A PERGAMONI GYÜLEKEZET I.

„A pergamoni gyülekezet angyalának írd meg: ezt mondja az, akinél a kétélű éles kard van: Tudom, hol van a lakóhelyed: ahol a Sátán trónusa van, de ragaszkodol a nevemhez, és nem tagadtad meg az én hitemet Antipász napjaiban sem, aki hű tanúm, akit megöltek nálatok, ahol a Sátán lakik. De egy kevés panaszom van ellened; mert vannak nálad olyanok, akik Bálám tanítását tartják, aki arra tanította Bálákot, hogy tőrbe csalja Izráel fiait, hogy bálványáldozati húst egyenek és paráználkodjanak. Így nálad is vannak olyanok, akik szintén a nikolaiták tanítását tartják. Térj meg tehát, különben elmegyek hozzád hamar, és harcolok ellenük számnak a kardjával. Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek! Aki győz, annak adok az elrejtett mannából, adok neki fehér kövecskét is, és a kövecskére írva új nevet, amelyet senki sem tud, csak az, aki kapja”(Jel 2,12-17).

Pergamon nem feküdt olyan fontos főútvonal mellett, mint Efezus és Szmirna, de történelmileg nagyobb jelentőségű ezeknél, sőt Plinius Pergamonról, mint „az ázsiai provincia messze leghíresebb városáról” beszél. János apostol idejében a város már négyszáz éve főváros volt. Elsősorban nem kereskedelmi, hanem kulturális központ volt. Híres könyvtárában 200 000 pergament tekercs volt. Ennél nagyobb könyvtár az ókorban csak Alexandriában volt. A pergamentet, amely Pergamonról kapta nevét, tulajdonképpen a szükség szülte, mint oly sok híres találmányt. Hosszú időn keresztül a papírt a Nílus mentén nőtt papirusz növényből készítették. A Kr.e. 3. évszázadban Eumenész, pergamoni király szerette volna a világ leghíresebb könyvtárát létrehozni Pergamonban. E célból megvesztegette Alexandria könyvtárosát, a bizánci Arisztofanészt, hogy hagyja el Alexandriát és jöjjön Pergamonba. Az egyiptomi Ptolemaiosz annyira felháborodott ezen a megvesztegetési kísérleten, hogy elfogatta a könyvtárost, és megtiltotta a papirusz kivitelét Pergamonba. Így a pergamentet, amelyet állatbőrökből készítettek, a szükség hozta létre. Messze jobb minőségű, és tartósabb volt, mint a papír, s ezért teljes mértékben kiszorította a papiruszt.

Pergamon, a görög életforma és a görög istentisztelet őrzőjének és védőjének tekintette önmagát. Kb. Kr.e. 240-ben a beözönlő galata hordák ellen fényes győzelmet arattak, s ennek emlékére egy sziklakiszögellésen egy kb. tíz méter magas oltárt emeltek Zeusz isten tiszteletére, amelyen reggeltől estig füstöltek az áldozatra szánt anyagok. A város lakói a pogány istenek közül elsősorban Athéné istennőt, valamint Aszklepiosz, Dionüszosz és Zeusz isteneket tisztelték. Híres volt a város Aszklepiosz isten szentélyéről. A gyógyítás pogány istene volt, és csodálatos gyógyulásokat tulajdonítottak neki. Előnevei: szabadító, megváltó. Kígyó alakban ábrázolták, amely egyes gyógyszertárak cégtábláin még ma is látható. Templomában kígyókat tartottak és tiszteltek, tehát azokat a kígyókat, amelyek a kereszténységben a Sátán szimbólumai. Galeniusz, római orvos (Kr.u. 129-199), aki Pergamonból származik, azt írja, hogy különösen három templom vonzotta az embereket, az efezusi Artemisz, a delphi Apollo és a pergamoni Aszklepiosz. Az akkori világ minden részéből tódultak ide, Pergamonba, mindenekelőtt a gazdagok, hogy a „szentély-kórházban” meggyógyuljanak. Az ókori világ „Lourdese” volt ez. A papok mellett orvosok is foglalkoztak itt a gyógyítással, de gyógyulás esetén a csodát nagyrészt Aszklepiosznak tulajdonították, akit „megváltónak”, „megmentőnek” is neveztek.

Bár az ókori görög istenek kultusza erős volt még, ugyanakkor azonban azt is látnunk kell, hogy ebben az időben sok ember szemében ez a kultusz már anakronizmus volt. Pergamon nemcsak az ázsiai provincia közigazgatási központja volt, hanem a császárkultuszé is. Rómának nem kis problémát okozott, hogy a hallatlanul heterogén világbirodalmat, valami módon közös nevezőre hozza. Végül nem is volt ez olyan nehéz. Európa népei, akik a 20. században átélték a barbár német és a barbár orosz megszállást, el sem tudják képzelni, hogy egy megszálló hatalom jó is lehet. Tény, hogy sok ország számára a római uralom olyan jólétet, békét, pártatlan jogrendszert, minden területen magas fokú kultúrát jelentett, amilyet addig el sem tudtak képzelni. Ezért nem csoda, ha sok alattvaló a Római Birodalomban uralkodó szellemben valami isteni jelenséget látott. Már korán – Szmirnában már Kr.e. 195-ben – Dea Roma-nak, a római szellem istennőjének templomot építettek. Róma szellemét mindenekelőtt a császár testesítette meg. Így a császárt istenként tisztelték, és tiszteletére templomokat építettek. Ennek érdekessége, hogy ezt a kultuszt nem kényszerítették rájuk, hanem sokkal inkább tőlük indult el. Ebben a városok versengtek egymással. Róma ebből felismerte, hogy a birodalom összetartásának leghatásosabb eszköze a császárkultusz. Ezért rögzítették ezt törvényben, amelyben előírták, hogy minden római polgár évente egyszer a császár tiszteletére emelt templomba menjen, és ott a császáristen tiszteletére csipetnyi tömjént égessen el, és közben hangosan jelentse ki: „A császár az úr.” Ezután írást kaptak arról, hogy a császárkultusznak, vagyis a törvény parancsának eleget tettek.

Két dolgot világosan kell látnunk ezzel kapcsolatban. Először, ez sokkal inkább politikai aktus, tehát a császár iránti lojalitás kifejezése volt, mint sem vallási ceremónia. Másodszor, Rómának soha nem állt szándékában ezt egyedüli kultusszá emelni, és a többi kultuszt megtiltani. Minden római polgár, aki elismerte, hogy a császár az úr, bármely vallásnak követője lehetett, ha az nem állt ellentétben a fennálló rend törvényeivel és érvényes előírásaival. Viszont egyetlen keresztény sem jelenthette ki, hogy a császár az úr, mert akkor saját Urát, Jézus Krisztust tagadta volna meg ezzel. A római hatóságok ezt viszont nem akceptálták, hanem lázadóknak tekintették őket, akiknek a vallását be kell tiltani. A császárkultusz teljes szellemét és rendszerét később egy az egyben átvette a „keresztény” egyetemes egyház.

Pergamon volt az első város, amely a császáristen tiszteletére Kr.e. 29-ben templomot épített, s így, mint a császárkultusz központja, állandó életveszélyt jelentett a keresztények számára. Ez a tény önmagában elegendő ok volt arra, hogy „a Sátán trónusa” címet kapja. Nem mindegyik tartomány vezetője rendelkezett „ius gladii”-val, vagyis a jog kardjával, vagy érthetőbben: pallosjoggal, mint a középkorban némelyik európai főúr. Aki ezt a jogot gyakorolhatta, az egyben valakinek az élete és halála felett is rendelkezett. Csakhogy Jézus hatalma még az övékénél is összehasonlíthatatlanul nagyobb volt, mert ő a „kétélű éles kard”-dal rendelkezik.

„A pergamoni gyülekezet angyalának írd meg: ezt mondja az, akinél a kétélű éles kard van”

Jézus szava hatalom. Segítséget és életet, vagy ítéletet és halált jelenthet. A kétélű kard (v.ö 1,16; 2,16; 19,15.21; Zsid 4,12) Isten Igéje kétféle képességének a szimbóluma: a hívőket elválasztani a világtól, és a világot a bűnei miatt elítélni. Ennek megfelelően mind az üdvösség, mind a halál jelképe. Erről az Igéről mondja a Szentírás, hogy „áthatol az elme és a lélek, az ízületek és a velők szétválásáig, és megítéli a szív gondolatait és szándékait”(Zsid 4,12). Emberi szem sohasem hatolhat ilyen mélyre, ezért mi sohasem ítélhetjük meg egy emberben, egy testvérben a szív motívumait, hanem egyedül az Isten csak.

Jézus nemcsak feje a Gyülekezetnek, hanem bírája is, miközben ez utóbbi az egész világra is vonatkozik. Igéje előtt mezítelenek vagyunk, semmit sem rejthetünk el előle. Jézusnak ez az Ige a fegyvere, amely a Gyülekezetet győzelemre viszi. Nincs szüksége más fegyverekre, és egyáltalán más, emberek által eszkábált póteszközökre – például hivatásos papságra, önjelölt vezetőkre, mint „Krisztus földi helyetteseire”, hitvallásokra, szertartásokra, templomokra, imaházakra –, mert az ő Igéje elegendő ahhoz, hogy Gyülekezetét a legsúlyosabb üldözésekben is győzelemre vigye. A történelem napnál világosabban bebizonyította, hogy a kereszt nélküli kereszténység megjelenésében, istengyalázásában, bálványimádatában, példátlan népirtásában, az evangélium tüzének kioltásában, Isten Igéjének semmibevétele, sőt gátlástalan meghamisítása, az Én trónra emelése, s ennek egyenes következményeként a hivatásos – babiloni eredetű – papság megjelenése, tehát a klerikális rendszer, valamint a templomok, imaházak építése játszotta a legdöntőbb szerepet. Ez a mai napig így van. Jézus a tanítványaival állandóan úton volt, mert szószéken állva, vagy imaházi padban ülve-bóbiskolva, nem lehet megtalálni az elveszett juhokat, Jézus pedig kizárólag az ő keresésük, megtalálásuk és megváltásuk céljából jött el, ezért egy Zákeus, egy samáriai asszony – akikkel megteremtethette a nélkülözhetetlenül fontos személyes kontaktust – sokkal fontosabb volt számára, mint az őt követő tömeg, amely a tömegpszichózis hatására, elsősorban csodatevő mágust, mutatványost, szupersztárt látott benne, ezért többnyire csak a látványban volt érdekelt. Az evangélium legbenső lényegéhez tartozik, hogy a „jó hírt” csak személyesen lehet átadni valakinek, mert a hírvivőnek hitelesítenie kell az életével a hírt, ahogy ezt Jézus Krisztus tette értünk a Golgotán. Élő kenyeret és élő vizet hogyan adhat át egy (szellemi) halott valakinek?

Egyik, üres formaságokba merevedett felekezet tagját, egyik vasárnapon megszállta a buzgóság – hét közben sohasem –, és átszólt a kerítésen szomszédjának: „Gyere el velem a gyülekezetbe szomszéd, ott találkozhatsz Jézussal!” Még tovább is tartott volna a bizonyságtevésbe álcázott üres blabla, ha a szomszéd keményen vissza nem szólt volna: „Ha majd meglátom a te életedben, hogy találkoztál Jézussal, akkor majd én is elmegyek, hogy találkozhassam vele!” Ugyanis az egész heti családi perlekedéseket nemcsak a szomszéd volt kénytelen végighallgatni, hanem az egész utca élvezhette azt. Ilyen háttérrel pedig, jól tudjuk, a Biblia betűje öl. A szomszédot nem lehet meggyőzni azzal, hogy „nincs tökéletes gyülekezet” és „nincs tökéletes hívő”. Ugyanis a szomszéd türelmetlenül arra várt, hogyha valaki a „krisztusit” játssza, akkor a valódi krisztusi szeretetet, az új életet fedezhesse fel benne, és ne a képmutató, pojáca farizeust. A langyosat nemcsak Isten utálja, hanem a világ is.

A Gyülekezet csak akkor töltötte be – s ez jelen időben is érvényes – hírvivői szerepét, amikor tagjai házról házra jártak, és a „jó hír” átadása az életüknél is fontosabb volt. És róluk tudjuk, hogy „dicsérték az Istent, és kedvelte őket az egész nép”(ApCsel 2,47). A kettő közötti összefüggést ma már szinte egyetlen gyülekezet sem látja. Vagyis tisztelték őket, mert az életvitelük szinkronban volt az evangéliummal. Ettől a legyőzhetetlen lángtól rettegett a hatalmas római birodalom, amíg Konstantin császár rá nem döbbent, hogy a kereszténység államvallássá nyilvánításával – a fürge lábú tanítványok leültetésével, lábuk és ajkuk megbénításával, a nyakukra ültetett hataloméhes pogány papsággal, tehát a klerikális rendszerrel – ki lehet oltani a kereszténység tüzét, ahogy ez szó szerint megtörtént, de azt ő sem tudta, hogy az evangélium tüzét soha senki sem fogja kioltani, mert mindig marad egy kicsiny nyáj, amely az élete árán is megőrzi ezt a kiolthatatlan tüzet. Az már egy másik tragikus fejezet, hogy ettől kezdve nem a római diktátorok, hanem a keresztény egyház diktátorai üldözték halálra az evangélium hírvivőit. Köztük pedig az volt a különbség, hogy az egyház diktátorai minden korban sokkal nagyobb pusztítást vittek végbe a Gyülekezetben, mint a világi diktátorok együttvéve. Ez így van ma is, és így lesz a jövőben is, amíg Jézus haza nem viszi Gyülekezetét a földről. Csak a taktika, a stratégia meg a fegyver változik. A farkas átmenetileg bárány képében jelenik meg; a szóbeli öldöklést, fenyegetést felváltja a kétszínű diplomácia, és a rég kihűlt felekezetek önként csókolgatják még a lába nyomát is.

Jézus nem kímélheti azt a gyülekezetet, amely helyet ad a bűnnek, és el is tűri ezt, anélkül, hogy megítélné és eltávolítaná azt. Nem lehet toleráns olyan gyülekezettel szemben, amely olyan embereknek biztosít befolyást, akik kárt okoznak a gyülekezetnek. Ahol bűn van, és megtűrik a bűnt, ott nincs kímélet, mert a bűn mindent elpusztít. A bűn nem egyszerűen kellemetlen társbérlő, hanem mindig és mindenütt potenciális veszély, mert az életet mérgezi meg és végül megsemmisíti azt. „Hát nem tudjátok, hogy egy kicsiny kovász az egész tésztát megkeleszti?”(1Kor 5,6). Milyen hálásak lehetünk Jézusnak, hogy Igéje tanítványai életében is kétélű kard. Valamennyi rossz közül az lenne a legrosszabb, ha ez a kétélű kard már nem találna el ott bennünket, ahol halálveszély leselkedik ránk. Felbecsülhetetlen értéke, hogy leoperálja rólunk a kegyesség mázát, és a farizeus-álarcon is áthatolva, lényünk legelrejtettebb tartományaiba is behatol és feltárja ezeket.

„Tudom, hol van a lakóhelyed: ahol a Sátán trónusa van, de ragaszkodol a nevemhez, és nem tagadtad meg az én hitemet Antipász napjaiban sem, aki hű tanúm, akit megöltek nálatok, ahol a Sátán lakik.”

Ha Efezus a politikai élet, Szárdisz a gazdasági élet, akkor Pergamon a kultúra, a szellemi élet központja volt, s mint ilyen, a császárkultusz legfőbb éltetője. Antipász – akiről közelebbit nem tudunk – is azért halt mártírhalált, mert nem hajtott térdet a császáristen előtt. A „Sátán trónusa” vonatkozhat az itt nagyon is élő császárkultuszra, de vonatkozhat Aszklepiosz, a gyógyítás pogány istenének tiszteletére emelt hatalmas templomra és a benne gyakorolt kultuszra is. Azonban az én nézetem szerint, ilyen súlyos megállapításnak, kell, hogy mélyebb oka legyen, s ha visszatekintünk a történelembe, akkor meg is találjuk ezt. Tudjuk, hogy Bábel – a bábeli toronyépítés (1Móz 10,11) – az Isten elleni lázadás egyik csúcspontja. Bábel neve összezavarodást, zűrzavart jelent. Isten zavarta össze a toronyépítők nyelvét, amelynek következményeit mind a mai napig megszenvedjük. Bábel nevét később átvitték Babilonra, amelynek története háromezer évvel Jézus születése előtt kezdődik. Ha valami megérdemli a „Sátán trónusa” nevet, akkor az elsősorban Babilon, amely háromszázszor fordul elő a Bibliában, mivel gyakorlatilag minden pogány vallásnak – beleértve a pogány-keresztény vallásokat is – itt van az eredete. Biblián kívüli hagyományok szerint Szemirámisz (a Jel 17. és 18. fejezeteiben szereplő „nagy parázna”) hozta létre a pogányság minden elemét egyesítő misztériumvallást, amelyet a Szentírás ismételten megátkoz (Jer 7,18; 44,17-19.25; Ez 8,14). Miután a perzsák Kr.e. 539-ben meghódították Babilont, megtiltották a misztériumvallás gyakorlását, mert ez gyakorlatilag a politikai hatalmat is kézben tartotta, pontosan úgy, ahogy azt Babilon későbbi hű folytatója, a római katolikus egyház gyakorolta egy évezreden keresztül, illetőleg a múlt idővel bánjunk nagyon óvatosan. E vallás követőinek egy része ezután Babilonból Pergamonba költözött, és gyakorlatilag ők voltak az éltetői a fentebb már említett császárkultusznak. Amikor Attalosz, Pergamosz papja és királya Kr.e. 153-ban meghalt, a babiloni papság vezetését Rómára hagyományozta. Ugyanis, amikor az etruszkok Lydiából (Pergamosz vidéke) a mai Itáliába jöttek, a babiloni vallást is magukkal hozták, szertartásaival együtt. Egy pontifex-szet neveztek ki, aki a papság feje volt, később a rómaiak ezt a pontifex-szet polgári uralkodójuknak ismerték el. Julius Caesar az etruszkok rendje szerint Kr.e. 74-ben pontifex lett, Kr.e. 63-ban pedig a „babiloni rendtartás” szerinti pontifex maximus. Így lett az első római császár a legpogányabb babiloni szellemű papság feje, s ezzel Róma testestől-lelkestől Babilon utóda és folytatója. A római császárok Kr.u. 376-ig viselték a pontifex maximus címet, amikor is Gratianus császár lelkiismereti okokból!, mint keresztény visszautasította ezt a pogány címet. Ezután a pogányságot készségesen integráló keresztény államegyház püspökét, Damasust ruházták fel ezzel a címmel, akinek Gratianus császárral ellentétben semmiféle lelkiismereti problémája nem volt ezzel a pogány címmel; ezzel a Sátán Babilont és Rómát egy rendszerben egyesítette, s ennek megfelelően a római katolikus egyház mind a mai napig 90 %-ban a babiloni misztériumok elemeiből áll. A babiloni pogány kultusz főpapjai fejükön egy halfej alakú diadémet hordtak a hal-isten tiszteletére. E fejdíszbe „a híd őrizői” cím volt bevésve, vagyis e papok őrizték a hidat, amely az embertől a Sátánhoz vezetett. Így aztán ezzel a „szolgálati címmel” ruházták fel a római császárokat is, tehát szintén a pontifex maximus = „a híd legmagasabb őrizője” címet viselték. A mindenkori római katolikus pápa egyik címe ez ma is. Tulajdonképpen így érthető csak meg, hogy másfél évezreden keresztül, miért látták Krisztus valódi tanítványai a római egyházban a Sátán megtestesült trónját, és így érthető csak, hogy ki működtette és működteti ezt az egyházat olyan „fekete lyuk”-ként, amelynek a sötétsége mindent elnyelt és elnyel ma is, ami a vonzáskörzetébe jut. Az utolsó napok egyik tragikus jelensége messze ható következményekkel, hogy az ökumenizmusban egyesült „keresztyéneknek” sem okoz lelkiismereti problémát ez a pogány cím.

Számunkra a keresztyénség a reformáció óta, tehát mintegy fél évezrede, magától értetődő valóság Európában, amely állami védettséget élvez. Mi nem tudjuk, mit jelent hitbeli meggyőződés miatt kegyetlen üldözéseket, kínzásokat elszenvedni. Természetesen, ha azt mondom, Európában, akkor ez csak úgy általában értendő, mert a katolikus fanatizmus egyik fellegvárában, Spanyolországban még a 20. században sem volt magától értetődő valódi keresztyénnek lenni. Észak-Írországban egészen napjainkig tartott a rengeteg áldozatot követelő vallásháború az evangélikusok és a katolikusok között. De voltak más országokban is olyan falvak és városok, ahol a kisebb felekezeteknek mindennap meg kellett tapasztalniuk, mit jelent Krisztusnak szolgálni. Metodista gyülekezetben nőttem fel egy evangélikus faluban. A metodista felekezetet Magyarországon 1947-ig nem ismerte el az állam, de nem is üldözte, ez azonban nem tartotta vissza a helybeli evangélikus papot – aki amolyan gőgös, középkori kényúrként viselkedett a faluban –, hogy fel ne hecceljen éretlen suhancokat, akik vasárnaponként a templom előtt elmenő metodista testvéreket hangosan gúnyolták.

Messze nem értek egyet a nazarénusok, de különösen a Jehova Tanúk tanításaival, de ahhoz egyetlen kormánynak sem volt joga, hogy – gyakran hosszú évekre – bebörtönözzék őket azzal az indokkal, hogy lelkiismereti okból nem fognak fegyvert a hazáért. Bár minden keresztény megfogadta volna Isten parancsát; milyen leírhatatlan szenvedésektől, népirtásoktól, milyen sok katasztrófát szülő „igazságos háborútól” menekült volna meg a világ.

Jézus elismerő szavaiból következtethetünk arra, hogy az akkor fennálló nehéz körülmények ellenére is kitartott Jézus Krisztus mellett a pergamoni gyülekezet, tehát nem árulta el őt. A gyülekezet nem vesztette el hitét Jézus Krisztusban. A keresztyén hit nem egy világnézetben, egy vallásban, egy egyházban való hit; ha így van, akkor ez homokra épített hit, más szóval tévhit, hanem Jézus Krisztusban, mint egyedüli üdvözítőnkben való hit. Ha azt mondja a Szentírás: aki hisz üdvözül, akkor ebben a hit nem elvont fogalom, mint a keresztyének túlnyomó többségénél, hanem a Megváltóban való szilárd bizalom.

Ha a pergamoni gyülekezet csak vallásos gondolatokat képviselt és ápolt volna, azt megbocsátotta volna a környezete, hiszen a vallásos gondolatok mindig szalonképesek, de ha valaki százszázalékosan Jézus mellé áll, azt nem bocsátja meg a világ, de különösen a vallásoskodó világ. Amikor Pál apostol Jeruzsálemben elmondja honfitársainak megtérése történetét (ApCsel 22), akkor az a mondat, amelyben Jézus azt mondja neki: „Eredj el, mert én messze küldelek téged, a pogányok közé”(21.v.) valósággal megőrjítette őket, és így kiáltoztak: „Töröld el a föld színéről az ilyet, mert nem szabad neki élnie!”(22.v.). Egyrészt nem tudták elviselni Jézus nevét, másrészt azt, hogy a pogányok Isten előtt egyenrangúak velük. Jézus neve volt és marad a vízválasztó. Két évezred óta azt hazudja-imádkozza a vallásos világ: „És bocsásd meg a mi vétkeinket, ahogy mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”, amire lehet, hogy minden szökőévben egyszer képes is valaki, csak azoknak nem tud megbocsátani, akik nem is vétkeztek ellene, csak nem járnak vele együtt a széles úton, hanem a világ által gyűlölt Megváltóval haladnak a keskeny úton. A katolikus egyházat a krisztusi tanítványok sohasem támadták, hanem bizonyságot tettek az evangéliumról, s az evangélium maga leplezte le és leplezi le ma is égig érő hazugságait. Számtalan krisztusi tanítványnak csak azért kellett mártírhalált elszenvednie, mert nem tagadta meg tanúvallomását. Tegyen csak bizonyságot valaki ma a különböző felekezetekben az evangéliumról, hamar megtapasztalja, hogy annyi „más evangélium” van ma már, ahány gyülekezet, s bár mindegyik a Bibliára hivatkozik, csak a közelebbi vizsgálatnál derül ki, hogy a teljes Szentírást már egyik sem fogadja el. Ahány gyülekezet, annyiféle biblia van ma már, s ez még akkor is igaz, ha a szöveg nem különbözik egymástól. Pál apostol ugyan azt mondja, hogy „A teljes Írás Istentől ihletett”(2Tim 3,16), de hát ma már a „teljes” szó is viszonylagos, ha egyszer minden relatív. Aki még a teljes Íráshoz ragaszkodik, azt megbélyegzik a megvető fundamentalista jelzővel, vagyis ugyanazzal a névvel, amellyel a törvényeskedőket és az iszlám terroristákat jelölik. Ettől függetlenül a tény tény marad: aki csak egyetlen szót elvesz, vagy önkényesen hozzátesz a Szentíráshoz, az már nem Isten Igéjét tolmácsolja.

„De egy kevés panaszom van ellened; mert vannak nálad olyanok, akik Bálám tanítását tartják, aki arra tanította Bálákot, hogy tőrbe csalja Izráel fiait, hogy bálványáldozati húst egyenek és paráználkodjanak: Így nálad is vannak olyanok, akik szintén a nikolaiták tanítását tartják.”

Úgy tűnik, volt egy vagy több kisebb csoport a gyülekezetben, akiknek a lelkiismeretét elködösítették idegen tanítások, de ezért a feddést az egész gyülekezet kapta, mert valamilyen okból – gyakran megalkuvásból – nem tudta ezeket a veszélyeztetett és veszélyes embereket megszabadítani tévedéseiktől, vagy ha kell, eltávolítani őket. Valószínűleg ők is úgy gondolkodtak, mint a legtöbb mai gyülekezetben: miért éppen én szóljak, amikor ez nem is az én feladatom; meg úgy sincs tökéletes gyülekezet; majd belátják tévedésüket, s akkor magától oldódik meg minden. Mintha Pál apostol figyelmeztetését a „kicsiny kovász” következményeiről sohasem hallották volna.

Egyáltalán mire terjed ki a gyülekezet felelőssége? Felelős-e tagjai életviteléért, magatartásáért, meggyőződéséért, cselekedeteiért, vagy azért, ha a Bibliától eltérő tanításokat képviselnek vagy hirdetnek? Nos, ez az újszövetségi idők elején még annyira egyértelmű volt, hogy még a kérdés feltevésének sem lett volna létjogosultsága. Ők még tudták, hogy egy testnek a tagjai, és ha azok valóban, akkor kölcsönösen gondoskodniuk kell a tagoknak egymásról (1Kor 12,25); sőt tanítaniuk kell egymást teljes bölcsességgel (Kol 3,16); inteniük kell a tétlenkedőket, biztatniuk a bátortalankodókat, felkarolniuk az erőtleneket (1Thessz 5,14), figyelmeztetniök azt a testvért vagy testvéreket, aki vagy akik bűnt követtek el, és hosszan sorolhatnánk még a kötelező feladatokat. Ha egy hajó elindul a kikötőből, és a kijelölt célt el akarja érni, akkor mindenkinek tökéletesen kell ellátnia feladatát a hajón, és senkinek sem lehet közömbös, hogy a másik mit tesz, vagy mit nem tesz. Természetesen, ez így olvasva, magától értetődő, csakhogy a gyakorlatban pont az ellenkezője történik naponta, amikor a gyülekezetben vasárnap buzgóságot mímelő tagok, hétfőn már becsapják üzleti partnereiket, vagy tisztességtelenül viselkednek munkatársaikkal, s a szemrehányásokra azzal válaszolnak: a gyülekezetemet hagyd ki ebből, annak semmi köze ehhez, ez magánügyem. Természetes, hogy ezt a világi szemléletet magukkal viszik a gyülekezetbe is.

Egyszer meglátogatott bennünket egy kanadai magyar származású fiatalember, aki büszkén mesélte, hogy szülei olyan gyülekezetbe járnak, amelynek kétezer tagja van. Megütközve nézett rám, amikor azt mondtam, hogy akkor nagyon sajnálom a szüleit. Bár a Szentírás nem határozza meg egy gyülekezet létszámának felső határát, de a közösségre vonatkozó tanításokból bárki kikövetkeztetheti, hogy egy áttekinthetetlen tömeg nem lehet testvéri közösség. A közösség alapfeltétele a szoros személyes kapcsolat az Úrral, és benne egymással. A tömeg a Sátán felségterülete, mert a tömeg könnyen manipulálható és terelhető. Az egyén személyisége, így felelőssége is feloldódik a tömegben, s a tömegpszichózis hatására a lélek könnyen válik beprogramozhatóvá. Isten pedig mindig személyünkhöz szól, és személyesen is felelünk mindenért.

Valaki egyszer figyelmeztetett olyan testvért, aki vezetőségi tag volt az egyik gyülekezetben, hogy prédikátoruk nagyon eltávolodott a Bibliától, mire gondolkodás nélkül azt válaszolta: majd számot kell adnia annak is egykor Isten ítélőszéke előtt. Ez kétségtelen tény, csakhogy a gyülekezet minden tagját felelősségre fogja vonni Isten, hogy mit tettek azért, hogy prédikátoruk visszataláljon az igazsághoz, vagy ha erre nem volt hajlandó, akkor miért nem távolították el. Hiszen rá sem vonatkoznak külön szabályok, tehát éppen olyan tagja a gyülekezetnek, mint bármelyik másik tag. S őt, tehát a vezetőségi tagot, a gyülekezet – tételezzük fel még, hiszen ez a már egyáltalán nem magától értetődő – azért választotta a vezetőségbe, hogy ellenőrizze a tanítás tisztaságát és a tagok életvitelét.

Németországban még évekkel ezelőtt meglátogattunk a feleségemmel egy Magyarországról még 1946-ban kitelepített ismerős testvérnőt. Nagyon sok szenvedésen ment keresztül, különösen a kitelepítés utáni első évtizedben, de ez csak megerősítette hitét az Úr Jézusban. Egy baptista gyülekezet tagja volt. A hetvenes években csatlakoztak a gyülekezethez olyan magyar baptisták, akik hivatalos engedély nélkül települtek ki, vagyis az akkori szóhasználat szerint, disszidáltak. Egyikőjük megkérdezte feleségemet a fenti testvérnőre utalva: „Mondd, ez otthon is ilyen szentfazék volt?” Ha valaki szilárdan kitart Jézus mellett, és ezért nem viszi magával a világot a gyülekezetbe; ha nem hajlandó úgy élni, hogy add meg a világnak, ami a világé, s ha véletlenül maradna még valami, az legyen vasárnap délelőtt 10-től 11-ig az Istené, akkor nemkívánatos személy a mai gyülekezetekben, függetlenül attól, hogy melyik felekezethez tartozik valaki. Senki sem szereti már egy „fehér ruha” tükrében látni a maga szennyfoltos ruháját. Amíg a „fehér ruha”, tehát a „szentfazék” a gyülekezetben van, addig csak irritálja a világhoz hasonult „hívőket”, akik azt állítják, hogy a modern korban már nem lehet „fehér ruhában” járni, ma már a tarka meg a szürke a divat; aztán jön az egyik legelterjedtebb és legostobább szlogen: „Mi is vagyunk olyan jó hívők, mint az, aki megjátssza magát! Különben sem szabad semmit sem túlzásba vinni!” – hangzik a mai gyülekezeti kórus. Ha őszinték vagyunk, akkor tudjuk, hogy a „semmit sem szabad túlzásba vinni” szlogen, a „jó hívő” első parancsolata ma, és ezt kizárólag a hitre vonatkoztatja.

Ugyanebből a gyülekezetből kilépett egy szintén magyar származású testvérnő, és egy pünkösdi gyülekezethez csatlakozott. Döntését azzal indokolta előttünk, hogy a prédikátor a gyülekezetben minden bűnt éveken keresztül a szőnyeg alá söpört, s ha ő szót emelt ezért, akkor belefojtotta a szót. Végül nem tehetett mást, el kellett hagynia a gyülekezetet, ha nem akart részese lenni a gyülekezet bűneinek. E két eset messze nem egyedi, hanem nagyon is tipikus jelenség ma.

Ez a gyülekezet sok szempontból napjaink gyülekezeteinek a prototípusa. A tagság jelentős része nem megtért, hanem „beleszületett” a gyülekezetbe, aztán egy már abszolút formális bemerítés után formális taggá váltak; a gyülekezeti tagság másik része többnyire olyan okból csatlakozott a gyülekezethez, hogy valahova csak kell tartoznia az embernek. Csakhogy a Szentírás értelmében saját elhatározásából senki sem csatlakozhat a gyülekezethez. Az első gyülekezettel kapcsolatban azt olvassuk az eredeti szövegben, hogy „azon a napon mintegy háromezer lélek csatoltatott a gyülekezethez”(ApCsel 2,41), tehát azok, akik bűnbánattal megtértek. Vagyis Isten csatolta őket a Gyülekezethez. A magyar református bibliafordítás tévedése itt az, hogy a minden más nyelvben használt szenvedő igealak helyett cselekvő igealakot használ.

Aztán lazán a gyülekezethez tartoznak még a családtagok meg a „szimpatizánsok”, akikkel a felekezeti statisztikát fel lehet turmixolni, de állandó fertőzésveszélyt jelentenek a gyülekezetben. Az apostoli időkben a gyülekezeti tagok nem az összejöveteleken tettek bizonyságot egymásnak – ott tanultak, felkészültek az Írásból –, hanem mindenkinek, akivel hétköznap találkoztak. S ha valaki megtért, akkor magukkal vitték az összejövetelre, tehát a gyülekezetbe, de hitetleneket soha. Az összejövetel Isten dicsőítésének, a hálaadásnak és a felkészülésnek („tanítsátok egymást teljes bölcsességgel”) a helye, ezért ezeken ma sincs keresnivalója hitetleneknek, vagyis a „keveréknépnek”.

A gyülekezet élén, pontosabban a gyülekezet fölött álló – minden tisztséget egy személyben képviselő – prédikátor, aki a Bibliától teljesen idegen szerepéből kifolyólag gyakran nem is tehet mást, mint a szaporodó bűnöket a szőnyeg alá söpörni, a mai gyülekezeti modell egyik legsúlyosabb „konstrukciós hibája”. Rendszerint kialakul körülötte egy kis „hűbéri csoport”, amely nem az Úrnak, hanem neki tartozik hűséggel, s attól kezdve nincs vége az áskálódásoknak, sugdolódzásoknak és egyéb nemtelen tetteknek, amely hiteltelenné teszi a gyülekezetet, s ezért Jézus kioltja hazug bizonyságtevését.

A gyülekezet felelőssége a gyakorlatban nem létezik már, hiszen a tagok elsöprő többsége nemcsak a hétköznapokon, hanem vasárnap is a világban él. A világ már olyan mély nyomokat hagy bennük, hogy az vasárnap is meghatározza gondolkodásukat, magatartásukat és életfelfogásukat. Másrészt miért vállalna felelősséget az evangélium terjesztéséért és testvéreiért (ez abszolút kiürült fogalom ma már), amikor ezt a feladatot egy klerikális rendszerben a papra vagy prédikátorra bízták. Ami ellen természetesen nem tiltakozik a tagság, hiszen ez számukra rendkívül kényelmes megoldás. Csakhogy Isten ítélőszéke előtt soha senki sem hivatkozhat arra, hogy őt megtévesztő eszközökkel félrevezették, mert a Szentírásban Isten nagyon sokszor figyelmeztet bennünket arra, hogy vigyázzunk, és világosan megmondja, mit kíván tőlünk. Érdekes módon annak, aki hétköznap olyan büszke az értelmére, intelligenciájára, gyors felfogására, vasárnap a templomban, imaházban a szó szoros értelmében hülyének tetteti magát, akinek a Biblia végtelenül egyszerű Igéit, mint egy csecsemőnek (Zsid 5,11-14), meg kell magyarázni. S amikor ugyanarról az Igéről – „Ha valaki nem hordozza a maga keresztjét, és nem jön utánam, az nem lehet az én tanítványom (Lk 14,27) – öt évtized alatt éppen az ötszázadik prédikációt hallgatja (csak nem jut a szívébe), akkor minden jel szerint, egy szót sem értett meg abból az Igéből, és más Igéből sem.

A pergamoni gyülekezetnek is tudtára adta az Úr, hogy Isten háza nem válhat a kalmárkodás = a bálványimádás, a paráznaság, a tévtanítások, egy szóval a bűnei miatt halálra ítélt világ színterévé. Ez épp így vonatkozik minden egyes tanítványra, aki maga a Szent Szellem temploma (1Kor 6,19). Sokan még ma is értetlenül, sőt megbotránkozva tekintenek a templomot megtisztító Jézusra; felfoghatatlan számukra, hogyan lesz a szelíd, minden erőszakot elítélő Jézusból korbácshős, aki tör, zúz és rombol. A tanítványai éppen ilyen értetlenül nézték őt, csakhogy az ő esetükben – legalábbis most – bebizonyosodott, hogy nem kötelességszerűen és felületesen – ahogy gyakran mi tesszük – olvasták az Írásokat: „Ekkor tanítványainak eszébe jutott, hogy meg van írva: „A te házad iránt érzett féltő szeretet emészt engem” /Zsolt 69,10/ (Jn 2,17). Minket is emészt a féltő szeretet a gyülekezetünkért? Ki merné ezt Isten előtt állva ma még elmondani? A féltő szeretet nem ismer kompromisszumot! A féltő szeretet nem ismer hamisan értelmezett toleranciát! Jézus az ítélkező Isten szerepében lép itt fel, aki nem ismer pardont, ha megszentségtelenítik Atyja házát. Jézus épp úgy és éppen olyan hatalommal ítélkezik itt, mint ahogy ítélkezni fog a világ fölött. Ítélkezni egyedül neki, mint Istennek, van joga csak. Ne helyezzük magunkat sohasem egy szintre ővele. Egy kisgyermek azt mondta apjának, amikor az este ágyba parancsolta: – Papa, amit nekem parancsolsz, azt neked is meg kell tenned! Az apa azt válaszolta: – Csakhogy te elfeledkezel arról fiam, hogy én az apád vagyok, aki felelős érted, és nemcsak joga, hanem kötelessége is parancsolni! Isten nem önmagának adta a parancsolatokat, hanem nekünk. A "Ne ölj!" parancsolat ránk vonatkozik, de nem rá, mert ő rendelkezik életről és halálról, nem pedig mi. Isten sohasem bízta az ítélkezést az emberre. Ahol az egyház és az önmagát Isten fölé lépő ember önkényesen bebújt ebbe a szerepbe, ott kő kövön nem maradt, csak szenvedés, vér, égig érő hullahegyek, vérben tobzódó iszonyatos szentbertalan-éjszakák. Erről tanúskodik gyakorlatilag az egyháztörténelemnek majdnem minden lapja, pedig a legvéresebb oldalak – amelyekről a Jelenések Könyvében olvasunk – még csak ezután következnek.

Istennek a temploma (a „csipkebokor”, tehát az a megszentelt hely, ahol ő jelen van) iránt érzett féltő szeretete jelen van apostolaiban (minden tanítványában!) is: „Mert Isten féltő szeretetével féltelek titeket”(2Kor 11,2). Ez a féltő, szorongató szeretet jut kifejezésre az apostolnak ebben a vallomásában is: „Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség!”(Fil 1,21). Akinek az élet Krisztus, az nem tűrheti, hogy megszentségtelenítsék a Megváltót azzal, hogy minden bűnt a szőnyeg alá söpörnek az ő gyülekezetében; hogy az egyes tanítvány megtűrje a bűnt önmagában, mert ahogy amolyan kenetteljes, hazug, önfelmentő hangsúllyal mondjuk: Igen, a hívő ember is követ el bűnt! Csakhogy a valóban hívő ember megtört szívvel azonnal megvallja a bűnt az Úrnak, elhagyja a bűnt, illetőleg jóvá teszi, ha lehetséges – bocsánatot kér attól, akivel szemben elkövette (akárcsak gondolatban követte is el!). „Ha tehát áldozati ajándékodat az oltárhoz viszed, és ott jut eszedbe, hogy atyádfiának valami panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, menj el, békülj ki előbb atyádfiával, és csak azután térj vissza, s vidd fel ajándékodat”(Mt 5,23-24). Istennek ez a parancsa megismétlődik az úrvacsorával kapcsolatban az Újszövetségben is: „Vizsgálja meg azért az ember önmagát, és úgy egyék abból a kenyérből, és úgy igyék abból a pohárból”(1Kor 11,28). Mit jelent az önvizsgálat a Szentírás tükrében? Nos, mindegyikünk Achilles-sarka ez. Ettől rettegünk a legjobban. Boldog az az ember, aki győzni tud ebben, a valóban legnagyobb küzdelemben. A bűn megvallása, bűnbocsánat kérés egymagában egy nagy nulla, ha nem követi konzekvencia: tehát a bűn elhagyása, amit a Szentírás úgy fejez ki: „Félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségeteket”(Fil 2,12). A féltő szeretet egyenlő az első szeretettel, s amíg ez áthatja az egész gyülekezetet, addig Jézus is ott van, de csak addig. Ahol megtűrik a bűnt, ott nincs nyoma sem a féltő szeretetnek, amelynek gerince a felelősségvállalás; és Jézus sem lehet ott jelen, mert ő nem él társbérletben a megtűrt bűnnel.

A pergamoni gyülekezet nem bújhat ki annak a felelőssége alól, hogy megtűri a „kis kovászt”, amely az egész gyülekezetet megfertőzheti. A fertőző „kovász” Bálám tanítása. Bálám, a látnok megterhelte magát azzal, hogy Bálák királynak tanácsolta azt a bűnt, hogy Izráel fiai lépjenek házasságra pogány nőkkel, akik gyakran a bálványimádást is a házasságba hozták (v.ö. 4Móz 22-25; 31,15-16). Pergamonban a pogány nőkkel való házasság, és minden szociális kontaktus a pogány környezettel, magában foglalta mindig a bálványimádás különböző formáit, ami a gyülekezet számára állandó problémát jelentett. Így például a hús, amit a piacon vettek, bálványáldozati hús volt (1Kor 8). Izráel fiainál szinte állandó bűnt jelentett a pogány nőkkel való paráználkodás, de a Sátánnak a gyülekezetbe való behatolása is a szexuális területen történt nagyon gyakran és történik sokszor ma is. A történelem során Jézusnak sok tanítványa gyakran éppen ezen a területen bukott el. Mindig azzal kezdődött, hogy a lelkiismeret elhomályosodását nem vették komolyan, aztán a keskeny utat fokozatosan kiszélesítették ezen a területen (vagy pontosabban ezen a területen is). Mindnyájan hajlamosak vagyunk arra, hogy nagyvonalúbban kezeljük, sőt még bensőleg meg is alapozzuk e téren a kilengéseket, pedig ritkán fenyegette ilyen megsemmisítő veszély az egyes embert és a gyülekezeteket e területen, mint ma. Minden bűn, így a mai szexuális fertő is azért olyan veszélyes, mert ha nem távolítjuk el haladéktalanul, akkor hamar megszokjuk, másrészt pedig úgy véljük, elég erősek vagyunk, és elmehetünk mellette, pedig a képek mellett – bárhol is jelennek meg: könyvekben, magazinokban, reklámplakátokon, televízióban – nem lehet egyszerűen elsétálni, mert követnek bennünket, bogáncsként tapadnak a lelkünkbe, s ahol megtapadnak, gennyes góc keletkezik, amely szüntelenül nő, s végül végez velünk, szellemileg mindenképpen, de gyakran testileg is, mert a kettő össefügg.

A pergamoni gyülekezetet nemcsak azért ítélte el az Úr, mert megtűrte néhány tag szexuális kicsapongásait, hanem azért is, mert megtűrte azokat, akiket megfertőztek a nikolaiták tévtanai. Mint ahogy már az Efezusi gyülekezet című fejezetben említettem, nem tudunk közelebbit erről a csoportról. Sok igemagyarázó azon a véleményen van, hogy egy liberális szektáról van szó, akik azt tanították, hogy aki a kegyelem alatt él, annak szabad bálványoknak szolgálnia, és szexuális kicsapongásokban részt vennie. William MacDonald Kommentárjában idézi ezzel kapcsolatban C. I. Scofieldot, aki azon a véleményen van, hogy ezek a tanok vezették be a klerikalizmust. Arról a tanításról van szó itt – hangsúlyozza Scofield –, amely szerint Isten egy „klérust” állított be, papokat, akik megkülönböztetik magukat a „laikusoktól”. A fogalom két görög szóból áll: niko = hódító, győző és laos = a nép. Az Újszövetség nem ismer „egyházi szellemi vezetőket” még kevésbé „papokat”, azon kívül, hogy ebben a korszakban Istennek minden gyermeke a „királyi papsághoz” tartozik. Az evangélium hirdetése, a gyülekezet építése minden tag papi feladata, amellyel személyesen Jézus bízta meg őket, s a Szent Szellem e feladatok végrehajtásához mindenkit kegyelmi ajándékokkal lát el. Az apostoli gyülekezetekben szolgálati tisztségek voltak: vének (vagy püspökök) és diakónusok. Ezen kívül különböző adományokban részesültek egyes tanítványok: apostol, próféta, evangélista, pásztor és tanító (Ef 4,11). Ezeket az adományokat adhatta a Szent Szellem a véneknek vagy a diakónusoknak vagy más tanítványoknak. Az apostoli időszak végén felismerhetővé vált az a tendencia, hogy a véneket (püspököket) ruházták fel egyedüli tekintéllyel a szentségek gondnokságával, és általánosságban osztályt csináltak belőlük, amely Isten és a nép között áll – ezek voltak a nikolaiták. Megfigyelhető, hogy ami Efezusban (a kései apostoli időszakban) „cselekedetek” voltak, azok kétszáz évvel később Pergamonban (vagy a konstantini időszakban) „tanításokká” váltak. Eddig a scofieldi tartalmi idézet.

E. H. Broadbent: Zarándok Gyülekezet című könyvében azt írja: „A püspöki hatalom és vezetés a papi rendszerrel együtt annyira megnövekedett, hogy már elég korán jelentősen módosítani kezdte a gyülekezetek jellegét.” Kelemen, aki a római gyülekezet véne volt, és ismerte még Péter és Pál apostolt, a korinthusiakhoz írt levelében már elválasztja a papságot a laikusoktól, amit nyilvánvalóan egyrészt az Ószövetségből, másrészt a mindenütt jelen levő babiloni rendszerből vett át. Nyilván több ok vezetett az Újszövetséggel ellentétes papi rendszer kialakulásához, de a legdöntőbb ok az emberi hatalomvágy volt. A Sátán korán felismerte, hogy ez az ember legsebezhetőbb pontja, ezért támadta meg a paradicsomban pontosan ezen a ponton: „Olyanok lesztek, mint az Isten”(1Móz 3,5). Nem véletlen, hogy ezen a ponton szegte meg az ember először Isten parancsát. Ettől a perctől kezdve a bábeli toronyépítésben, a rabszolgatársadalomban, a kereszténység államvallássá tételében, a felvilágosodásban, az ipari forradalommal kezdődő kapitalizmusban, az imperializmusban, a fasizmusban, a kommunizmusban, egészen a mai globalizmusig –, hogy az Isten elleni lázadás legkiemelkedőbb fázisait említsük csak – mindig a leplezetlen, brutális hatalomvágy, az Isten fölé emelkedni akarás játszotta és játssza a főszerepet. Az emberi bűnök összesen nem okoztak és okoznak annyi kárt és szenvedést, mint ez az egyetlen bűn. Már a családban a gyermekek és a házastársak kapcsolatában, és minden más emberi kapcsolatban ez a leggyakoribb és a legagresszívebb romboló erő. Ez vitte véghez a legpusztítóbb rombolást a Gyülekezetben is. Isten megengedi az ámokfutást, ha az ember nem hallgat figyelmeztetéseire, sőt ellenségesen szembe helyezkedik vele, de gondoskodott sziklafalról is, amely vagy visszatéríti az embert őhozzá, vagy szétloccsanthatja azon a saját fejét. Az ember minden olyan tettbe, amely Isten engedélye, jóváhagyása nélkül történik, szükségszerűen beprogramozza önmagának a katasztrófákat. Amit vet az ember, azt aratja is – figyelmeztet bennünket Isten. Ezt mindenki megtapasztalja a saját életében is, s ha kitekint az ablakon, akkor ezer és ezer tényben láthatja ezt a világban is. A hatalomvágyba programozott legsúlyosabb katasztrófa az, hogy az ember a föld legaljasabb szörnyévé válik – gyakran kereszttel a nyakában –, aki a rombolásban, a vérben gázolásban leli már csak örömét. Ezt a szörnyet mindenki ismeri, aki a saját lelke mélyére néz, és láthatja a történelemben egyházi és világi diktátorokban, és láthatja mindennap maga körül és önmagában. A megtérés és újjászületés nem más, mint elfogadni Istentől azt a megmagyarázhatatlan kegyelmet, amellyel Fia vére által megszabadít bennünket ettől a sátáni szörnytől is, hogy a Krisztust kiábrázoló új ember élhessen bennünk. Ha ezt nem látja a világ, sőt gyakran még a saját családunk sem bennünk, akkor képmutató árulók vagyunk, mert sohasem szolgáltattuk ki ezt a szörnyet Istennek, és ezért az árulásért már itt a földön rettenetes árat fizetünk. Hány és hány hívő élet futott és fut zátonyra azért, mert odaláncolta magát ehhez a szörnyhöz, amelyet időzített bombaként magával visz a gyülekezetbe, a családba meg a munkahelyére is.

A hatalomvágyhoz gátlás nélkül társulnak az ember legalantasabb tulajdonságai: a kíméletlenség, az irigység, a féltékenység, a kapzsiság, a hazugság, az önzés, a kérlelhetetlenség, a felfuvalkodottság, a féktelenség, stb. A 3. század elején Demetrius, Alexandria püspöke már olyan „pápai mentalitással” háborodott föl azon, hogy Origenesz – korának egyik legnagyobb tehetséggel megáldott tanítója – „laikus létére” arra vetemedett, hogy püspököket tanítson, hogy kiközösítésre ítélte. Cyprianus, Karthágó püspöke, aki 200-ban született, féktelen hatalomvágyában már arra vetemedett, hogy saját gyülekezetét „katolikus = egyetemes egyháznak” nevezze, s már ő is azt tanította, hogy ezen kívül nincs másban üdvösség. „Aki nincs az egyházban, nem lehet keresztény … csak egyetlen egyház van … és csak egy püspökség” – mondotta ő, anélkül, hogy ennek akárcsak csöppnyi bibliai alapja lenne, és mondják utána a hatalom mai megszállottai.

A Biblia alapos tanulmányozása után – Scofield-től függetlenül – magam is arra a felismerésre jutottam, hogy a nikolaiták összefüggésben vannak a korán megjelent, s a mai napig mindent megbénító klerikalizmussal. Abszolút érthetetlen lenne, ha Urunk, aki minden olyan bűnre és gonosz szellemi mozgalomra kitért a hét gyülekezethez írott levelekben, amely a Gyülekezetbe hatolt a történelem során, s veszélyeztette azt, pont a leggonoszabb szellemre, a klerikalizmusra; arra a rettenetes csapásra ne tért volna ki, amely az első évszázadtól a mai napig a legnagyobb kárt okozza a Gyülekezetnek, és ezzel az evangélium terjedésének. Két dolog adhatja a kulcsot, mint bizonyítékot erre. Ha lefordítjuk a Nikolaus (Miklós) név görög megfelelőjét – amelyre Scofield, és mások is kitértek – akkor a „nikan” = legyőzni, diadalmaskodni fölötte, és a „laos” = nép, szavakat kapjuk, tehát legyőzni a népet. Nomen est omen = a név kötelez. Tehát furcsa lenne, ha a név nem állna összefüggésben a tartalommal. Különösen, ha azt is tudjuk, hogy laikus szavunk, éppen úgy, mint a németben a Laie, a „laos”-ból ered. A laikus jelentése: nem hozzáértő, nem szakképzett, más szóval: dilettáns. A Bibliában egyszer sem találkozunk vele. Már ez is sokat elárul róla. Egyházi jelentése évszázadok óta: a Biblia magyarázatához hozzá nem értő néptömeg, amely az egyedül hozzáértő, és erre feljogosított papság lába előtt ül. A római katolikus egyház (tév)tanítása szerint, Jézus az utolsó vacsorán papokká avatta tanítványait, vagyis az „egyetemes egyház” papjait, hiszen kizárólag ők a papi tisztséget kapott tanítványok örökösei. Aki ezt nem hiszi el, azt az egyház átokkal sújtja. Persze, aki veszi a fáradtságot, s lekaparja erről a hazugságról a hordalékréteget, az egy az egyben felfedezi a babiloni mintát, amelyről fentebb írtam már. Babilon hatása a filadelfiai gyülekezet kivételével minden gyülekezetben kimutatható.

A másik kulcsot Júdás levelének 11. verse adhatja: „Jaj nekik, mert Kain útján indultak el, pénzért Bálám tévelygésére adták a fejüket, és Kóré lázadása szerint vesznek el”. Kain, Bálám és Kóré nem véletlenül alkotnak itt egymással összefüggő csoportot, mindhárman Isten ellen lázadnak fel, még ha mindháromnál más-más is a motívum: Kain „útja”, Bálám „tévelygése” és Kóréh „lázadása” egy tőről fakad: Isten rendjét nem fogadják el, s ezzel Isten fölé helyezik magukat. Az Éden óta ez az ember valódi tragédiája! És ne a gonosz kígyót: a Sátánt hibáztassuk mindenért, ne kenjük rá saját felelőtlenségünket, engedetlenségünket, hitetlenségünket, sőt példátlan aljasságunkat! Neki nem volt hatalma arra, hogy erőszakkal emeljen bennünket Isten fölé! Mi emeltük és emeljük naponta magunkat Isten fölé. Ha nem álltunk volna, és nem állnánk szóba lépten-nyomon a Gonosszal, akkor nem lenne hatalma fölöttünk, hiszen Isten védőpajzsa alatt állnánk, de ha a Gonoszt egy ezredmásodpercig is szóhoz engedjük jutni, akkor már padlóra kerültünk, mert ő milliószor ravaszabb, intelligensebb és erősebb nálunk. Ha nem így lenne, akkor abszolút fölösleges lenne az Úr figyelmeztetése: „Öltsétek magatokra az Isten fegyverzetét, hogy megállhassatok az ördög mesterkedéseivel szemben. Mert a mi harcunk nem test és vér ellen folyik, hanem e r ő k és h a t a l m a k ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság szellemei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak”(Ef 6,11-12).

Kóréh és társai talán nem látták, hogy Mózes és Áron szolgálata nem öncélú hatalmaskodás, annál inkább sem, mert nem ők emelték magukat a nép fölé, hanem Isten bízta meg őket a vezetéssel, s hogy ennél a szolgálatnál fáradságosabb és felelősségteljesebb nem létezik.? Csakhogy Kóréh nem a fáradságos munkát, az önfeláldozást akarta látni a szolgálatban, hanem öncélú hatalommá kiépíteni azt: uralkodni az emberek fölött. Önkényesen és erőszakkal akarta elfoglalni az Isten és az ember közötti közvetítő szerepét, vagyis pontifex maximus-szá (a „híd” legfőbb őrizőjévé), a Sátán közvetítőjévé akart válni. Az ároni papság szerepe megszűnt Jézus földre jövetelével. Most már ő, Jézus Krisztus, Isten Fia az egyedüli közvetítő Isten és ember között (1Tim 2,5), és ő – erre tanú a teljes Újszövetség – minden tanítványát papi feladattal bízta meg, és Szent Szellemét felhatalmazta arra, hogy a szolgálathoz, a Test építéséhez szükséges kegyelmi (szellemi) adományokkal ruházza fel őket. A Szent Szellem nem teheti meg ezt, ha az egyedüli közvetítő, Jézus Krisztus helyébe a nikolaiták, a babiloni papságot mintaképnek tekintő klerikális osztály lép, amely önkényesen elfoglalja ezt a helyet. Vagyis az első évszázad óta az Isten ellen lázadó klerikális osztály (Kóréh és társai) önkényesen és bibliaellenesen választja szét – bármilyen szépen hangzó, de hazug indokolással teszi is – Isten népét laikus hívőkre és papokra. Mind az államegyházakat, mind a szabadegyházakat gyakorlatilag teljes mértékben ez a kóréhi szellem és ennek a keserű következménye tölti be ma. Isten senkit sem hatalmazott fel arra, hogy az Ószövetségből bármilyen rendszert, szertartást átvigyen az Újszövetségbe. Régen rossz, ha ezt bárkinek is a Bibliával kellene alátámasztani, mert ennek támasza a teljes Újszövetség. A klerikáliskártyavár-építmény megindokolását jól ismerjük. Azt mondták, embereket kell felszentelni (szemben az ApCsel 20,28-cal), meg kell őket fizetni (szemben az 1Tim 6,5-tel), hatalommal felruházni őket (szemben az 1Pét 5,3-mal), a gyülekezeteket egy központ alá egyesíteni (szemben egész sor Igével), különben nem lehet a Gyülekezetet egybetartani; a rendetlenség lesz úrrá benne. Nos, rend van, ha a halál rendjét annak lehet nevezni, csak krisztusi gyülekezet nincs. Ez a rend a totális (szellemi) halál rendje. Így építkeztek föl és így építkeznek föl ma is a hierarchikus egyházak, beleértve a szabadegyházakat is. Van egy csúcsvezér (mindegy, hogy a különböző felekezetekben mi a neve, s milyen „módon” kerül a csúcsra), az alája rendelt püspökök (szabadegyházakban más titulussal), a püspökök alá rendelt papok, prédikátorok, és végül az azok alá rendelt nép. Ez gyakorlatilag a tagadása annak, hogy a gyülekezet egyedüli feje Krisztus, és hogy a hívők a testben egymáshoz illeszkedő tagok (Ef 4,15-16), s hogy mindnyájan egy Szellem által merítettünk be (1Kor 12,13), s hogy csak egy Fő van, és a hívők mindnyájan testvérek (Mt 23,8-10). Ha bárhol azt állítják, hogy ők Krisztus gyülekezete, akkor azt jelenti ez, hogy ő a Feje a gyülekezetnek. S mivel két fej nem lehet, mert akkor torzszülöttről van szó, akkor kizár minden más emberi vezetőt: elnököket, pápákat, hercegprímásokat, egyprédikátor-mindenes funkciókat. Még a vének sem lehetnek a gyülekezet feje, hanem csak alpásztorok a Főpásztor fennhatósága alatt. Mi a gyülekezetben – persze, nem a mai hivatalos gyülekezetekben – az Úrral élünk közösségben, és rajta keresztül egymással. Ha őrá hallgatunk, akkor mindenki pontosan tudja, mi a feladata.

Ha a nikolaiták cselekedetei és tanításuk az Úr szerint a klerikalizmust jelentik, akkor a vele kapcsolatos ítéletet is meg kell hallgatnunk. Gyűlöli a nikolaitákat (Jel 2,6). Miért gyűlöli a klerikalizmust? Mert ez a vérén megvásároltak megvetésének a kifejezése; azoknak, akik csak tőle függjenek. Mert a nikolaita-klerikalizmus ugyanazt mondja, mint amit a vallásos vezetők mondtak Jézus napjaiban: „De ez a sokaság, amely nem ismeri a törvényt, átkozott”(Jn 7,49). Összeszámolta már valaki, hány átokkal sújtja ma is hitetlen és engedetlen alattvalóit a római katolikus egyház? És az ő szemszögéből, minden megkeresztelt keresztény az alattvalója, s ezért az átkok, amelyekből még egyet sem vont vissza, gyakorlatilag mindenkit érintenek. A klerikalizmus az Istentől születetteket és Szellemével megáldottakat a Jn 6,45-tel, az 1Jn 2,27-tel és a Zsid 8,11-gyel szemben tudatlanoknak nyilvánítja, és az Ef 4,12-vel szemben gyámság alá helyezi őket. Jézus gyűlöli a nikolaitákat, mert ahol megtűrték tanításukat, ott a gyülekezet tökéletesen egyesült a világgal. Nem a gyülekezet lett példaképe a világnak, hanem mindenben a világ a gyülekezetnek. Az emberek a világban éltek, élnek, és képmutatóan onnan jártak, járnak a gyülekezetbe, holott az Úr azt parancsolta, hogy gyermekei a gyülekezetben éljenek, s onnan járjanak a világba az evangéliumot hirdetni. Hát senki sem veszi észre, hogy a nikolaita-klerikalizmus tökéletesen a feje tetejére állította a Gyülekezetet? A világhoz való látványos és tökéletes azonosulás, amit a konstantini időkben az államegyházzá válás jelentett, a reformáció ellenére, mind a mai napig megvakított, fanatizált tömegeket tart fogságában. Persze, minden korban nagy volt a kísértés, hogy a világ megvetését azáltal kerüljék el, hogy mércéihez, ideáljaihoz, módszereihez alkalmazkodjanak, s ezzel elkerülhetik Antipász sorsát, csak ne lobogtassanak többé mennyei útlevelet, mert Istent nem lehet megcsúfolni.

Míg az efezusi levélben a nikolaiták „cselekedeteiről” van szó, amelyeket az efezusi gyülekezet még elítélt, addig a pergamoni gyülekezetben, az államegyházzá válás után már „tanításról”, amelyhez a gyülekezet egy része már ragaszkodott. Tehát a klerikalizmus felépített egy teológiai tanrendszert, szépen bedogmatizálta a többi tévtan közé, és ezzel eltörölte azt a határt, amelyet Isten állított fel Gyülekezete és a világ között (Jn 17,6; 2Kor 6,114-16). Ez ellen hirdet harcot az Úr „kétélű kardjával”, tehát Igéjével, amely még ma is határozottan elválasztja a szentet a szentségtelentől (3Móz 10,10), a belül levőt a kint levőtől (1Kor 5,12-13), a világosságot a sötétségtől (Jn 3,19). Ha a gyülekezet az Igét nem ennek megfelelően alkalmazza, akkor nincs más hátra, mint az Úr ítélete a háza népén. Akkor késő már arra hivatkozni, hogy mennyi igaznak tűnő, de valójában üres, értelmetlen cselekedete volt a gyülekezetnek!

Isten gyermekei számára nem lehet mérvadó az, hogy ha a papi rendszer, Isten akarata ellenére kialakult az 1. század végén a Gyülekezetben, akkor ma már kötelező ez alá állnia minden gyülekezetnek. Mindig voltak, vannak és lesznek olyan csoportok, amelyek elkülönülnek a világgal szövetséget kötött felekezetektől, és visszatérnek az újszövetségi tanításhoz és gyakorlathoz. Ismét hangsúlyozom, az Újszövetség a krisztusi Gyülekezetben nem ismer ószövetségi mintára létrehozott papi rendszert. Az Újszövetségből tudjuk, hogy Istent szentsége elválasztja a bűnös emberi teremtménytől, ezért Isten és az ember között közvetítőre van szükség, de a mi közvetítőnk Jézus Krisztus – Jézus Krisztus egyedül! Nem akarok itt kitérni arra, hogy különböző egyházakban milyen pogány istennőkkel meg gyarló emberi „szentekkel” próbálják Krisztust helyettesíteni, mert aki számára a Biblia a zsinórmérték, az úgyis elítéli mindazt, ami eltér attól. Csak Jézus Krisztuson keresztül vezet út Istenhez (Jn 14,6). Aki az ökumenizmust elfogadja, az már a puszta elfogadásával tagadja ezt. Krisztus a Melkisédek rendje szerinti főpap (Zsid 5,6; 7,17.21), „a hű főpap Isten előtt”(Zsid 2,17), „szent, ártatlan, szeplőtelen, aki a bűnösöktől elkülönített, és aki magasabbra jutott az egeknél”(Zsid 7,26), főpapunk az Isten háza felett (Zsid 10,21), „mivel megmarad örökké, átruházhatatlanul viseli a papságot”(Zsid 7,24). Az „átruházhatatlanul” szóra külön is felhívom a figyelmet!

folyt a következőben.