Szellem vezéreli őt mindenben, és őrá bízza is magát, az tudni fogja, hogy vele kapcsolatban mi az Isten akarata, ezért a döntése is helyes lesz.

 

 

 

 

Szólj hozzá!

A SZMIRNAI GYÜLEKEZET

 

„A szmirnai gyülekezet angyalának írd meg: ezt mondja az első és az utolsó, aki halott volt és életre kelt: Tudok nyomorúságodról és szegénységedről, pedig gazdag vagy, és azok káromlásáról, akik zsidóknak mondják magukat, pedig nem azok, hanem a Sátán zsinagógája. Ne félj attól, amit el fogsz szenvedni. Íme az ördög börtönbe fog vetni közületek némelyeket, hogy próbát álljatok ki, és nyomorúságotok lesz tíz napig. Légy jó mindhalálig, és neked adom az élet koronáját. Akinek van füle, hallja meg, mit mind a Szellem a gyülekezeteknek! Aki győz, annak nem árt a második halál”(Jel 2,8-11).

 

Szmirna nagy és gazdag város volt, Efezustól hozzávetőleg 50 km-re északra. Efezushoz hasonlóan szintén kikötőváros volt, sőt kb. 200 000 lakossal, Izmir néven ma is az. Míg Efezus elsősorban Kis-Ázsia politikai központja volt a római időkben, addig Szmirna a tudomány és a gyógyászat centruma, illetőleg híres kereskedelmi központ volt. Az ókor legszebb kis-ázsiai városának számított. Nemcsak maga a város volt nagyon szép, hanem a környéke is. Rendkívül kellemessé tette éghajlatát a – költők által annyiszor megénekelt – zefír néven ismert, híres nyugati szél. Ennek az állandó és kellemes szélnek volt egy hátránya is. Ugyanis a folyóba ömlő szennyvizet a tenger felől visszahajtotta a város felé a bűzével együtt. A Kr.e. 1000-ben alapított várost Kr.e. kb. 600-ban a lídiaiak elfoglalták és lerombolták. Utána 400 évig nem is volt város, hanem csak kisebb falvak gyűjtőfogalma. Kr.e. 200-ban már terv alapján építették újjá a várost, széles sugárutakkal, kiváló útburkolattal. Leghíresebb útja az aranyút volt, amely a Zeus templomtól a Kibele (ázsiai istennő) templomig tartott. Neve a mirha szóból ered, ami egy észak-afrikai fafajta kérgéből nyert balzsamos gyanta, amelyből széles körben ismert eszenciát készítettek. Sokféle célra használták, így felkenéseknél használt olajokhoz keverték, valamint halottak bebalzsamozásához. A mirha szó másik jelentése: keserűség. Szmirna rendkívüli szabadsággal rendelkezett, mivel már akkor különleges hűség és odaadás fűzte Rómához, amikor ez még nem volt vitathatatlan világhatalom. Cicero Szmirnát „legrégibb és leghűségesebb szövetségi testvérünknek” tartotta. Jellemző, amikor a rómaiak a Mithridates király elleni hadjáratban nehézségekbe jutottak, éheztek és fáztak a hidegben, akkor a szmirnai lakosok levetették a ruhájukat és elküldték a katonáknak. Már Kr.e. 195-ben templomot építettek a római istenség, a római szellem tiszteletére, ami akkoriban egyedülálló volt még a maga nemében. Természetesen még egész sor más templom is épült itt, így Kibele, Zeusz, Apolló, Nemezis, Afrodité és Asklepiosz istenek és istennők tiszteletére.

Rendkívül nagy számú és rendkívül befolyásos zsidó kolónia élt itt. A szmirnai gyülekezettel szembeni ellenséges magatartásuk oka elsősorban az volt, hogy soraikból sokan váltak a keresztény gyülekezet tagjává, s ezt a zsidók sohasem bocsátották meg, sőt, mint tudjuk, még ma is halottaknak tekintik azokat, akik a keresztény hitre térnek át.

Szmirnában a zsidók 10 000 dénárt adtak a város szépítésére. Ez és az ehhez hasonló gesztusok sokat nyomtak a latban, amikor a római hatóságokat a keresztény gyülekezet üldözésére heccelték fel. Így az sem véletlen, hogy amikor a római hatóságok a gyülekezet vezetőjét, Polykarposzt halálra ítélték, mert nem ismerte el istennek a császárt, akkor a máglyához a zsidók hordták össze szorgalmasan a fát, pedig szombat volt, és a törvény szerint nem volt szabad ekkor munkát végezniük, de a gyűlöletük Krisztussal szemben még a szombatnál is „szentebb” volt.

 

Ezt mondja az első és az utolsó, aki halott volt, és életre kelt: Tudok nyomorúságodról és szegénységedről, pedig gazdag vagy, és azok káromlásáról, akik zsidóknak mondják magukat, pedig nem azok, hanem a Sátán zsinagógája”(2,8-9).

 

Kétségtelen, hogy az 1. sz. és a 4. sz. között kegyetlen üldözésekben és nyomorúságban volt része az akkori gyülekezetek nagy részének, de súlyos tévedés lenne a levél üzenetét csak erre a korszakra korlátozni, hiszen abban a pillanatban, ahogy a kereszténységből államvallás lett, az addigi üldözött még a római császároknál is kegyetlenebb üldözővé vált egy évezreden keresztül, és végül, az Úr Jézus minden valódi tanítványa tudja, hogy az a nagy megpróbáltatás, ami még nem volt a teremtés kezdete óta, még csak ezután következik, sőt annyira közel van, hogy bármelyik pillanatban elkezdődhet a Gyülekezet utolsó, és példátlan szenvedése. Mindegyik levél azzal fejeződik be: „Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek!” Tehát a 21. század gyülekezeteinek is. Jól tesszük, ha erről egyetlen nap sem feledkezünk el, és fáradhatatlanul gondoskodunk arról, hogy elegendő olaj legyen lámpásunkban.

Bizonyos, hogy a szmirnaiaknak vigasztalást és erőt adott az üldözés alatt az, hogy Uruk szól hozzájuk, aki maga a megtestesült Örökkévaló, az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég (v.ö. 1,8.17; 21,6; 22,13). A világtörténelemben neki van az első és az utolsó szava. Bármilyen rettenetes szenvedések várjanak is még a Gyülekezetre, nála védettséget talál. Jézus már végigjárta a halálnak azt az útját, amelyet a Gyülekezet jár most végig, ezért velük érez, velük szenved, és soha sem fogja cserben hagyni gyermekeit, ellenkezőleg, erőt fog önteni beléjük, ahogy ő kapott erőt Atyjától a Gecsemáné-kertben. Képessé fogja tenni őket arra, hogy gyilkosaiknak épp úgy megbocsássanak, mint ahogy ő megbocsátott gyilkosainak a kereszten.

A gyülekezetnek nagy vigasztalást jelentett, hogy az Úr ismeri szenvedésüket. Ahogy Jézust nem tarthatta a halál zsákmányként a fogságában, épp úgy nem tarthatja fogságában a gyülekezetet sem. Nagypéntek után mindig feltámadás következik. Ez a világban nincs így, mert ott sok út torkollik a halálba, de Jézusnál sohasem a halál az utolsó szó. Nála mindig a halálon keresztül jutunk az életbe. Ezért gyermekeinek az életében sem a halálnak van utolsó szava, hanem mindig az életnek. Élő Megváltójuk kezében vannak mind az üldözések, mind a halál közepette, és soha senki és semmi sem tépheti ki őket az ő kezéből: „Ki választana el minket a Krisztus szeretetétől? Nyomorúság vagy szorongattatás, vagy üldözés, vagy éhezés, vagy mezítelenség, vagy veszedelem, vagy fegyver? Hiszen meg van írva: „Teérted gyilkolnak minket nap mint nap, annyira becsülnek, mint vágójuhokat”. De mindezekkel szemben diadalmaskodunk az által, aki szeret minket. Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban”(Róm 8,38-39).

Az üldözés, a nyomorúság, a szorongattatás, az éhezés, a mezítelenség, a veszedelem, a fegyver – amelyben bőven volt része a szárdiszi, és más kis-ázsiai gyülekezetnek – mindaddig elvont fogalom, amíg nem érezzük a saját bőrünkön, hogy mit is jelent ez valójában. Erről ma sokat elmondhatnának azok a dél-szudáni keresztények, akiket a kegyetlen tömegmészárlásokban és üldözésekben még nem öltek meg, vagy más iszlám országokban élő hívők, vagy a Kínában és Indiában élő keresztény testvérek. A Római Birodalomban is váltakozó hevességgel folyt az üldözés. E. H. Broadbent: Zarándok Gyülekezet című könyvében azt írja erről: „Bár a keresztények elismerten jó alattvalói voltak a császárnak, hitük nem engedte, hogy a császárnak, mint Istennek áldozzanak, vagy őt és egyéb bálványokat Istenként imádják. Ezért hűtlen polgároknak tekintették őket, és amilyen mértékben a bálványimádás behatolt a nép mindennapi életébe, vallásába, üzleti életébe és szórakozásaiba, olyan mértékben kezdték gyűlölni őket a világtól való elkülönülésük miatt. Szigorú intézkedéseket hoztak ellenük, kezdetben csak helyenként és alkalomszerűen, de az 1. század végén már törvénytelen dolog volt kereszténynek lenni; az üldözés rendszeressé vált, és kiterjedt az egész római birodalomra. Voltak ugyan időszakok, amikor az üldözések szüneteltek, de azután annál hevesebben indult meg az új támadás. Akik Krisztust megvallották, azokat fogságba vetették, minden vagyonukat elkobozták, sokakat közülük megöltek, de előbb minden elképzelhető kínzással gyötörték őket. A besúgókat megjutalmazták, és azok, akik rejtegették a hívőket, a hívők sorsára jutottak.”

Vajon eszükbe jut-e még a határtalan jólétbe süllyedt mai, nyugati keresztény-keresztyén gyülekezeteknek, hogy mi lenne, ha ma betörne a nyugati világba egy, a „hitetlenek” ellen szent háborút hirdető, atomfegyverekkel felszerelt iszlám hatalom? Talán nincsenek ilyenek a láthatáron? Megölnék-e a nyugati keresztényeket krisztusi hitükért, a világtól való elkülönülésük miatt? Bizonyos, hogy ilyen okok miatt már egyetlen hivatalos nyugati keresztény gyülekezet sem szenvedne üldözést. Krisztust már rég megtagadták, és a világtól való elkülönüléssel már az ellenségük sem vádolná őket. A világtól senkit sem különböztet meg az, hogy vasárnap katolikus, evangélikus, református, unitárius, baptista, metodista, stb. templomba vagy imaházba tér be még – ha éppen jut erre még ideje – egy órára, hogy a benne élő farizeust kielégítse. Ezzel épp úgy nem törődik senki, mint azzal, hogy ki melyik diszkóba jár, ki melyik focicsapat szurkolója, vagy ki melyik pártra szavaz. Viszont az is bizonyos, hogy vannak még olyan Krisztushoz hű tanítványok, akik „nem szennyezték be a ruhájukat”, nem kötöttek vérszerződést a jóléti istenekkel és a modern kor seregnyi bálványával, és bátran vállalnák Megváltójukért vagyonuk elvesztését, a kínzásokat és a halált is. Kevesen vannak, de az Úr Jézus nem hagyott kétséget a felől, hogy minden korban kevesen lesznek, akik vállalják a szenvedést az ő nevéért.

Voltak időszakok – nyilvánvalóan a szmirnai gyülekezet életében is –, amikor a tanítványok tudták, hogy bármelyik percben betörhetnek házaikba, elhurcolhatják és megölhetik őket. Gyakran az utcára sem mehettek már ki anélkül, hogy meg ne támadták volna, és össze ne verték volna őket. Összejöveteleiket gyakran kődobálásokkal zavarták meg, vagy éppen vad hordák verték szét őket puszta szórakozásból, hiszen ezt minden következmény nélkül megtehették. És a kegyetlen üldözés még nem volt elég, hanem ehhez társult még egy számunkra elképzelhetetlen szegénység is. Az ok elsősorban az volt, hogy legtöbbjük az alsóbb néprétegekből származott, másrészt az üldözések idején a csőcselék betört lakásaikba, és teljesen kifosztotta azokat. Abban az időben nem volt ritka, hogy még Rómában is sokan haltak éhen a szegényproletár rétegekből, tehát azok, akiknek „kenyeret és cirkuszt” ígértek, ha nem lázonganak. De ezt nem tudták mindig teljesíteni a hatóságok, például, ha a kedvezőtlen szelek miatt késtek az Alexandriából jövő gabonaszállító hajók.

Az a mai globalizációs modell, amely szerint a maroknyi gazdagok még gazdagabbak, és a szüntelenül növekvő számú szegények még szegényebbek lesznek, egyáltalán nem új, mert ez a szakadék a Római Birodalomban még nagyobb volt. A keresztények voltak a legszegényebbek. (Erre a nyomasztó szegénységre a Biblia a ptocheian szót használja, a szokásos szegénységre használt penia szóval szemben). Miközben körülöttük az akkori középosztály jól keresett, de nem éhezett a teljes alsó osztály sem, mivel a társadalmi békére az uralkodó osztálynak nagy szüksége volt, addig a keresztények gazdasági egzisztenciáját lehetetlenné tették. Ilyen helyzetekben – amikor körülöttünk tombol az anyagi jólét – különösen erős a kísértés megtagadni Jézust. Ezt a mai nyugati, jóléti gyülekezetek is tapasztalják, pedig őket nem az államhatalom üldözi, hanem a régi-új bálványok, az állati nívó alá süllyedt szex, a mammon, a szórakozás, a zsaroló tárgyak, amelyek a római császároknál is kegyetlenebb zsarnokok.

Valahol olvastam, hogy az akkori keresztények gyakran csak úgy tudták ellátni szegényes útravalóval vendégüket, hogy néhány napig éheztek. Ők a nyomorúságos külső körülmények ellenére sem érezték magukat szegénynek, mert bővölködtek Uruk ígéreteiben: „…mint szomorkodók, de mindig örvendezők, mint szegények, de sokakat gazdagítók, mint akiknek nincs semmijük, és akiké mégis minden”(2Kor 6,10) – „Figyeljetek csak ide szeretett testvéreim: vajon nem Isten választotta-e ki azokat, akik a világ szemében szegények, hogy hitben gazdagok legyenek, és örököljék azt az országot, amelyet Isten az őt szeretőknek ígért”(Jak 2,5).

A szmirnaiak nem anyagiakban, nem a romlandóságnak alávetett mütyürkékben voltak gazdagok, de mivel Isten örökkévaló javait már részben itt a földön, és nagyobb részét elévülhetetlen ígéretben birtokolták, minden üldözőjüknél gazdagabbak voltak. Igen, minden korban vannak, akik a karrier, a siker, az önmegvalósítás, a pénz, a szex vagy a beat-zene foglyai, ők minden korban nagyon sokan vannak, és vannak kevesen, akik a krisztusi szeretet foglyai. A minőségi különbség napnál világosabb lesz az ítélet napján.

A szmirnai gyülekezetet nemcsak a pogányok üldözték, hanem a Sátánnak, minden korban jelen levő, legkegyetlenebb és leggyalázatosabb fegyvere: a kegyességgel álcázott fanatikus vallásos világ is, amelyet Jézus itt a Sátán zsinagógájának nevez (v.ö. Jel 3,9). Történészek beszámolnak arról, hogy ezek a zsidók, akik Isten kiválasztott népének tartották magukat, miközben istengyalázó magatartásukkal bebizonyították, hogy a Sátán kiválasztott népéhez tartoznak, milyen buzgalommal vettek részt Polykarposz, a szmirnai gyülekezet elöljárója meggyilkolásában, ahogy ezt fentebb már említettem. De az apostolok is gyakran a legkegyetlenebb üldözéseket saját honfitársaiktól szenvedték el. Azt olvassuk, gyakran „felingerelték és megharagították a pogányokat a testvérek ellen”(ApCsel 14, 2.5; 17,5.13; 21,27-31; 22,22-23; 23,12-14), sőt odáig is elmentek, hogy „átokkal kötelezték magukat, hogy nem esznek és nem isznak addig, amíg meg nem ölik Pált”. A fanatizmus csak egy eszközt ismer: mindazokat, akik bármiben eltérnek tőle; akikben a krisztusi szeretetet látják, el kell törölni a föld színéről. Csaknem az egész egyháztörténetet ennek a fanatizmusnak a fojtogató fekete füstje tölti be.

Jóllehet származásuk alapján zsidók voltak, de nem voltak valódi zsidók, hanem szellemi pogányok (v.ö. Róm 2,28). Szövetkeztek más pogányokkal, hogy a keresztényeket megöljék, s így kíséreljék meg kiirtani a krisztusi hitet. A Messiás keresztre feszítésével a zsidók éppen olyan eszközök voltak a Sátán kezében, mint a császárkultusz. S ez ma sincs másként. E sorok írásakor olvastam, hogy Izraelben fanatikus ortodox zsidó fiatalok – a kerület polgármesterének felbujtására – összegyűjtötték az Etiópiából menekültek között kiosztott Újszövetségeket, és a nyílt utcán elégették őket. Egyáltalán eljutott a tudatukig, hogy ezzel azoknak a nemzetiszocialista hordáknak a szintjére süllyedtek, akik szintén könyvégetéssel kezdték, majd hatmillió honfitársukat égették el a koncentrációs táborok kemencéiben?

János apostol természetesen nagyon jól tudta, hogy a zsidók az összejöveteleiken nagyon szerették magukat az „Úr gyülekezetének” nevezni (4Móz 16,3; 20,4; 31,16). Mintha azt akarná mondani, ti szívesen nevezitek magatokat az Úr gyülekezetének, holott a valóságban a Sátán zsinagógája vagytok. A zsinagóga görög szó, és összejövetelt, összegyülekezést jelent. Nézzük meg közelebbről azokat a rágalmakat, amelyekkel a keresztyéneket illették akkoriban. Hat rágalom tért valamilyen formában minduntalan vissza:

  1. Az úrvacsora igéivel kapcsolatban – ez az én testem, és ez az én vérem – azt híresztelték, hogy a keresztények kannibálok.

  2. Mivel a keresztények a közös úrvacsorát szeretetvacsorának, szeretetvendégségnek nevezték, ezért megállapították, hogy ezek az összejövetelek az erkölcstelenségek, a testi élvezetek orgiái. (Úgy tűnik, hogy a szeretet már akkor is bizonyos körökben a legocsmányabb szex puszta szinonimája volt, mint manapság.)

  3. Mivel a krisztusi hit következményeként gyakran keletkeztek szakadások a családokban, ezért azzal vádolták a keresztényeket, hogy szétbomlasztják a családi életet, és beleavatkoznak családi ügyekbe.

  4. A pogányok ateizmussal vádolták a keresztényeket, mert nem tudták megérteni, hogyan lehet tisztelni olyan Istent, akiből nem készítenek olyan állóképeket, mint ők a saját isteneikről.

  5. Azzal vádolták a keresztényeket, hogy nem lojális állampolgárok, sőt lázadók, mert nem voltak hajlandók kimondani és ezzel elismerni, hogy : „A császár az Úr”.

  6. Gyújtogatóknak is nevezték őket, mert azt prófétálták, hogy a világ egy lángtengerben fog elmerülni.

 

 

Ne félj attól, amit el fogsz szenvedni. Íme, az ördög börtönbe fog vetni közületek némelyeket, hogy próbát álljatok ki, és nyomorúságotok lesz tíz napig.”

 

Mindenképpen feltűnő, hogy a gyülekezet nem részesül feddésben. Annál inkább feltűnő ez, ha tudjuk, hogy a másik hat gyülekezetből öt súlyos feddésben részesül. Azok a tapasztalatok, amelyeket a szenvedés során szereztek, megerősítették hitüket és megacélozták ellenálló erejüket, s ez segítette őket hívő életvitelükben. Ők is törékeny, esendő emberek voltak, akik nem hősöknek születtek; ők is meginogtak gyakran hitükben, s kétségek gyötörték őket, de mindenen átsegítette őket az, ami az első helyet töltötte be életükben: a Jézus Krisztushoz fűződő feltétlen szeretet. Soha senkit sem segített át akadályokon, válságokon, bajokon, szenvedéseken – legyenek bár istenek meg istennők, bálványok vagy bálványszentek – más, mint a Jézus Krisztusban való hit, a megszentelt hit a világtörténelem egyetlen Megváltójában, aki az életével vásárolt meg bennünket.

Nem tudom, ma hány nyugati keresztény gyülekezet fogadná – éveken keresztül tartó üldözés és nyomorúság után –fegyelmezetten és pánik nélkül a hírt, mi szerint a tényleges üldözés még el sem kezdődött, a legnehezebb majd csak ezután jön. Pedig Jézus – és ezt tudjuk jól – nemcsak a szmirnai gyülekezetnek üzen, hanem rajta keresztül minden kor minden gyülekezetének. Amikor Jézus a nagy megpróbáltatás jelenségeiről beszél: a sok álkrisztusról, akik sokakat megtévesztenek; a háborúkról, amelyekkel nemzet nemzet ellen, ország ország ellen támad; éhinségekről, földrengésekről, és ma már hozzátehetjük, klímakatasztrófáról, akkor „mindez a vajúdás kínjainak kezdete”(Mt 24,8) még csak. Az a nagy nyomorúság, vagyis az a katasztrófa, „amilyen nem volt a világ kezdete óta mostanáig”, amelyben egyetlen halandó sem menekülne meg, ha Isten a választottak kedvéért meg nem rövidítené azokat a napokat, még hátravan (Mt 24,21-22). Az a néhány évtized, amely mögöttünk van, s az a nap, amelyben itt, a nyugati világban élünk, csak másodpercnyi szélcsend a világtörténelemben, amellyel Isten megajándékozta ezeket a generációkat, hogy megtérhessenek bűneikből, és felkészülhessenek a még csak ezután következő rettenetes szenvedésekre. Jézus nyomatékosan figyelmeztetett bennünket: „Vigyázzatok magatokra, nehogy szívetek elnehezedjék mámortól, részegségtől vagy a megélhetés gondjaitól; és hirtelen lepjen meg titeket az a nap, mint valami csapda, mert úgy fog rátörni mindazokra, akik a föld színén laknak”(Lk 21,34-35). Elmondhatjuk-e Jézusnak, hogy a mai nyugati gyülekezetekre nem telepszik rá semmiféle mámor; sem az önigazultság, sem az alaptalan magabiztosság, sem a kompromisszumok, sem a világi örömök mámora? Ugyan melyik mai, nyugati gyülekezetről állíthatná még jogosan az Úr, hogy a lelki szegényekhez tartozik; hogy éheznek és szomjaznak az igazságra; hogy tiszta szívűek; hogy békét teremtenek; hogy az igazságért üldözik őket; egy szóval, hogy üres korsók, amelyekbe szüntelenül töltheti mennyei kincseit az Úr? Akinek még nem tompult el teljesen a lelkiismerete, az bárhova néz ma nyugaton, csupa lezárt, elégedetten mosolygó korsót lát csak, amelyekbe az Úr már semmit sem tölthet, mert színültig betölti őket az álkegyesség.

Nem segíti tisztánlátásunkat, ha Krisztus Gyülekezetének minden súlyos útja mögött csak olyan embereket látunk, akik a gonoszság szolgálatába álltak, és rájuk koncentrálunk, mert akkor a fától nem látjuk az erdőt; akkor nem látjuk meg, hogy emberfeletti erővel, a Sátánnal állunk szemben, aki még attól sem félt, hogy Isten Fiát megkísértse, s ha lehet zsákmányul ejtse. Az meg végképp súlyos bűn lenne, ha a farizeus szemével látnánk csak, mi szerint hálát adunk, hogy nem vagyunk olyanok, mint ők, mert minden fogadkozásunk ellenére is, bármikor olyanná válhatunk. Aki lebecsüli a Gonoszt, az végzetesen félreértette Istent. Jézus sem úgy beszél a Sátánról, mint valami csekélységről, hanem, mint a világ uráról. Az tény, hogy nekünk nem szabad állandóan a Gonosszal foglalkoznunk, s félnünk tőle, mert akkor már is a hatalmában vagyunk, de végzetes következményekkel járna, ha nem lennénk tisztában azzal, hogy ordító oroszlánként jár szüntelenül körülöttünk, hogy a megfelelő pillanatban zsákmányává tegyen bennünket (1Pét 5,8). A Gonosz a teremtés kezdete óta arra törekszik, hogy szembeállítsa az embert Istennel, s ezért összpontosított támadása mindig azt éri, aki valódi, mély bűnbánattal és az újjászületés vágyával közeledik Istenhez. A Sátán nem üldöz olyan gyülekezetet, amely már az övé, még akkor sem, ha kereszt a szimbóluma, ha prédikálnak, imádkoznak, Jézusról beszélnek ott, sőt arra törekszik, hogy a hazugság és némi igazság vegyítésével minél nagyobb tömegeket kábítson el, más szóval, zárjon emberi hagyományokra, emberi tanításokra alapított vallásokba. Beszélhetnek ott Jézusról, mint példamutató emberről, csak ne lássák benne az egyetlen utat az Atyához; ne hajoljon meg térdük a nevére, amely minden névnél nagyobb; ne tekintsenek rá, mint Megváltójukra, Mesterükre és Urukra. Ő annak örül, ha gyermekei krisztusgyermekről (a német katolikus szóhasználatban Jézus ma már csak Christuskind!) vagy jézuskáról beszélnek, aki kétezer év óta még mindig pólyában fekszik a jászolban, esetleg az egekbe és közvetítővé magasztalt Mária istennő karján ül vagy ölében fekszik tehetetlen csecsemőként. Így látjuk szinte valamennyi katolikus oltárképen. Óh, a Sátán nagyon jól tudja, hogy hamis képekkel milyen irtózatos hazugságokat, gonoszságokat lehet ravaszul és gyakran eltávolíthatatlanul beleégetni a lélek tudatalattijába, amelyet ő ellenőriz. A képek mellett nem lehet egyszerűen elmenni, mert követnek és irányítanak bennünket, anélkül, hogy tudatában lennénk ennek. Erre építi döbbenetes erejét ma a reklámszakma is.

A Sátántól nem kell félnie annak, aki szüntelenül az Úrral jár, s akiben gyümölcsöt terem az Úr beszéde (Jn 12,48), mert az ő erejével – és csak azzal! – megvédheti magát, ha magára ölti az Isten fegyverzetét (Ef 6,11). Csak egyetlen percben se vélje úgy, hogy ő most már elég erős, és akár incselkedhet is „karizmatikus” tógákban megjelenő megtévesztő szellemekkel. Valakit – aki szüntelenül „lelki izgalomra” vágyott – figyelmeztettem a veszélyre, mire gondolkodás nélkül rávágta: Óh, a jóatya nem engedi meg ezt, vagyis, hogy ő a gonosz szellemek befolyása alá kerülhet. Ez nem egyszerűen beszűkült naivitás, hanem súlyos következményekkel járó ostobaság: bibliai „betű-tudás”, amely öl. A baj nemcsak az, hogy ilyen felfogású tagok fertőződnek meg a legkönnyebben, hanem cselekedeteikkel és bibliaellenes felfogásukkal fertőznek meg sok hitben gyenge testvért, gyakran egész gyülekezeteket.

Súlyos kétségek gyötörhetik, és könnyen meginoghat hitében az, aki nem tudja, hogy a mérhetetlen szenvedést okozó üldözéseket ugyan a Sátán, és olcsó eszközeivé vált emberek hajtják végre kegyetlenül, de mögöttük Isten áll a valóságban, aki Gyülekezetét próbáknak veti alá, hogy hitét megerősítse, és hozzászoktassa a terhek hordozásához. Jézus sohasem mondta, hogy aki vállára veszi az ő keresztjét, az vele, a keskeny úton luxus-utazásban vesz majd részt, sőt azt mondta a meggondolatlanoknak és gyorsan lelkesedőknek: „A rókáknak van barlangjuk és az égi madaraknak van fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania”(Mt 8,20). Minden szenvedés, ami a Jézus iránti szeretetünkért ér bennünket, belső növekedést és gazdagodást hoz. A kinin rendkívül keserű gyógyszer, de aki nem él vele a trópusokon, azt elpusztítja a malária.

Jézus megdicsőítése tanítványai szenvedésében a Gyülekezet történetének legmagasztosabb fejezete. István megkövezése óta Istennek sok-sok hűséges gyermeke dicsőítette meg az Urat szenvedésével és mártírhalálával. Az Úr felbecsülhetetlenül nagy bizalma nyilvánul meg irántunk, ha ezt az utat megtehetjük érte: „Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki, és rendeltelek titeket arra, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon”(Jn 15,16). Aki a nehéz időkben, csak az embereket látja, akik szenvedést okoznak neki, s csak az igazságtalanság és gonoszság van a szeme előtt, amelyet ő „nem érdemelt meg”, az a próbában nem fog helytállni, sőt súlyos lelki kárt szenved. A demokrácia nem bibliai fogalom. Egyetlen Igében sem szavatolja Isten, hogy gyermekeit senki sem korlátozhatja hitéletük gyakorlásában. Aki ma ezt alapvető állampolgári jognak tartja, az tegye saját felelősségére, de ne hivatkozzon a Bibliára. Minden attól függ, hogy képesek vagyunk-e az emberek és az igazságtalanságok fölött az Úrra függeszteni tekintetünket annak tudatában, hogy az ő kezében vagyunk, és akik őt szeretik, azoknak minden javukra szolgál (Róm 8,28). Ez méregtelenítheti csak a keserűséget, ez növelheti csak a reményt, s ez óvhat meg attól, hogy szétmorzsoljanak bennünket a nehézségek, sőt ez erősíti bennünk azt a mély meggyőződést, hogy a szenvedések alatt növekedünk, gazdagodunk szellemi-lelki kincsekben. Sohasem szabad szem elől tévesztenünk azt, hogy „amikor az Úr ítél minket, akkor nevel, hogy a világgal együtt el ne vesszünk (1Kor 11,32). Aki emberekre és viszonyokra szegzi tekintetét, és tőlük vár segítséget, az csalódik és elmerül. Csak Jézus Krisztus segíthet át bennünket minden nehézségen.

Az Úr határozza meg a gyülekezet szenvedésének az időtartamát is: „Nyomorúságotok lesz tíz napig”. Az elmúlt évszázadokban sokféleképpen értelmezték ezt a mondatot. A legvalószínűbb üzenete az, hogy a Gyülekezet szenvedése időben meghatározott, egy órával sem fog tovább tartani, mint amennyi Isten tervében szerepel. Tény, hogy az ókorban ez a kifejezés azt jelentette, hogy valami rövidesen befejeződik. Ő az Első és az Utolsó; ő határozza meg a gyülekezet szenvedésének kezdetét és végét. Ő a szenvedés alatt is szüntelenül jelen van, ahol befogadják őt, és az ő parancsolatait hajtják végre, és erős karjaival öleli körül őket.

A keresztényüldözés ugyan törvények alapján folyt, de nem voltak szüntelen üldözéseknek kitéve. Gyakran hosszabb ideig békén hagyták őket, aztán valamelyik helytartó, különböző okokból, hirtelen zaklathatta és fogságba vetethette őket. Tulajdonképpen ez az állandó bizonytalanság volt a legrosszabb. Persze, mi mondhatjuk, hogy a börtön mégis csak jobb a halálnál, csakhogy akkoriban a börtön a halál előszobája volt, mert a foglyokkal senki sem törődött, s aki egyszer bekerült oda, azt gyakran holtan hozták ki onnan.

A szenvedés minden korban foglalkoztatta a tanítványokat, és hitüket kemény próba elé állította. Ha az istentagadóknak kellene szenvedniük, akkor az egészen természetes lenne, de miért kell szenvedniük az istenfélőknek? A Biblia egész sor feleletet ad erre. Lehet ez Isten fegyelmező figyelmeztetése: „Ezért erőtlenek és betegek közöttetek sokan, és ezért halnak meg számosan”(1Kor 11,30). Lehet megelőző jellege: „Ezért tehát, hogy el ne bizakodjam, tövis adatott testembe: a Sátán angyala, hogy gyötörjön, hogy el ne bizakodjam”(2Kor 12,7). Engedelmességre taníthat (mint Krisztust a szenvedés): „Jóllehet ő a Fiú, szenvedéseiből megtanulta az engedelmességet”(Zsid 5,8). „De nem csak ezzel dicsekszünk, hanem a megpróbáltatásokkal is, mivel tudjuk, hogy a megpróbáltatás munkálja ki az állhatatosságot, az állhatatosság a kipróbáltságot, a kipróbáltság a reménységet, a reménység pedig nem szégyenít meg, mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adott Szent Szellem által”(Róm 5,3-5). A krisztusi szolgálathoz tartozik: „Ezt mondta neki az Úr: „Menj el, mert választott eszközöm ő, hogy elvigye nevemet a pogányok, királyok és Izráel fiai elé. Én pedig meg fogom mutatni neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért”(ApCsel 9,15).

Jézus ajkáról nem csak itt, másutt is elhangzik többször: Ne félj! Ne féljetek, mert én veletek vagyok! Ha az ölel át engem, kicsiny porszemet, aki az egész világegyetemet tartja kézben, akinek a tudta nélkül egy hajszálam sem hullhat ki, akkor mi okom van félni? A félelemről bővebben írtam az Efezusi gyülekezet című fejezetben. Ezért itt csak annyit róla, hogy túszként ejthet foglyul bennünket, mint ahogy foglyul ejtette ma már az emberiség legnagyobb részét. Ő az egyik okozója annak, hogy a szeretet sokakban meghidegül: „Mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett tökéletessé a szeretetben”, hiszen: „A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet”(1Jn 4,18). Az ember vagy a szeretetnek ad helyet a szívében, vagy a félelemnek. Társbérletben ők sem élhetnek egymással.

Soha senki sem védekezhet majd azzal az utolsó ítéletnél, hogy őt senki sem készítette fel arra, hogy mivel jár Krisztus tanítványának lenni egy Isten ellen lázadó, agresszív világban. Jézus ezt olyan világosan mondta el, hogy ebben az esetben sincs szüksége senkinek sem papra, hogy megmagyarázza ezt: „Íme, én elküldelek titeket, mint juhokat a farkasok közé: legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok. Óvakodjatok az emberektől, mert átadnak a törvényszékeknek, és megkorbácsolnak zsinagógáikban, sőt helytartók és királyok elé hurcolnak énmiattam, tanúbizonyságul nekik és a pogányoknak. Amikor azonban átadnak titeket, ne aggódjatok amiatt, hogy miképpen vagy mit mondjatok, mert megadatik nektek abban az órában, hogy mit mondjatok. Mert nem ti vagytok, akik beszéltek, hanem Atyátok Szelleme szól általatok. Akkor majd testvér a testvérét, apa a gyermekét adja halálra, gyermekek támadnak szüleik ellen, és megöletik őket, s mindenki gyűlöl majd titeket az én nevemért, de aki mindvégig kitart, az üdvözül. Ha pedig üldöznek az egyik városban, meneküljetek a másikba. Bizony, mondom néktek: még végig sem járjátok Izráel városait, mire eljön az Emberfia. A tanítvány sem feljebbvaló a mesterénél, sem a szolga az uránál. Elég a tanítványnak, hogy olyanná legyen, mint a mestere, és a szolgának, mint az ura. Ha a ház urát Belzebubnak nevezték el, mennyivel inkább házanépét? Tehát ne rettenjetek meg tőlük! Mert nincs olyan rejtett dolog, amely le ne lepleződnék, és olyan titok, amely ki ne tudódnék. Amit a sötétségben mondok nektek, azt a világosságban mondjátok el; amit fülbe súgva hallotok, azt a háztetőkről hirdessétek. Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket meg nem ölhetik. Inkább attól féljetek, aki a lelket is, meg a testet is el tudja pusztítani a gyehennában”(Mt 10,16-28).

Honnan ered a szenvedés? A Szentírásból tudjuk, hogy a szenvedés ismeretlen volt abban a világban, amely Isten ítélete szerint „jó” volt (1Móz 1,31). De azzal a bűnös cselekedettel, amellyel eltávolodott az ember Istentől, a törvény hatálya alá, a halál és a félelem hatalmába került (1Móz 2,17; 3,19). Ezzel egyúttal a szenvedés rabságába jutott (Zsid 2,15). Mivel Isten képmásaként szerepelt a teremtésben (1Móz 1; 2), ezért általa utódainak is szenvedés jutott osztályrészül (Róm 8,18-23). Az ember nem tud megszabadulni a szenvedéstől saját erejével. A bejárat pedig abba a világba, amelyben nincs szenvedés, el van zárva előle (1Móz 3,24). Ha a Biblia az emberről beszél, akkor az a szenvedő ember van a látómezejében, aki – tudatosan vagy nem tudatosan – megváltásra vár. Isten teljes joggal állítja ítélet alá az embert, hogy Istentől való elszakadását a szenvedésben és a halálban tapasztalja meg, de Teremtője kegyelméből marad lehetősége arra, hogy visszatérjen őhozzá. Jézusnak testben való eljövetele (Jn 1,14), hogy az embert megváltsa szenvedéseiből és Istentől való elhagyatottságából (Lk 4,17-21) először egy lépés a szenvedés mélységébe (Zsid 12,2). Jézus Isten határozatát látta abban (Mt 16,21), hogy az ítélet alatt álló emberrel azonosuljon és osztozzon gyengeségükben (Zsid 2,14-18). Ő teljesen Atyja kezébe tette le életét (Zsid 5,7), és lett – szükség nélkül, hiszen bűntelen volt – értünk és velünk szenvedő testvérré. Mindez Isten akarata szerint történt, vagyis, amit mondott róla az Írás, annak be kellett teljesednie (Lk 24,44). „Hiszen önként ment a halálba, hagyta, hogy a bűnösök közé sorolják, pedig sokak vétkét vállalta magára, és közbenjárt a bűnösökért”(Ézs 53,12).

Beszélhetünk-e ma még nyugati keresztény szenvedő gyülekezetekről? Néhány évvel ezelőtt részt vettem olyan tájékoztató beszélgetésen, ahol egy eléggé öntörvényű, és rendkívül erős könyökökkel rendelkező magyar szabadegyházi prédikátor amerikai egyházi vezetőknek számolt be „a magyar gyülekezetek szenvedéseiről a szocialista időszak alatt”. Miközben beszélt, és elmondta, hogy az ötvenes években egyáltalán nem lehetett evangélizálni, nagyon szégyelltem magam, hogy végig kellett hallgatnom ezeket a rettenetes hazugságokat. Valaki közbeszólt, hogy ők akkor is jártak falvakba, bizonyságot tettek Jézusról egyes családoknál, és semmi bántódásuk nem esett, de durván belefojtotta a szót azzal, hogy nem lehetett, ha egyszer ő már kimondta ezt. Egyszerűen nem tudta elviselni, hogy az ő jelenlétében más is szót kapjon, pláne ellentmondjon neki. Én is átéltem azt a nagyon nehéz időszakot, de nekem senki se hazudja azt, hogy Magyarországon a Jézusban való hitük miatt tömegesen bebörtönözték és kínozták a hívőket. Az istentiszteleteken messze többen vettek részt, mint ma. Tudom, bebörtönöztek néhány vallási vezetőt, amit senki sem helyeselhet, bármilyen okból történt is, de a hitélet gyakorlásában gyakorlatilag senkit sem gátoltak. Csak nem akarja valaki azt állítani, hogy ő azért szenvedett, mert a hite miatt nem kaphatott sem a pártban, sem gazdasági-társadalmi téren vezető beosztást; neki a karrierjét törték meg a hite miatt? Azt tudjuk, hogy a Szovjetunióban hívők tízezreit hurcolták gulágokba, és kínozták őket halálra, ezért hogyan lehet egy szintre hozni a rengeteg vértanúval azt, hogy a magyar kommunista kormány nem fizette az adófizetők pénzéből a papokat, nem adott bőkezű támogatást az egyházaknak, nem bocsátotta rendelkezésre evangélizálás céljára a Népstadiont. S ha rendelkezésre bocsátotta volna, lett volna-e még egyáltalán olyan felekezet, amely a krisztusi evangéliumot, nem pedig „más evangéliumot” hirdetett volna? Persze, elvette az akkori kormány az egyházak világi javait, ez igaz, s az egyáltalán nem lehetséges, hogy csak Isten parancsát hajtotta végre? Hol van szó a Bibliában arról, hogy a gyülekezeteknek világi javakkal kell rendelkezniük? Arról meg nem is szólva, hogyan jutottak azokhoz a világi javakhoz, amely igazság szerint a népé volt, csak nem a nép adta nekik. A krisztusi gyülekezeteket a múltban épp úgy, mint ma, a hívők tartották és tartják el. Aki pénzt fogad el, az prostituálódik, mert aki adja, az megfelelő szolgáltatást, hozzáállást is vár ezért. Aki pénzért könyörög, és pénzt fogad el, annak előbb-utóbb benyújtják a számlát is ezért. Az ne fintorogjon, ha az állam „magzatelhajtás” kódnév alatt törvényesíti a tömeggyilkosságot! Nem éppen az egyházak voltak századokon keresztül az elnyomó és háborúzó rezsimek legfőbb támogatói? Nem éppen ők áldották meg a gyilkos fegyvereket is? Igaz, kéz kezet mos alapon, ők is benyújtották a számlát ezért. Egyszer számot kell adniuk majd erről is.

A kérdés azt volt, beszélhetünk-e még a Gyülekezet szenvedéséről ma a nyugati világban? Vagy olyan távol van ez ma már tőlünk, hogy nem érdemes már szót sem vesztegetni rá? Óh, ma meglepő gonddal vigyáz mindenki arra, hogy az emberi szabadságjogok ne sérüljenek; hogy a vallásszabadságot senki se korlátozhassa, mert az a demokrácia megsértése lenne. Hol vannak már azok az idők, amikor az evangéliumért üldözték a hívőket? Nem rendelkezik-e az emberiség ma e téren is „határtalan lehetőségekkel”? Nem az-e a fő jelszó ma egyházi berkekben is: Jöjjetek, építsünk együtt egy új világot, amelyben igazság, béke és szeretet honol!? Igaz, a Szentírás pontosan az ellenkezőjéről beszél; azt mondja, ilyen világot az ember sohasem teremthet, de ki hivatkozik ma még a Bibliára? Legfeljebb akkor, ha emberi tanításokat kell alátámasztani összefüggésükből kicibált igékkel vagy igefoszlányokkal.

Mi hívők, miért ne örüljünk, ha az emberek békét és igazságot akarnak teremteni? Miért ne örüljünk, hogy a vallások – igaz, szégyenletes és rettenetes következményekkel járó kompromisszumok árán – végre egyesülnek, hogy (állítólag) egyek legyenek, „ahogy az Úr akarta”? Igaz, ez a várva várt ökumenista falanszter kissé más ló lett, mint amiről sokan első delíriumukban álmodtak, de a fő, hogy felépüljön a világegyház. Azoknak a felekezeti vezetőknek, akik abnormálisan felhevült szívvel teljesen elszakadtak a realitásoktól, adott az orrukra időközben Róma néhány kijózanító balegyenest, mihez tartás végett, hogy világosan lássák, neki senki se szabjon feltételeket; s az eggyé levés lényege, hogy mint „elszakadt testvérek” visszatérhetnek a közös akolba, a pápa és Mária fennhatósága alá. De lélekben ez már rég megtörtént, a formaságok nem sürgősek.

Mi hívők, azért nem tudunk örülni annak, ha azt halljuk, hogy békét és igazságot fognak teremteni, mert számunkra abszolút semmit sem jelent, hogy mit mondanak a realitásoktól teljesen elszakadt emberek, hanem egyedül az, hogy mit mond Isten a Bibliában erről. Ő pedig figyelmeztet bennünket: „Amikor pedig azt mondják: Békesség és biztonság, akkor tör rájuk hirtelen a végső romlás, mint fájdalom a várandós asszonyra; és nem fognak megmenekülni”(1Thessz 5,3). Mi tudjuk, hogy béke és igazság csak ott van, ahol Krisztus vére eltörölte a bűnt. És aki megtapasztalta ezt, hallgathat-e? Számunkra – tegnap, ma és holnap – egyesegyedül az a fontos, hogy mit mond a Szentírás, és csak az alapján ítéljük meg az idők jeleit. Vigyáznunk kell arra, hogy a körülöttünk zajló napi események ne vakítsanak el bennünket, s ne vonjunk le belőlük elhamarkodott következtetéseket.

Amikor Jézus azt mondta tanítványainak, mint juhokat küldi őket a farkasok közé, akkor azt vajon csak a tizenkét apostolnak mondta? Nem figyelmeztetett-e bennünket is éppen erre, Pál apostolt eszköznek használva: „Tudom, hogy távozásom után dühös farkasok jönnek közétek, akik nem kímélik a nyájat”?(ApCsel 20,29). Van az egyháztörténetnek olyan lapja, amelyből hiányoznak a dühös farkasok? Ma talán már kihalt állatfajtához tartoznak? Persze, ha azt vesszük alapul, amit a keresztény egyházakban régóta vallanak, mi szerint a Biblia csak szimbolikusan értendő, akkor a mai keresztények számára annak is csak szimbolikus jelentése van – amit tehát nem kell komolyan venni –, hogy "maga a Sátán is a világosság angyalának adja ki magát. Nem meglepő tehát, hogy szolgái is az igazság szolgáinak tartják magukat”(2Kor 11,14-15). De miért is törnének be farkasok ma a nyugati keresztény gyülekezetekbe, amelyeket már rég széttéptek? Az Európai Unió alkotmánytervezetébe már nem került bele Isten neve. Észrevette ezt még valaki a nyugati kereszténységben? Persze, voltak néhányan, akik csóválták a fejüket, s egyáltalán nem abszurd már, hogy többnyire azok, akik Mária istennő elé térdelnek le. Az alkotmánytervezet készítői egyszerűen tudomásul vették a realitást, hogy Isten már rég halott a hivatalos nyugati kereszténységben. Isten már akkor halott volt ott, amikor államegyház lett belőle. Mit keres egy alkotmányban Isten neve ott, ahol másfél évezred óta mindig csak néhány krisztusi tanítvány, egy maroknyi üldözött hitt Istenben? A hit bizonyítéka nem az álszent szó, hanem a cselekedet.

Amikor Jézus mindenkori tanítványait farkasok közé küldi, akkor tudnunk kell, hogy ő arról a krisztusgyűlöletről beszél, amely születése pillanatától itt volt a földön. Megbocsáthatatlan tévedés, ha valaki azt hiszi, hogy csak az akkori zsidó vallásos világ gyűlölte őt. Nem, a krisztusgyűlölet minden korban itt van, a legkegyetlenebb, legagresszívebb, legbrutálisabb formában a mindenkori vallásos világban, a kegyeskedőkben, és ez a gyűlölet nem ismer irgalmat és megbocsátást. Egy szüntelenül véres ruhában rohanó ámokfutó nem tudja elviselni az útját álló fehérruhás embert, hanem halálra tapossa. Aki az ártatlanul kiontott vérben meglátja a maga szennyes, ördögi ábrázatát, az a sárba tapossa a megszentelt vért, hogy többé ne lássa, mert nem tudja elviselni. Józan értelemmel egyszerűen felfoghatatlan a mindig és mindenütt lángoló krisztusgyűlölet. Ennek okát a romlott lelkünk mélyén kell keresnünk. Miért gyűlöli a világ Jézust? Jézus maga adja meg a választ erre: ”Ha nem jöttem volna, és nem szóltam volna hozzájuk, nem volna bűnük, most azonban nincs mentségük bűneikre”(Jn 15,22).Jézus Krisztust azért gyűlöli a világ, különösen a vallásos világ, mert benne Isten volt itt, Isten van itt, és Isten lesz itt mindig. Erről a Jézusról nem akar tudni a világ, sőt a vallásos világ is úgy tesz, hogy akinek nem lenne szabad léteznie, az nincs is. Ezért helyettesítik őt Máriával, szentekkel, rózsafüzérrel, torinói lepellel, ikonokkal és gyertyákkal, hivalkodó templomokkal, imaházakkal, és egyéb pogány bálványokkal. Miért gyűlölik olyan engesztelhetetlen módon Jézust? Mert letépi az álarcot a vallásos világ ábrázatáról, a kegyeskedő ember arcáról! És az álarc alatt mindig csak a Sátán képe lepleződik le! Nem tudja megbocsátani a vallásos világ, ha Jézus leleplezi az ürességét, a fanatizmusát, a képmutatását, egy szóval a sátáni természetét. Hadd idézzem ezzel kapcsolatban egyik idevágó versemet:

FARIZEUSOK

 

Mi a Messiást vártuk,

aki megerősíti mindazt,

amit generációkon keresztül létrehoztunk,

s azt, hogy az egyetlen igaz úton járunk.

Te pedig durva kézzel felborítasz mindent;

fejtetőre állítod legszentebb meggyőződéseinket;

letéped álarcainkat;

pőrére vetkőztetsz bennünket;

metsző gúnnyal teszed nevetségessé erőfeszítéseinket;

kíméletlenül szétrombolod kipróbált mércéinket!

Pedig hosszú emberöltők során

vér és verejték árán

- Istent hűségesen szolgálva –

bedogmatizáltunk mindent pontosan:

mi tartozik jobbra, és mi balra,

mi a fehér, és mi a fekete,

mi a jó, és mi a rossz,

mi a tiszta, és mi a tisztátalan,

mi a hit, és mi a hitetlenség,

melyik az üdvösség útja, s melyik nem az,

melyek a „történelmi” egyházak, s melyek a szekták,

ki a felavatott szakember, s ki a laikus,

ki közvetíthet csak Isten és ember között,

ki kedves Isten előtt, s ki nem az.

Most azt mondod: Ne ítélkezzünk!?

Hát a lényegünktől akarsz minket megfosztani?!

 

Jézus megmutatta ennek a világnak, hogy nem tud békét teremteni, és a mi korunk iszonyatos félreértése is az, hogy nem tudunk megváltott világot teremteni. Persze, hogy nincs semmi rossz abban, ha felebarátainkért, a szegényekért fáradozunk és adakozunk, de a rossz az, ha közben a megváltás evangéliumáról hallgatunk. Egy kosár kenyér elegendő lehet egy embernek egy hétre is, és utána éljen meg abból, hogy mi milyen jó emberek vagyunk? Azért küldött el bennünket a világba Jézus, hogy néhány nappal vagy héttel meghosszabbítsuk az éhezők életét kemencében sütött kenyérrel? Nem az élet kenyeréről kell elsősorban bizonyságot tennünk? Arról kell bizonyságot tennünk, hogy nincs igazság és béke megtért és újjászületett emberek nélkül. Minden más – és ezt szó szerint kell venni – csak a szennyes és rongyos ruha foltozgatása.

Óh, addig nincs ellenállás, amíg mi Jézusról, a jó és példamutató emberről beszélünk, de tegyünk csak bizonyságot arról, hogy elsősorban nem keresztségre, bemerítésre, templomba vagy imaházba járásra, bő lére eresztett imádkozásokra van szükség, hanem a világnak, a régi életnek való hátat fordításra, totális belső megújulásra, gyümölcsöt termő életre, amelynek a középpontjában Jézus Krisztus áll. Nos, itt kezdődik a Krisztus iránti gyűlölet. Senki sem gyűlöli azt a Jézust, aki csak kegyes gondolatainkat tükrözi vissza, aki mindent jóváhagy, amit az ő nevében teszünk, de engedje valaki csak szóhoz jutni az igazi Jézust, akinek Igéje kétélű kardként hatol a lelkiismeretbe, akkor megtudja, miért gyűlöli őt és tanítványait a bűneihez láncolt világ.

A totálisan kihűlt keresztény gyülekezetekben az emberek ma már kizárólag személyes jólétükben érdekeltek: megoldódnak-e az én problémáim, meggyógyulok-e betegségemből (mert, ahogy a mai „keresztények” mondják: legfontosabb az egészség!), meghallgattatnak-e imáim, stb. Már távolról sem az a fontos, hogy képes vagyok-e részt venni Jézus szenvedéseiben. Felkészültem-e a felkészülésemre biztosított időben arra, hogy elegendő olajat gyűjtsek lámpásomba, hogy amikor betör az éjszaka, világíthassak mások számára is?

Amikor Jézus arról beszél, hogy a szeretet sokakban meghidegül, akkor a mai rutin-kereszténységről beszél. Milyen szeretet hidegül meg? A Jézus Krisztus iránti szeretet. Aki közelről is kíváncsi erre a mélyhűtött szeretetre, az bármelyik mai nyugati gyülekezetben megtalálja ezt.

Tudom, ebben kevesen adnak igazat nekem, mert a felszínes emberben mindig is erős volt az a „kincstári optimizmus”, amely nem ismer lehetetlent, s azt mondja, az ember elég erős ahhoz, hogy gyökeresen megváltozzon; elhagyja a rosszat, és csak a jót cselekedje. Csakhogy ezek az emberek még alapfokon sem ismerik önmagukat.

Valahol olvastam egy történetet, amely arról szól, hogy a középkorban valamelyik kisebb európai városállamban, a királyi hatalomért folytatott küzdelemben egy testvérpár halálosan meggyűlölte egymást. Végül a fiatalabbik ragadta magához a hatalmat, de nem ölte meg fivérét, ahogy ez a trónért folytatott harcokban szokás volt, hanem egyszerűen, de ördögi ravaszsággal bezárta őt a saját palotájába. A bezárás tulajdonképpen nem pontos kifejezés, hiszen a palota nyitva volt, és senki sem őrizte. A fivér rendkívül kövér ember volt, ezért a ravasz testvér olyan szűkre szabatta át az ajtókat, hogy abnormálisan kövér testvére ne férhessen ki rajtuk. Gondoskodott arról is, hogy állandóan a legfinomabb ételekkel lássák el. A fivérnek szabadulásához tulajdonképpen nem kellett volna mást tennie, mint szigorú fogyókúrába fognia. Tizenkét évig élt még a palotájában, de egyetlen napon sem tudott lemondani a finom ételekről, s így a szabadulása is meghiúsult.

Nemrég láttam egy dokumentumfilmben, hogy Indonéziában még ma is úgy ejtenek fogságba egy majomfajtát – amelyet aztán betanítanak kókuszdió-szedésre – mint régebben is másutt, hogy egy fához erősítenek egy korsót, amelybe a majmok kedvenc ételeit helyezik el. Amikor az ember eltávolodik a korsótól a leshelyére, akkor a kíváncsi majom hamarosan megjelenik, belenyúl a szűk torkú korsóba, megragadja a kívánatos magvakat, de velük együtt nem tudja már a kezét kihúzni. Látja, hogy jön az ember futva, menekülhetne, ha elengedné a magvakat, de képtelen erre. Aztán az ember rádob egy takarót, összekötözi és hazaviszi a majmot. Ez a mai névleges kereszténység. Ez a testestül-lelkestül a világban élő kereszténység inkább a kezét amputáltatná le, de a mobiltelefont (ez a világ jelképe itt) akkor se engedné ki a kezéből. A Biblia félreérthetetlen ebben a vonatkozásban is: „Ne szeressétek a világot, se azt, ami abban van. Ha valaki szereti a világot, abban nincs meg az Atya szeretete. Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, a szem kívánsága, és az élettel való kérkedés, nem az Atyától, hanem a világtól van. A világ pedig elmúlik, és annak kívánsága is; de aki az Isten akaratát cselekszi, az megmarad örökké”(1Jn 2,15-17). Ehhez sem kell pap, hogy megmagyarázza, hogyan kell ezt érteni.

 

Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.”

 

Óh, de sokszor értették félre és magyarázták félre ezt a mondatot, mintha a hű kötelességteljesítés a polgári életben, vagy a szorgalmas templomba, imaházba járás bárkinek is meghozhatná az élet koronáját. Ha valaki ma gyakrabban jár temetésekre, akkor az a benyomása támadhat a sírbeszédeket hallgatva, hogy az élet koronáját bárki és automatikusan megkapja, úgyszólván, el sem veszítheti. A hű kötelességteljesítés rendkívül dicséretes dolog, de még soha senki sem üdvözült ezáltal, mert ha így lenne, akkor a kegyelem már nem lenne ingyen, hanem nagyon is megszolgált. Ha tízezer évig élnénk, és mindennap feláldoznánk magunkat felebarátainkért, akkor sem tudnánk ezzel megváltani bűneinket. Ezért sohasem üdvözülhet senki Jézus Krisztus nélkül, mert csak ő törölheti el bűneinket úgy, hogy Isten előtt többé ne létezzenek. Isten csak Jézus Krisztus helyettesítő halálában láthat bűntelennek bennünket, ezért nem válthatnak meg bennünket emberek által kreált szentek és más bálványok sem. Pápai vagy egyházi bűnbocsánat még a templom kijáratáig vagy a sírig sem elég, s ezt nagyon sokan tudják, csak a megfelelő konzekvenciát nem akarják levonni ebből. Bizonyos vagyok abban, hogy a lelkük mélyén még a fanatikusok is tudják, hogy a mennyország kulcsait Isten egyedül Jézus Krisztusra bízta, nem pedig ámokfutó egyházakra.

A Jézus Krisztus iránti hűségünktől függ örök életünk. Aki elhagyja őt, annak az élete még a hulló falevélnél is értéktelenebb. Inkább meghalni, mint Jézust megtagadni, elhagyni. Így volt ez Istvánnál és megszámlálhatatlan mártírnál. Ők tudták, hogy semmi sem választhatja el őket a Krisztus szeretetétől, ezért mindhalálig hűek maradtak hozzá, és jutalmul elnyerték az élet koronáját. Semmit sem hoztunk magunkkal, és minden, amit itt gyűjtünk össze, itt marad halálunk után az enyészetnek. Csak az számít, hogy a halálig hűek voltunk-e Megváltónkhoz. Minden más század- vagy ezredrangú kérdés.

Úgy tűnik, hogy az eddigi időpontig senki sem halt meg az üldözésekben a szmirnai gyülekezetben, de félő volt, hogy ez hamar bekövetkezik. Tény, hogy Polykarposz – ahogy fentebb már említettem – a gyülekezet elöljárója mártírhalált szenvedett, és kétségtelen, hogy a gyülekezetből sokan követték őt ebben.

Az „élet koronája” egyike azon koronáknak vagy megjutalmazásnak, amelyben a hívők részesülnek (v.ö. 1Kor 9,25; 1Thessz 2,19; 2Tim 4,6-8; Jak 1,12; 1Pét 5,4; Jel 4,4). A hívőknek mindig előre kell tekinteniük, vagyis arra, amiben osztályrészük lesz a halál után.

 

Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek! Aki győz, annak nem árt a második halál.”

 

A Szent Szellem, a Pártfogó, akit Jézus elküldött, hogy képviselje őt a Gyülekezetben. Hűséges figyelmeztető mindaddig, amíg a gyülekezet tiszteli őt, tehát hallgat rá. Utat mutat, bátorságot ad, hogy Jézusért a legnehezebbet is elviselje a gyülekezet.

A második halál a tulajdonképpeni halál, amelyben azok részesülnek, akik az utolsó ítéletnél könnyűnek találtatnak a mennyei bíró előtt: „És láttam egy nagy fehér trónust, és a rajta ülőt: színe elől eltűnt a föld és az ég, és nem maradt számukra hely. És láttam, hogy a halottak, nagyok és kicsinyek a trónus előtt állnak, és könyvek nyittattak ki. Még egy könyv nyittatott ki, az élet könyve, és a halottak a könyvbe írottak alapján ítéltettek meg cselekedeteik szerint. A tenger kiadta a benne levő halottakat, a Halál és a Pokol is kiadták a náluk levő halottakat, és megítéltetett mindenki cselekedetei szerint. És a Halál és a Pokol belevettetett a tűz tavába: ez a második halál, a tűz tava. Ha valakit nem találtak beírva az élet könyvébe, azt a tűz tavába vetették”(Jel 20,11-15).

Aki az örök bíró előtt áll, és nem találják nevét az élet könyvében, az örökre elveszett. Az élet könyvében azoknak a neve áll, akik mindvégig kitartottak Jézus mellett.

Ezek a képek az utolsó ítéletről mélyen behatolnak a szívbe, és egy nagy kérdőjelet hagynak ott. Nem tudjuk, hogy hány könyv lesz az örök bíró előtt, és az elveszettek sorsáról is nagyon szűkszavúan tájékoztat a Szentírás, de senki sincs feljogosítva arra, hogy saját képzeletével túl menjen ezen. Ha Isten nem mond többet erről, akkor egyedül ő tudja, miért. Azt viszont biztosan tudjuk, ha az örök elveszettség nem lenne olyan félelmetes valóság, akkor Jézus nem figyelmeztette volna a hét gyülekezethez szóló levelekben olyan keményen és kompromisszum nélkül a mindenkori teljes Gyülekezetet.

Mint ahogy már említettem, a győztes nem egy szent, egy világi értelemben tökéletes, hibátlan tanítvány, hanem aki bátran kiállta azokat a próbákat, amelyek Jézus szeretetétől el akarták választani őt, és arra késztetni, hogy tagadja meg őt. A mártírok sem voltak még megszentelődésükben a célnál, hanem útközben, mint mi valamennyien, akik számára Jézus a minden mindenekben. Az ő nagyságuk abban mutatkozott meg, hogy minden személyes tökéletlenségük ellenére sem áldozták fel az Úr iránti szeretetüket, és a halálig hűek maradtak hozzá. Adjon az Úr nekünk is erőt ehhez.

 

 

1 komment