A SZÁRDISZI GYÜLEKEZET   II.

A rendszerváltozás idején, tehát a múlt század utolsó évtizedének kezdetén Németországban éltem családommal. A rendszerváltozással kapcsolatos első hír, amely elért engem, az volt, hogy tele vannak a pesti pályaudvarok hajléktalanokkal, különböző okok miatt lecsúszott emberekkel, akikkel senki sem törődik. Az első kérdésem az volt: és hol vannak a keresztény gyülekezetek? Budapesten van négyszáz vagy ötszáz gyülekezet – úgy is mondhatnám: a Gyülekezet négyszáz vagy ötszáz szilánkra szétesve, ahol a szilánkok már nem is keresik egymást –, és egyik sem hallja a segélykiáltásokat? Nem hallják a szalmacsépléstől, az öncélú liturgiáktól, hallelujázástól, az egyhangúan kereplő öntelt és álszent imamalmoktól: „Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, parázna, vagy mint ez a vámszedő is. Böjtölök kétszer egy héten, tizedet adok mindenből, amit szerzek”(Lk 18,11) és abrakadabra. Jézusnak reggeltől estig kellett ismét hallania meghívásban részesült vendégeitől, ebben az esetben a magyar gyülekezetek tagjaitól: „Földet vettem, kénytelen vagyok kimenni, hogy megnézzem” = kártalanítási (magyarul: harácsolási) manipulációkban veszek részt, nincs időm másra – „Öt iga ökröt vettem, megyek és kipróbálom” = vállalkozó lettem, még meghalni se érek rá – „Most nősültem, azért nem mehetek” = most válok el, azért nem mehetek (Lk 14,15-24). Jézus nem hagyott kétséget a felől, hogy azok közül, akik meghívását visszautasították, senki sem fogja az ő vacsoráját megkóstolni, vagyis sohasem lesz közösségük ővele. Úrvacsorázhatnak naponként, imádkozhatnak ötpercenként, de ítéletet eszik és iszik önmagának az, aki nem becsüli meg az Úrnak testét (1Kor 11,29). Az úrvacsora az Úrral való közösség ápolása. Ennek alfája és omegája: „Vizsgálja meg azért az ember önmagát, és úgy egyék abból a kenyérből, és úgy igyék abból a pohárból”(28.v.) Ha az önvizsgálat tükre nem a legfőbb parancsolat: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből. A második ez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. Nincsen más, ezeknél nagyobb parancsolat”(Mk 12,28-31), akkor mi egyáltalán? Ki a felebarát? Aki szimpatikus nekem, vagy akivel találkozom? Mit jelent ma még nekünk a felebaráti szeretet? Ne ködösítsünk! Röviden és tömören ma úgy hangzik mindenütt, tehát a keresztény gyülekezetekben is: Dolgozzon az is, akkor majd lesz neki! A munkát szándékosan kerülőket, tehát naplopókat a Biblia is figyelmezteti, de az esetek többségében ma nem róluk van szó.

Amelyik gyülekezet élő kapcsolatban áll Jézussal, nem privatizálhatja a gyülekezetet, mert az nem az övé. Nem képviselhet privát-kereszténységet, amely csak önmagának él. A Jézus Krisztusban való élet, a vele való közösség lényege: az alázatos odaadás és engedelmesség, a szolgálat, a szorongató (és nem elvont!) szeretet, a gondoskodás azokról, akik szükséget szenvednek – akár önhibájukból, akár önhibájukon kívül szenvednek szükséget. Nekünk segítenünk kell rajtuk, és nem ítélkezni fölöttük! A segítség középpontjában mindig az evangélium áll. Akik éheznek, azoknak először enni kell adnunk, mert holtaknak nem hirdethetjük már az evangéliumot, de a lényeg az utóbbin van, mert a testi táplálék meghosszabbíthatja rövidebb-hosszabb ideig a földi életet, de csak az evangélium elfogadása adhat örök életet.

Egyenesen ijesztő, ha egy gyülekezet, egy tanítvány élete már csak önmaga körül forog, és nem ismeri már a felebarátról való gondoskodást. Persze, most sokan felháborodva megjegyzik, hiszen vannak kiváló szakemberekből álló segélyszervezetek, ökumenikus szeretetszolgálatok, az ő feladatuk az elesettek, elnyomottak segítése. Sajnos, ezek gyakran inkább félkatonai szervezetek a valóságban, és elsősorban politikai-világhatalmi – beleértve valláspolitikai is – célok szolgálatában állnak. Ha tevékenységük középpontjában nem az evangélium hirdetése áll, akkor a szeretetszolgálat jelentése annyira leszűkül, hogy az eredeti jelentéséből már alig marad valami.

Élő gyülekezet és élő szeretetszolgálat az, amely nem nézi tétlenül, hogy olyan emberek ezrei mennek mellette és naponta a halálba, akikhez – a névleges kereszténység kellős közepén – még sohasem jutott el a valódi evangélium. Nem nézi tétlenül, hogy testvéreiben kihűl az első szeretet, hanem erősíti őket, hogy hűek maradhassanak Urunkhoz. Az erőt pedig az Úr adja. Ennek ellenére, egyetlen gyülekezet sem ringatózhat abban a tévhitben, hogy az élet automatikusan és végérvényesen az övé. Nincs olyan abszolút mérce a kezünkben, amely megóvhatna bennünket az öncsalástól. Ugyanis az utolsó szó mindig és mindenütt Jézusé. Egyedül ő tudja, hogy teljes mélységében mit jelent az a mondat: „Mert nem találtam cselekedeteidet teljesnek az én Istenem előtt”. Jó, ha nem bújunk a mindentudó szerepébe, hanem alázattal vesszük tudomásul, hogy sok olyan kérdés marad nyitva körülöttünk, amely arra késztet bennünket, hogy félelemmel és rettegéssel munkáljuk üdvösségünket (Fil 2,12). A halálveszély szüntelenül ott ólálkodik a gyülekezet körül, s abban a pillanatban át is veszi hatalmát fölötte a szellemi halál, ha megszűnik a félelem és rettegés, mert helyébe költözött egy látszaton, egy hamis magátólértődésen alapuló üdvbizonyosság.

A mai nyugati evangélikál gyülekezetek kísértetiesen hasonlítanak a szárdiszi gyülekezethez. Kívülről még minden rendben van, de belül minden hideg és visszautasító. Ebben áll a mai nagy megtévesztés.

„Emlékezzél tehát vissza, hogyan kaptad és hallottad: tartsd meg azt, és térj meg! Ha tehát nem ébredsz föl, eljövök, mint a tolvaj, és nem tudod, melyik órában jövök el hozzád”(3.v.).

Az „emlékezzél vissza” kifejezés arra utal, hogy volt egy időszak, amikor a Krisztus iránti első szeretet tette „égő templommá” a gyülekezetet. Itt sok olyan gyülekezetre gondolhatunk, amelyek még a reformáció idején keletkeztek, s amelyekből az evangélium világossága sugárzott a sötét világba, s akiknek a tagjai magától értetődő szolgálatnak tartották, hogy az elveszetteknek bizonyságot tegyenek az evangéliumról, illetőleg egymást építsék. Aztán fokozatosan minden megváltozott. Az égő élet helyébe formaságok, pótcselekvések léptek, s ma bűnös önelégedettség tölti be a gyülekezeteket.

Felejthetetlen az az időpont, amikor Jézus jelenlétét szüntelenül tapasztalni lehetett a szárdiszi gyülekezet életében. Senki sem felejtheti el, mikor és hogyan kapta ajándékba az Úrral való közösséget. Senki sem felejti el a tavaszt: a halálból való felébredést, a rügyek, a virágbimbók megjelenését. Ez az időszak a Jézushoz fűződő első szeretet időszaka. A szárdiszi gyülekezet sem felejtette el még ezt az időszakot, ezért Jézus ezt felelevenítve szeretne ismét kapcsolatot teremteni a gyülekezettel, hiszen nem akarja ítéletével megsemmisíteni a szárdisziaiakat, hanem megtérésre, új kezdésre felszólítani őket. Mennyire örülne Jézus, s vele mindenki a mennyben, ha a gyülekezet minden tagja bűnbánatot tartana, ha alázatosan felismernék, hogy néhány testvér kivételével valamennyien szennyes ruhában járnak, ezért megtérésre van szükségük.

Jézus azonban nem titkolja el a gyülekezet elől, hogy az halálveszélyben van. A veszély súlyosságát ugyanazzal a mondattal fejezi ki, mint az utolsó ítélet eljövetelét (Mt 24,43-44): „Eljövök, mint a tolvaj, és nem tudod, melyik órában jövök el hozzád”. Ez azonban nemcsak az utolsó ítéletre érvényes, hanem életünk bármelyik órájára érvényes ez, ha nem ébredünk föl, ha nem rendezzük Jézussal való kapcsolatunkat az első szeretet jegyében.

Jézus szeretné, ha súlyos figyelmeztetései célba találnának mind a szárdiszi gyülekezetben, mind bennünk, és visszatérnénk a szép és ígéretes kezdethez.

„De vannak nálad néhányan Szárdiszban, akik nem szennyezték be a ruhájukat, és fehérben fognak járni velem együtt, mert méltók rá. Aki győz, azt öltöztetik fehér ruhába, annak a nevét nem törlöm ki az élet könyvéből, hanem vallást teszek nevéről az én Atyám előtt és angyalai előtt. Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek!”

A híres görög bölcselő, Szokratész, a kis-ázsiai gyülekezetek előtt több évszázaddal, tanítványaival Athén kikötőjében sétálva, s a világ minden részéből érkezett mérhetetlen mennyiségű és sokféle áru kirakodását nézve, csendesen megjegyezte: „Milyen sok dolog van a világon, amire nincs szükségem.” Nagyon valószínű, hogy saját korában is egyedül maradt ezzel a beállítottsággal; akkor is csak a nagyon kevesek közé tartozott, akiket nem tudott megfertőzni a zsaroló tárgyak szeretete és birtoklása. A mai konzumtársadalomban és konzumgyülekezetben élő embert, a bálványimádó felnőttek jóvoltából, már csecsemőkorában elborítják és gúzsba kötik a zsaroló tárgyak, amelyektől többé el nem menekülhet. A karácsony, a húsvét és minden ünnepnap meg hétköznap középpontjában már kizárólag a bálvány-tárgyak állnak. A játékpisztoly, a játékautó, a játék-maroktelefon – és sorolhatnám az ítélet napjáig – kitörölhetetlenül belevési gyermekeink lelkébe, hogy Krisztus nélkül lehet élni, de ezek nélkül nem. Korunk „katedrálisaiban”, a bevásárló központokban, tízszer-hússzor több időt töltenek el a mai gyülekezetek tagjai, mint a testvéri kapcsolatok és a családi kapcsolatok ápolásával. Ma már senki sem tudja megállapítani, hogy a gyülekezetek élnek a világban, vagy a világ a gyülekezetekben, hiszen tökéletesen azonosultak.

Így történt ez a kis-ázsiai gyülekezetekkel is. Elengedték a fülük mellett Jézus figyelmeztetéseit, és a körülöttük levő pogány világ csábításainak engedtek teret. A menetrend innen ősidők óta ugyanaz: kihűl a Jézus iránti első szeretet; ennek következményeként a testvéri kapcsolatok elgépiesednek, formálissá válnak; az evangélium hirdetése leáll, mert az ajkak, a kezek, a lábak, a szívek megbénulnak, s így létrejönnek az ülő – a szellemileg halott – gyülekezetek. A viszkető fülek már nem bírják elviselni az egészséges tanítást, ezért Jézusnak megmutatják, hol a kijárat, és az eltávolodott Szent Szellemet úgy dirigálják, mintha jelen kellene lennie, mintha alattvalójuk lenne, és parancsaikat köteles lenne végrehajtani. A külsőségekkel – istentisztelet (a valódi gyülekezetekben összejövetel volt a neve), bemerítés, keresztelés, úrvacsora, szertartások, szabvány-prédikációk, miatyánkozás, stb. – még az életet akarják imitálni, de ezekkel a maszkokkal már a világot sem tudják megtéveszteni.

A (szellemileg) halott gyülekezetekben nincsenek már kegyelmi ajándékok, mint például a szellemek megítélésének képessége, ezért a tévtanok, a gonosz szellemek behatolásának nem áll útjában semmi sem. Aki e téren csak egyetlenegy kompromisszumot köt – gondolván – egy-két gonosz szellemmel még megfér, az hamarosan tapasztalni fogja, hogy a kompromisszumok törvénye az – és erről többek között Pilátus is sokat mesélhetne –, hogy aki egyszer kompromisszumot köt, az többé sohasem szabadul már tőlük, foglyukká válik. Legyen itt és most iskolapélda a német evangélikus egyház. A második világháború utáni hatalmas gazdasági fellendülésnek óriási munkaerő-szükséglete volt, s így be kellett vonniuk a nőket is a gazdaság és a társadalom minden területén. Nem akarok itt most kitérni arra, hogy milyen döbbenetes hatása volt és van ennek a későbbi generációkra, elsősorban a nélkülözhetetlen anyai szeretet, fészekmelegség, odafigyelés, példamutatás és nevelés hiánya miatt. A nők előtt gyakorlatilag megnyílt minden pálya. Mivel régóta a világ ül bent a nyugati világ gyülekezeteiben is, így már semmi sem állhatta útját annak, hogy megnyíljon előttük a papi pálya is. Ha lehet igazgató, menedzser, tanár, akkor miért nem lehet igehirdető is?! Ez a világ szellemének klasszikus behatolása a gyülekezetbe: ha ez lehet a társadalomban, akkor miért nem lehet ez a gyülekezetben is, amely ma már éppen úgy része a társadalomnak, mint bármilyen más világi intézmény? Aki a világban él, az átveszi a világ gondolkodását is, és mindenhová magával viszi azt, sőt egyenesen visszautasítja, hogy a Gyülekezetben Isten rendje érvényes minden korban, s ez a rend nem hasonul a világ rendjéhez.

A Gyülekezet nem társadalmi, tehát világi intézmény, hanem a világból kihívottak közössége, amelynek a feje, az Ura nem a király, egy párt vagy a miniszterelnök, egy „egyetemes” vagy csak szimpla egyház feje, hanem egyesegyedül Jézus Krisztus. A Gyülekezetre nem hozhat kötelező, tehát érvényes törvényt egyetlen parlament sem, de az állam törvényeit minden gyülekezeti tagnak példamutatóan végre kell hajtania, és a fensőbbségnek – még a zsarnokoknak is! – engedelmeskednie (ebbe nem fér bele, hogy a hívő épp úgy szidja a kormányt vagy a miniszterelnököt, mint az utca embere!). Ha a Gyülekezet feje Jézus Krisztus, akkor az ő parancsolatai, tanításai szerint kell működnie is. Ő megtiltotta a nőnek a tanítást a gyülekezetben, és egyedül ő tudja, hogy miért. Jézusnak sem ezt, sem mást nem kell megindokolnia, hiszen: „Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket elhatározása szerint elhívott”(Róm 8,28). Javukra szolgál az is, ha valamitől eltiltja őket – akár nőket, akár férfiakat – sőt még az is, ha szenvedniük kell a hitükért.

A német evangélikus egyház nem tanult a második világháború szörnyűségeiből, saját árulásából, Isten figyelmeztetéseiből, pedig ezek szörnyűek voltak. Persze, volt itt is látszat-meaculpa a régi recept szerint: bánjuk-szánjuk, és soha többé (értsd: legalábbis nem azonnal), és esküszünk – de csak azért, hogy a következő percben legyen mit megszegni. Az egyház a gazdasági fellendüléshez csatlakozva, profitorientált mentalitással sarkig tárta kapuit a világ előtt. Gyakran már akkor felkarolt, népszerűsített új jelenségeket, amikor azok a társadalom peremén jelentek még csak meg, így például „modern” életformák meggondolatlan „megáldásával”, nagyban hozzájárult a család általános felbomlásához. S nagyon téved, aki azt hiszi, hogy az ebből keletkezett szomorú jelenségekért az egyház lelkiismeretfurdalást érez, ellenkezőleg, egyes egyházmegyékben már készítik elő a válási szertartást, hogy az elválók ugyanolyan egyházi áldásban részesüljenek, mint a házasulók. Csak annyi történik, hogy az evangélikus biblia egy újabb igével gazdagodik: Amit Isten egybekötött, azt az embernek joga szétválasztani egy evangélikus isten nevében.

Hamarosan megjelentek az első papnők is, és mindjárt az elsők közül hirdette egyikük a szószékről, hogy ő nem tud egy szentháromság Isten nevében beszélni, és az úrvacsorán Krisztus vérét helyettesítse a női menstruációs vér tisztelete, s ezt követelték mások is, és hadd ne soroljam tovább a szörnyűségeket. Ma már megjelent – logikus következményként – a feminista biblia is, amelyben minden férfi átlényegült nővé, Isten is nőnemű, és általában minden esemény mögött a női nem áll. Talán nem tudták a világba integrálódott, s ezért a világ szerint gondolkodó egyházi vezetők, hogy a gonosz szellemet – ebben az esetben a feminizmus agresszív szellemét – ki lehet engedni a palackból, csak irányítani vagy visszaparancsolni nem lehet már, sőt ha kiszabadult, akkor öntörvényei szerint rombol tovább? Aki kritizálja, felülbírálja, saját torz nézőpontjához igazítja Isten Igéjét, az minden esetben szelet vet és vihart arat.

Amikor Jézus kijelenti, hogy vannak néhányan a szárdiszi gyülekezetben, akik nem szennyezték be a ruhájukat, és fehérben fognak járni vele együtt, mert méltók rá, akkor nagyon is jól tudjuk, hogy ők azok a kevesek, akik megtalálták a keskeny utat, amely az életre visz (Mt 7,13-14), szemben a szárdisziak – s vele a mai gyülekezetek – többségével, akik a széles úton bemocskolták és bemocskolják ruhájukat a világ ezernyi szennyével. Bizonyos, hogy a beszennyezett ruha szennyfoltjai mindazokra a bűnökre vonatkoznak, amelyek életünket beszennyezik, mégis általában és elsősorban a szexuális bűnök területére értették. A mértéktelen szexuális kicsapongások – lásd például karneválok – mindig is jelen voltak a pogány népeknél, ezért is tiltotta meg Isten az ő gyermekeinek a világgal való érintkezést. A 20. század második felében a szexuális bűnök szennyes áradata maga alá temette a világot, s benne a gyülekezetek többségét. Az előző korokhoz képest a tömegközlő eszközök fejlettsége teszi ma ezeket sokkal veszélyesebbé, mert a technikai fejlődés révén a szennyes képek elárasztják a világot, behatolnak az otthonokba, a lelkekbe, már a kisgyermekeket is halálosan megfertőzik. Ha szavainkat fontossági sorrendbe állítjuk ma, akkor a szex kibéreli az első helyek egyikét. A „szexis” az egyik legtöbbet használt jelző ma. Szexis lehet egy nő, egy férfi, egy ruha, és hadd ne soroljam tovább.

Ma egyetlen gyülekezet sem mondhatja tiszta lelkiismerettel, hogy mentes ezektől a bűnöktől, legfeljebb amolyan öncsaló kulisszát tart maga elé, mint egyik ismerősöm, aki azt mondta, hogy az ő gyülekezetében is szaporodnak ezek a bűnök, de a többi gyülekezethez képest ők még egészen jól állnak. Valójában ősidők óta ez a szemlélet az egyik olyan trójai faló, amelyben akadálytalanul besettenkedik a Sátán a gyülekezetekbe. E szemlélet gyümölcsei: Mi nem ítélkezhetünk! Nincs tökéletes gyülekezet a földön! A hívő ember is követ el bűnöket! És sorolhatnám napestig a ma ügyeletes gyülekezeti szlogeneket, amelyekkel legalizálni akarják a szennyes ruhát, s ezzel megcáfolni Jézust, aki azt állítja, hogy ma is lehet fehér ruhában járni, de csak vele, és nem a széles, hanem a keskeny úton.

Az ember számára a fehér ruha, a tisztaság, mindig vágyálom volt és marad. Mennyire tusakodott ezért kolostori cellájában Luther, s milyen sokan vágytak előtte is, meg utána is arra, hogy minden szennyfolt nélkül, tisztán álljanak Isten előtt. Sokan óriási áldozatokat hoztak és hoznak ma is ezért. Remeteként éltek egy barlangban vagy kolostorban, különböző fogadalmakat tettek; nehéz körülmények között zarándokoltak, és az önsanyargatástól sem riadtak vissza. De mindez, és minden más cselekedet is hiábavaló, mert ily módon soha senki nem állt, és soha nem fog tisztán állni Isten előtt. Fehér ruhát soha nem érdemelhet ki senki semmivel, mert ez ajándék, kegyelem azoknak, akik megmosakodtak a Golgotán értünk kiömlött vérben. Ezt a ruhát csak Jézus Krisztus ajándékozhatja nekünk, aki értünk áldozta fel életét, hogy a szent Isten az ő vére által láthasson szentnek, tisztának bennünket. Még soha nem járhatott fehér ruhában olyan gyülekezet, és olyan ember, aki nem Jézussal járt a keskeny úton, s ez nem is fog megváltozni sohasem.

„Aki győz, azt öltöztetik fehér ruhába” – üzeni a gyülekezeteknek Jézus. Ha mindazok fehér ruhában részesülnének, és az élet könyvébe kerülne be a nevük mindazoknak, akik a rajtnál megjelennek – akiket megkeresztelnek, bemerítenek, templomba, imaházba járnak –, és tessék-lássék módon, rövidebb-hosszabb szakaszon együtt is futnak a többiekkel, akkor Jézusnak úgy kellene módosítania szavait, hogy kevesen járnak a széles úton, de annál többen a keskeny úton. Mivel tudjuk, hogy az általános üdvözülés abszolút alaptalan tévtana mélyen behatolt a mai gyülekezetekbe, így azt is tudjuk, hogy a gyülekezetek túlnyomó többsége pontosan így torzította el Jézus kijelentését. Jézus Gyülekezetében azonban nincs demokrácia, amelyben a többségnek, kizárólag többségi alapon van igaza, hanem ott Isten igazsága létezik csak, s ez a mi biztos alapunk.

Mit jelent a győzelem, és ki győzhet? Jézus azt mondja: „Aki győz, annak megadom, hogy velem együtt üljön az én trónusomon; mint ahogy én is győztem, és Atyámmal együtt ülök az ő trónusán”(Jel 3,21). A kulcsmondat, amellyel mindent megfejthetünk: „ahogy én is győztem”. Hogyan győzött Jézus? Pontosan és maradéktalanul végrehajtotta Atyja akaratát. Nem ingott meg, amikor a Sátán azzal kísértette meg, hogy az egész világot a lába elé teszi, és nem ingott meg akkor sem, amikor a legnagyobb büntetést kellett elszenvednie a kereszten: az Atyától való elhagyatottságot, hanem még akkor is alázatos hűséggel mondhatta: „Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet!”(Lk 23,46).

Győztesnek akkor nyilvánítanak valakit, ha célba ér. A mai gyülekezeti szokások szerint akkor ér célba valaki, ha a koporsóba teszik. Akkor mindenki hűségesen futott, csak azt hallgatják el tapintatosan, hogy milyen bálvány-istenek után. Pál apostol világosan elmagyarázza nekünk a futás módját: „Nem mintha már elértem volna mindezt, vagy már célnál volnék, de igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott a Krisztus Jézus. Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem, de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért”(Fil 3,12-14).

Hogyan fut az apostol? Ami mögötte van, azt elfelejtve. Bárcsak, mi is tudnánk így futni, a múlt terhei nélkül! Isten megáldott bennünket a felejtés képességével, de valószínűleg ezt vesszük igénybe legkevésbé. Sok „hívőtől” hallottam már agresszív hangsúllyal: megbocsátani igen, de felejteni nem! Etetjük magunkat ilyen fából vaskarikákkal. Gyermekkori keserűségek, felnőtt kori bántások súlyos tonnáit cipeljük lelkünkben; csak szájjal mondjuk, de a valóságban nem tesszük le naponta terheinket a Golgotán. Megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek – elvben, de gyakorlatban, a legtöbb esetben sohasem, mert nem is akarjuk elfelejteni az ellenünk elkövetett vétkeket. Elhitetjük magunkkal, hogy megbocsátottunk, mert vékony hamuréteg került a parázsra, aztán teljesen váratlanul ráfúj a Sátán a hamu alatt izzó parázsra, s rögtön ölni tudnánk. Hogyan lehet súlyos tonnákkal futni? Még lépni sem! Aki minduntalan a mögötte levőre néz; aki nem tud felejteni, az hogyan tud koncentrálni arra, ami előtte van; az hogyan tud nekifeszülve egyenesen a cél felé futni?

Pál apostol elmondhatta tiszta lelkiismerettel: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam”(2Tim 4,7). Ebből is világosan kitűnik, hogy a hit megtartása a célba érés feltétele. Ne tévesszen meg bennünket, hogy szép idézetként hány sírkövön látjuk, s hány nekrológban olvashatjuk ezt, hiszen a kövek meg a papír sok mindent elbírnak. Sok ember számára a hit megtartása ma könnyűnek tűnik, hiszen nincsenek nérók meg sztálinok, hanem demokrácia van, s mindenki abban hisz, akiben és amiben akar. Ez igaz, de igazi hithez jutni, és a hitet megtartani ma sokkal nehezebb, mint a történelem során bármikor – beleértve a véres egyházi inkvizíció időszakát vagy a szibériai gulágokat –, mert a megtévesztéshez még sohasem voltak a Sátán kezében olyan hatásos eszközök, mint ma. Néró és Sztálin diktatúrája eltörpül a pénz, a szex, a televízió, az internet, a konzum, a hedonista életstílus, a szórakozás, a megszokás és a megalkuvás diktatúrája mellett.

Az Úr Jézus azt mondja – és csak ez számít, minden más üres mellébeszélés! –, hogy aki győz, tehát aki a benne való – és csak a benne való! – hitet megtartja, annak a nevéről vallást tesz Atyja előtt és angyalai előtt. Megrázó pillanat lesz valamennyiünk számára, ha Isten színe elé állunk, és Jézus vallást tesz rólunk. Az örök életünk függ ettől. Ha Jézus nem ismer bennünket, akkor elvesztünk. Kiálthatjuk megrökönyödve: „Uram, Uram, nem a te nevedben prófétáltunk-e, nem a te nevedben űztünk ki ördögöket, és nem a te nevedben tettünk sok csodát? És akkor kijelentem nekik: Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők!”(Mt 7,22-23).

„Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek!” Nagy áldás, ha valakinek nem fagyott meg még teljesen a lelkiismerete, és ha megszólal a riasztócsengő, akkor nem kapcsolja ki azt, hanem odaáll az Úr elé, mint Saul a damaszkuszi úton, és alázatosan megkérdezi: „Mit tegyek, Uram?” (ApCsel 22,10). A választ mindenki megkapja az Úrtól.