A PERGAMONI GYÜLEKEZET II.
itt folytatódik:
A legtöbb kereszténynek fogalma sincs a mai papság eredetéről. Amikor Nagy Konstantin császár alatt a kereszténység egy pogány birodalomban államvallás lett, akkor azt a pogányok számára elfogadhatóvá kellett tenniük. A mai napig kristálytisztán látható, hogy ebben az átalakításban csak a keresztény név maradt meg, minden mást a pogány vallásokból integráltak, elsősorban a babiloni pogány szupervallásból. Nincs itt mód felsorolni, hogy a húsvéti tojástól és kalácstól, a böjtig, a rózsafüzérig. az ereklyék imádatáig mi mindent vett át az egyház, de fölösleges is felsorolni, mert gyakorlatilag szinte mindent. Például a böjti időszakot közvetlenül Astarte (Szemiramisz) babiloni istennő imádóitól vette át. A pogányok a böjtöt, mint az évi nagy ünnepre való elengedhetetlen felkészülést tartották meg Tammuz (Nimród) halálának és csodálatos feltámadásának emlékére. A „vallásos” embernek évezredek óta szüksége van önsanyargatásra – böjtre, zarándoklatokra, stb. –, hogy saját erőfeszítéseivel isteneit kiengesztelje; és szüksége van a nagy érzelmekre, mivel a keresztény ünnepek igazi tartalmával nem tud mit kezdeni, hiszen Jézus Krisztust nem akarja Megváltóként befogadni, s amelyik szívben nincs ott a Megváltó, az sem üres, hanem tele van béna bálványokkal, sötét babonákkal. Amelyik szívben ott van a Megváltó, annak nem kell mondania ezt, mert mindenki számára láthatóvá lesz, hiszen üldözni fogják, ahogy Jézust is üldözték.
Közbevetőleg szeretném itt megjegyezni, hogy a keresztény ünnepek igazi tartalma a Szentírás szerint az, ha egész életünk, mindennap, minden percben Isten dicsőségét hirdeti a sötétségben élő világnak. Isten világosan, egyértelműen tudomásunkra hozta, hogy utálja kereszténynek álcázott pogány ünnepeinket, amikor egy általunk kijelölt napon, egy általunk kijelölt „szent helyen” akarjuk, általunk kijelölt módon, eléje tenni „áldozatainkat”; képmutató módon, kötelességként leróni hálánkat. Mit jelent ma egy „hálaadó ünnep”? Bármelyik felekezetben tartják? Hogy telerakják az oltárt a szupermarketben vásárolt terményekkel, amelyekért nem ők verejtékeztek? Nem kellene minden nap, minden percben hálát adni Istennek, és mindenért – nemcsak az abnormális méretű tökökért, répákért –, hanem mindenért, tehát a jégverésért is? Ha házastársunk, valamelyik szülőnk, gyermekünk, testvérünk meghal, akkor már nem tudunk hálát adni, hiszen Isten elvette azt, akit nagyon szerettünk? Ha mindenért hálát kell adnunk, akkor miért nem adunk hálát azért, hogy öt, tíz, negyven évig együtt élhettünk Isten ajándékaként azzal, akit kijelölt nekünk? Ismét mondom, hogy Isten utálja a „hálaadó ünnepet” és minden más ünnepet is, ha az az ünnep nincs minden percben a szívünkben. Ha pedig ott van, akkor egy normális ember miért korlátozná azt egyetlen nap egyetlen órájára? Nem ürügy ez is az ünnepekhez kapcsolt fő attrakcióra: az eszem-iszomra? Mi lett a karácsonyi ünnepből, amit Isten sohasem kért tőlünk? Egy abnormálisan felfújt léggömb, amelyet illúzió-gázok tartanak fenn néhány óra hosszat; a szeretet illúziója, zsaroló tárgyakban megtestesülve. Aztán elmúlnak a zabálással eltelt ünnepek, az illúzió-léggömb rongyként csuklik össze, s az év 364 napján, a mindennapi ökölharcban bebizonyítjuk egymásnak, hogy a karácsonyi szeretetnek is van határa. Jézus nem azt kérte, hogy Bethlehemből importált hideg lánggal fussuk körbe Európát, meg a legősibb pogány szertartásokkal, mint keresztény népszokással ünnepeljük őt néhány óra hosszáig, hanem ő születhessen meg a szívünkben, mert akkor egész életünkben a valódi szeretet fog kiáramlani abból. Ezt kétezer év óta nem értette meg a világ! Egy muzulmán fiatalember lelkesen nyilatkozta a televízióban, hogy neki nagyon tetszik a keresztény karácsony, mert akkor fényárban úszik minden, s az emberek olyan kedvesek. Hát persze, erőművekkel – amelyekkel tönkre tesszük a földet – tudunk még fényt „teremteni”, de azt a Fényt, amit Isten elküldött a világba, hogy megváltsa a világot a sötétség hatalmából, ki fogadta el; ki viszi még ezt a Fényt a legmélyebb sötététségtől szenvedő Rómába, Berlinbe, Moszkvába, Esztergomba, Debrecenbe és máshova? És miért foszlik szét hirtelenül és teljesen a karácsonyi ünnepek után a kedvesség maszkja?
Nimród és Szemiramisz az atyáktól örökölt hittel szemben titkos tant alapítottak, s ennek bevezetését és elterjesztését papokra bízták. Ők voltak az új rend – elsősorban a vallási ismeretek – letéteményesei és irányítói, tehát az új rend legfőbb bázisa. Csak ők voltak az igazi hagyomány birtokában, amellyel az írásokat és jelképeket meg lehetett magyarázni, illetőleg a tudás minden területén csak nekik volt mély ismeretük. Ezt csak azokkal osztották meg, akiket felvettek a misztériumokba, vagyis akiket felkészítettek arra, hogy minden eszközzel megvédelmezzék ennek az ördögi rendszernek az érdekeit. A rendszer és a papok iránti vak, tehát feltétlen engedelmesség nélkül senki sem szerezhetett tudomást a „szabaduláshoz” szükséges tanításról. A babiloni misztériumok jelképe az aranypohár volt. Szemiramisz istennőt – a Jelenések Könyvében a nagy parázna (Jel 17) –, mint a nagy tanítómestert ábrázolták aranypohárral a kezében (Jel 17,4). Aki meg akarta ismerni a misztériumokat, annak innia kellett a pohárból, amelynek titokzatos italát borból, mézből, vízből, lisztből és mérget tartalmazó növényekből erjesztették. Ameddig a papjelölt nem ivott a pohárból, amelynek a tartalma elködösítette az értelmet és felkorbácsolta a szenvedélyeket, nem várhatta, hogy a titkos tanításba bevezetik. S akit beavattak, annak szigorú büntetés kilátásba helyezése mellett, meg kellett őriznie a titkokat. De nehogy egy gyönge pillanatában abba a kísértésbe essen, hogy valamit kifecsegjen, kertelés nélkül meg kellett gyónnia minden addigi tettét. Ily módon a papok nagy hatalmat nyertek a beavatott fölött, akinek a száját immár bezárta a félelem, hogy a pap elárulja meggyónt titkát. Ha a jelölt például gyilkosságot vagy más bűntényt követett el, akkor csak úgy vették fel a misztériumokba, ha a pap előbb feloldotta őt gonosz tettei alól, és ezzel tisztának nyilvánította. Ezzel még eltéphetetlenebb lett a paphoz, s általa a rendszerhez fűződő kötelék.
XII. Leó pápa 1825-ben egy érmét veretett. Egyik oldalán az ő képe látható, a másik oldalon a római egyház, amelyet egy ülő asszony jelképez, aki a bal kezében keresztet tart, jobbjában pedig egy poharat. Az érme felirata: „Sedet super universum”, azaz, „Ülőszéke az egész univerzum”. A babiloniak egy istenanyát imádtak fiával, tehát karján egy gyermekkel, s ezt képekben és szobrokban is ábrázolták, hogy az emberek imádhassák. Szemiramisz negyvenkét évvel élte túl férjét, Nimródot, akinek halálát homály fedi, de a hagyomány szerint erőszakos halállal halt meg. A káldeusok lélektana szerint Nimród természetfölötti módon egy fiú alakjában jelent meg újra, még pedig felesége, Szemiramisz által. Az efezusi nagy Artemisz istennő (ApCsel 19,23-27) nem más, mint a babiloni Szemiramisz. A gyermekét karján tartó istenanyát, különböző neveken, mind a mai napig, az eredeti Szemiramisz-Nimród képből vették és veszik át. Babilonból kiindulva az egész földön elterjedt. Egyiptomban Izisz és Ozirisz, Indiában (még ma is) Izi és Iszvara, Ázsiában Kibele és Deoiusz, az ókori pogány Rómában Fortuna és Jupiter-puer (Jupiter-fiú), és aztán az újkori keresztény Róma folytatta a pogány hagyományokat.
Szemiramiszt, akit az „Ég királnynőjévé” emeltek (a Róma-Máriának is van ilyen címe!), később „közbenjáró” is lett az emberek és a fia között, éppen így Mária is. Tehát a római egyház ezt a pogány kultuszt egy az egyben átvitte Máriára és a gyermek Jézusra. 1950-ben meghirdették Mária testi mennybemenetelének dogmáját is. Olyasmi egy csöppet sem zavarta soha az egyházat, hogy dogmáinak szemernyi nyoma sincs a Bibliában, sőt még a római katolikus Bibliában sem, amely messze nem azonos a mi Bibliánkkal. Aki veszi a fáradságot – ilyenek hihetetlenül kevesen vannak, s erre épít a római egyház –, hogy megkeresse a katolikus egyház dogmáinak (hittételeinek, tantételeinek) eredetét – hiszen a Bibliában nem találja őket –, az megrendülve kénytelen tudomásul venni, hogy milyen mélyen megnyilvánul bennük az Isten ellen lázadó pogányságot magas fokra fejlesztett Babilon. Önmagában ezzel nem is lenne probléma, ha az egyház annak nevezné magát a világ előtt, ami valójában, de másfél évezrede az egész kereszténység képviselőjének mondja magát, olyan intézménynek, amelyen kívül nincs másban üdvösség. Ma is hihetetlenül sok embert téveszt meg. Mélyen megrendülve látjuk, hogy olyan szabadegyházi gyülekezetek, amelyekben még egy generációval ezelőtt sem voltak képesek semmiféle kompromisszumra a mai napig ízig-vérig antikrisztusi mentalitású római katolikus egyházzal, ma letérdelnek eléje, s ha kell még az Ave Máriát is eljátsszák nekik hangszeren, ahogy ennek a szörnyű jelenetnek magam is tanúja voltam.
Jézus Krisztus gyülekezetének – kivétel nélkül minden egyes tagnak! – az a papi feladata, hogy a világnak hirdesse Jézus Krisztust. Pál apostol az evangélium papi szolgálatáról beszél (Róm 15,16). A Gyülekezet el van különítve a világtól, hogy Urát szolgálja, miközben okos istentiszteletként önmagát áldozza fel élő és szent áldozatul (Róm 12,1). Ebben az értelemben a Gyülekezet a „királyi papság”, a „szent papság” (1Pét 2,9.5). Jézus Krisztus tett bennünket „papokká az Isten, az ő Atyja előtt”(Jel 1,6).
Ha pedig a prédikátor, prédikáció fogalmakat keressük a Szentírásban, akkor azt tapasztaljuk, hogy ott teljesen mást jelöl, mint a mai gyakorlatban élő gyülekezeti prédikáció. A prédikáció és a prédikátori tisztség a mai értelmében nem található sem az Újszövetségben, sem az ősgyülekezetben. Jézus tanítványai és apostolai az Úr által kaptak elhívást és küldetést (Mk 6,12; Mt 10,7). Ilyen elhívás és küldetés nélkül nincs felhatalmazás a hirdetés szolgálatára. A feltámadott Úr megismételte küldetési, vagy közismertebb szóval, misszióparancsát (Mk 16,15-18; Mt 28,18-20; Jn 20,21-23).
Abban a pillanatban, mihelyt úgy véljük, nem kell olyan szigorúan ragaszkodnunk Isten Igéjéhez, hiszen így csak az Igét kritizálók, módosítók, meghazudtolók és bemocskolók állandó céltáblájává válunk, akkor olyan úton indulunk el, amelyről legtöbbször nincs visszatérés. Vagy nem ismerjük önmagunkat? Ha engedünk egy bűnnek, akkor milyen alapon zárjuk ki életünkből a másik bűnt? Hát nem ez a farizeussá válás tökéletes útja, amelynek a vége, hogy kiszűrjük a szúnyogot, de lenyeljük a tevét?(Mt 23,24). Mondhatjuk azt ma, hogy az egyprédikátor-rendszerű gyülekezet már olyan régi és bevált intézmény, hogy oktalanság lenne rajta változtatni? Még akkor is, ha semmi alapja sincs az Újszövetségben? Még akkor is, ha így gyakorlatilag nem test többé a gyülekezet, hiszen csak egyetlen testrészből: a szájból áll? Most nem térek ki arra, hogy mi jön ki a szájból, hiszen csak azt adhatja, ami lényege. A lábnak, kéznek, orrnak, szemnek, fülnek semmi funkciója sincs itt már. Mondani mondhatjuk, hogy ez a gyülekezet, de akkor ezzel a kijelentéssel a szemétkosárba hajítjuk a Bibliánkat, és jól tesszük, mert akkor nincs rá többé szükségünk. Akkor mondjuk azt, hogy így hagyták ránk örökül az elődeink, s akkor sem baj, ha egyetlen ponton sem egyezik már az Újszövetséggel, mert az idő szentesítette, s még mindig jobb, mintha semmi sem lenne. Pedig a semmi még ennél is jobb lenne.
Az idő semmit sem szentesít! Isten szava, a Szentírás azért adatott nekünk, hogy minden korban zsinórmértékünk és iránytűnk legyen. Egyetlen emberi alkotás sem lehet mércénk, ha az ellenkezik Isten szavával. Isten szava, „a keresztről szóló beszéd bolondság azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik üdvözülünk, Istennek ereje”(1Kor 1,18). Isten szava: a keresztről szóló beszéd a vallásos világnak is bolondság, hiszen ha nem az lenne, akkor a mai nyugati, keresztény gyülekezetekben is Isten szava lenne minden a mindenekben. Akkor ma egyetlen ülő gyülekezet sem lenne, hanem csupa olyan helyi gyülekezet, amely az általános Gyülekezetnek adott parancsot teljesíti. Azt pedig csak úgy teljesítheti, ha a test minden tagja él azzal az adománnyal, amit Istentől a Szent Szellem révén kapott a gyülekezet építésére. Nincs olyan újjászületett tag, aki ne kapott volna kegyelmi ajándékot; nem dicsekvésre, nem önmaga építésére, hanem kizárólag a gyülekezet építésére. „És ő „adott” némelyeket apostolokul, másokat prófétákul, ismét másokat evangélistákul, vagy pásztorokul és tanítókul, hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, a Krisztus testének építésére”(Ef 4,11-12). Nincs több cél, csak egyetlenegy: a szenteket felkészíteni a szolgálat végzésére. Mindenkit fel kell készíteni a szolgálat végzésére? Szó sincs róla! Csak a szenteket! Nem egy kiválasztott réteget kell felkészíteni, hanem a szenteket, mert a gyülekezetnek Krisztust kell hirdetnie – ez az Isten akarata! Nem egy embernek, nem kettőnek, nem háromnak, hanem a szenteknek, kivétel nélkül, kell bizonyságot tenniük Krisztusról. A szentek vállalták, hogy a keskeny úton fogják követni Mesterüket, hogy a világ bennük lássa a kereszt csodáját, és felismerje, hogy a széles út még vallásos köntösben is az örök elveszettségbe visz. A gyülekezet kezdettől fogva kizárólag szolgákból áll, s ez még a Gyülekezet fejére, az Úr Jézusra is érvényes, hiszen ő maga mondta, hogy szolgálni jött, és nem elítélni a világot. Egy gyülekezet, vagy szolgáló gyülekezet, vagy annak a karikatúrája. Egy gyülekezetben minden tagra szükség van, különben nem működik rendesen a test, vagyis nem tudja az Úrtól kapott feladatát végrehajtani: az evangéliumot minden néphez eljuttatni.
A talentumokról szóló példázat (Mt 25,14-30) határozottan közli velünk, hogy egy napon be kell számolnunk a nekünk adott ajándékokról; hogyan használtuk fel ezeket a gyülekezet építésére. Mit mondunk majd? Elástuk őket, mert az egyprédikátor-rendszerben nem volt szükségünk rájuk? Mert ezekben a gyülekezetekben csak annyi a tennivalónk, hogy megjelenjünk, üljünk, és ne a szánkat, hanem csak a pénztárcánkat nyissuk ki? Valaki azt mondja most, hogy ő az énekkarban, a másik a zenekarban szolgál, a harmadik énekeskönyveket oszt ki, stb. Én nem pótcselekvésekről beszéltem, hanem krisztusi szolgálatról. Énekelhet valaki száz évig, Jézus nem fogja szolgálatnak nevezni, míg ezrek haladtak el mellette, akik sohasem hallották és benne sem látták az életmentő evangéliumot. Ha egy rendszer eltér az Újszövetségtől, abnormálissá válik, s ha abnormális, akkor minden abnormális benne, tehát az is, amit szolgálatnak neveznek. Valójában, ép értelemmel már felfoghatatlan, hogy a mai gyülekezetekben mi szükség van még a Bibliára. Miért adunk hálát vasárnap? Azért, hogy azon a héten három, öt vagy tíz ember találta meg Jézust, mert felfedezte őt az életünkben? Tud valaki hálát adni ezért? És azért, mert tudjuk, semmit sem hoztunk a világba, és semmit sem vihetünk ki belőle, de végtelenül hálásak vagyunk, hogy van élelmünk és ruházatunk, és megelégszünk ennyivel? Hogy távol áll tőlünk a sok káros és esztelen kívánság, ezért még lottószelvényt sem veszünk? Összefér a szerencsejáték a krisztusi hittel és életvitellel? Hálát adunk, hogy elkülönülhetünk a világtól, mert tudjuk, hogy a világgal való barátság ellenségeskedés az Istennel? Hogy engedelmeskedni tudunk minden emberi rendnek az Úrért? (Dehogy szidjuk a kormányt, sőt imádkozunk érte. Valóban?). Hálát adunk, hogy tudjuk, aki nem cselekszi az igazságot, az nem Istentől van, és az sem, aki nem szereti a testvérét? Minek soroljam? Ezeket egytől egyig provokációnak fogja föl egy mai „gyülekezeti hívő”, pedig csak a Bibliát idéztem.
Miért adunk hálát? Hogy Krisztus tanítványaivá fogadott bennünket, s ennek megfelelően alakítottuk át egész életünket, minden tevékenységünket, s megfogadhattuk parancsát: hirdethetjük az evangéliumot minden népnek – amit Jézus is úgy gondolt, hogy először a családban, a rokonságban, a munkahelyen, és így bővüljön a kör? Vagy elhisszük, hogy ez egy klerikális osztály feladata? Ha igen, akkor jobb, ha az egész gyülekezet csatlakozik azokhoz, akik előtt lélekben már rég letérdelt, mert akkor a világ nem fog csalódni; nem fogja kétségbeesetten keresni a Megváltót olyan helyen, ahol úgyis tudja, hogy nem találja meg.
Ha ma bármelyik nyugati hivatalos gyülekezetben megkérdezné valaki, hogy ki milyen kegyelmi ajándékokkal rendelkezik, akkor száz emberből száz hallgatna, azt sem tudná, miről van szó, mivel nincs is szüksége rá. Bizonyos vagyok benne – és nagyon fáj a szívem, hogy ez a tragikus valóság –, hogy Jézus épp úgy sír ma minden nyugati keresztény gyülekezet ajtaja előtt, mint utolsó útján Jeruzsálem előtt, azért, mert a megtévesztésnek olyan vastag leple borult a benne ülők szeme elé, hogy egyik sem ismeri fel már meglátogatása idejét (Lk 19,41-44).
A világi erkölccsel és a pogány tanításokkal kötött kompromisszum mindenekelőtt a 3. században vált széleskörűvé, amikor a kereszténység kezdett népszerűvé válni. De már korábbi időkre is jellemző volt – ha nem is általános értelemben – a pogány vallások befolyása, s ezzel egyidőben a tiszta és egészséges bibliai hittől való elszakadás.
H.L. Heijkoop írja A Szent Szellem című könyvében, amely megjelent az Evangéliumi Kiadónál: „Nem az áll benne, hogy aki „Úr Jézus”-t mond, az már hívő, sem az, hogy hitetlen ember nem használhatja ezt a kifejezést. Ellenben azt olvassuk, hogy aki az Úr hatalmát nem ismeri el, sem azt, ami az ő dicsőségére szolgál, az nem a Szent Szellemtől való, hanem ördögi szellem munkája. Akár igehirdetés, akár írott munka megítélésének próbaköve ez: elismerik-e az Úr hatalmát, és ezért fenntartás nélkül meghajol-e az ő Igéje előtt, és hogy az Úr dicsőségét szolgálja-e? Ha ennek a vizsgának nem felel meg, nem a Szent Szellemtől való, még ha szerzője olyan valaki is, aki szilárd meggyőződésünk szerint hívő ember, sőt, akit Isten munkásaként és szolgájaként ismerünk és tisztelünk.…A kegyelmi ajándékok különbözősége azok alkalmazásában az egy Szellem hangját jelzi a Krisztus tagjaiban. Isten kegyelmének ajándékai ezek, amelyek különböznek egymástól azért, hogy különféle szükségleteknek eleget tegyenek… A Szent Szellem megadja mindazokat az ajándékokat, amelyek ezeket kielégítik. Nem egyesíti mindezt egy személyben. Megtörténhet, hogy egy személy többféle ajándékkal rendelkezik, mint pl. Pál, ez azonban kivétel… Szuverén joga (már mint a Szent Szellemnek), hogy azt használja fel a gyülekezetben, akit akar. Világos, hogy nagy kár származik abból, ha ezeknek a kegyelmi ajándékoknak nincs alkalmuk a kibontakozásra. Ezzel tudniillik ellent állunk a Szent Szellem szuverén hatalmának, hogy felhasználhassa azt, akit akar, és erejét elméletben vagy gyakorlatban csak egyes személyekre korlátozzuk…Ezzel a Szent Szellem és az Úr Jézus tekintélyét tagadjuk meg. Ahol ez a helyzet, ott nincs gyülekezet. Még ha csupa hívő jön is össze (ami alapjában véve jó dolog), akkor sem lenne Isten gyülekezete, hanem csak emberi egyesülés.
Isten gyülekezetében nincs helye az ember akaratának. Ha Isten munkálkodik, az embernek el kell tűnnie, hogy Isten akarata korlátlanul érvényesülhessen. Megsemmisítő ítélet ez a szolgálatról való minden elképzelésünkre. Mennyire szemben áll ezzel az az általános szokás, hogy mi magunk határozzuk meg, kinek végzünk szolgálatot, és milyen mértékben… A Szent Szellem használ, akit akar, és Isten munkálja mindezt mindenekben.
Az Úr választja ki munkásait, ő látja el azokat adományokkal, és mikor elhívja őket, alkalmasak az ő szolgálatára. Minden emberi kiképzés csak akadályul szolgál az Úrtól kapott feladatuk végrehajtásában, hacsak Isten különös kegyelme meg nem előzi azt…
Nagyon fontos tehát, hogy összejöveteleink vezetését teljesen engedjük át a Szent Szellemnek. Mert akkor még a legelhívatottabb testvér sem tudja előre, használja-e majd őt is a Szent Szellem az összejövetelen.”
Még hosszan idézhetném az írót, csak attól tartok, hogy minden szava pusztába kiáltott szó már, mert a klerikális rendszer olyannyira meghatározó ténnyé vált gyülekezeteinkben; olyannyira megváltoztatta őket, hogy nem is akarnak, sőt már elképzelni sem tudnak mélyreható változást, tehát visszatérést az újszövetségi szellemhez és gyakorlathoz. Én sem tudom javasolni a mai gyülekezeteknek, hogy összejöveteleiken bízzák a Szent Szellemre, hogy azt használja, akit akar. Ugyanis a Szent Szellem a mai gyülekezetekben nincs már jelen. Ő nem partner emberi célkitűzések és emberi tanítások megvalósításában; a hit meggyalázásában, Krisztust feláldozó kompromisszumok megkötésében, farizeus-iskolák létesítésében; üres formák betöltésében, vallásos szórakoztató műsorok összeállításában. A Szent Szellem kizárólag ott van jelen, ahol Jézus a gyülekezet központja, tehát ahol Jézus minden a mindenekben; ahol újjászületett emberek alkotják a közösséget. Ha a mai gyülekezetekben sem az „elit-rétegnek”, sem a laikusoknak, más-más okból nincs már igénye arra, hogy a Szent Szellem a Test építésére szellemi ajándékokkal lássa el őket, akkor a különböző szolgálatok végzésével sem tud megbízni senkit sem.
Isten hűséges szolgája, Mackintosh írja: Elm. Mózes 2. könyvéről, 3. fejezetben: „Az Istennel való titkos érintkezést, az ő nevelését és iskoláját semmi sem pótolhatja. Az egyiptomiak minden bölcsessége sem képesítette volna Mózest jövendő pályájára. Egyiptom iskoláiból fényes életpályára felkészülten, nagyműveltségű, ismeretekkel túlhalmozott értelemmel, valamint büszkeségében és hiúságban felfuvalkodott szívvel kerülhetett volna ki. Ha a világ iskolájában a legmagasabb képesítést érte volna is el, Isten iskolájában mégis arra kényszerült volna, hogy mindent elölről kezdjen. Mert emberi bölcsesség és tudomány, ha önmagában még oly értékes is, Isten szolgájává soha senkit nem minősíthet, sem az isteni szolgálat egyetlen részletére nem képesíthet. Az újjá nem született embert alkalmassá teszi ugyan arra, hogy a világ szeme láttára szerepet játszhasson, de annak az embernek, akit Isten akar felhasználni, egészen más képességekkel kell felruházva lennie. Ily különleges képességek csak az Isten jelenlétében való szent és bensőséges magányban szerezhetők meg… Egyedül Isten képes magának igazi munkásokat elhívni és nevelni. Az ő dolga az is, hogy a munkás neveléséhez szükséges idő tartamát megszabja… Ha ezek a dolgok megfelelő figyelemben részesülnének, nem találkoznánk annyi küldetés nélküli pályafutással, és a szolgálat területére való tülekedéssel olyanok részéről, akik isteni megbízást sohasem kaptak. Aki prédikál, tanít, int, vagy bárhogyan szolgál, komolyan vizsgálja meg, hogy valóban Isten készítette-e fel, Istentől tanult-e és tőle nyert-e megbízatást. Ezek nélkül munkája soha nem nyer isteni megpecsételést emberek felé közvetített áldásban, és minél előbb hagy fel vele, annál hasznosabb lesz ez mind maga, mind pedig azok számára, akik őt hallgatni kényszerültek. Az a szolgálat, amelyet emberek rendelnek el, vagy saját magunk határozunk el, sohasem fog beleilleni Isten gyülekezetének légkörébe. Ott csak az tud megállni, akit Isten ruházott fel, tanított és küldött.”
„Térj meg tehát, különben elmegyek hozzád hamar, és harcolok ellenük számnak a kardjával”
Az Ószövetségben szinte vörös fonálként húzódik végig, hogy Isten milyen féltő szeretettel óvta, figyelmeztette kiválasztott népét, hogy ne keveredjen a körülötte levő pogány népekkel semmilyen vonatkozásban sem, mert akkor nem teljesíti a kiválasztottsággal járó felelősségteljes szolgálatát, s így elveszíti az ehhez kapcsolódó jogokat is, ahogy ez meg is történt. Tudja-e ezt a messze a mélypont alá süllyedt mai nyugati kereszténység? Isten dicsőségét csak tiszta, fehér lelkiismerettel, Istennek tetsző élettel lehet a világ elé tárni, s erre volt hivatva kiválasztott népe, és később a világból kihívott Gyülekezete. Amikor a zsidók a babiloni fogságból hazaindulhattak, akkor rendkívül gondosan megvizsgálták a hazatérők származását, hogy ne tisztátalan, kevert nép térjen vissza az Ígéret földjére (Ezsd 2,59-63; Neh 7,61-65). Isten valódi népét elkülönítették azoktól, akik zsidó származásukat nem tudták a családfával igazolni. Megengedték nekik, hogy visszatérhessenek, de nevük nem szerepelt a származási könyvben. Papok gyermekei is keresték származásukat a könyvben, de nem találták meg, ezért a tisztátalanokhoz sorolták őket, és kizárták őket a papi tisztségből. A búza és a konkoly (Mt 13,24-30) példázatából is tudjuk, hogy aratáskor csak a búza kerül a csűrbe, csak az Isten kiválasztottai: az Istennek tetsző életet élők kerülnek csak az élet könyvébe (Jel 20,12). Egyáltalán le lehet írni szavakkal azt az érzést, amikor sokan odaállnak majd valami elképesztő magabiztossággal Isten ítélőszéke elé, mert nekik hitetlen papok megígérték az üdvösséget, aztán tömören közlik velük, hogy nevük nem található az élet könyvében. A végérvényességet valódi dimenziójában ott fogja mindenki megtapasztalni, addig a vallásos tömeg számára pusztán elvont fogalom.
Ha Jézus felszólítja a pergamoni gyülekezetet a megtérésre, akkor kínosan ügyelnie kell a tagoknak arra, hogy a „babiloni fogságból” hazatérők között ne lehessenek olyanok, akik csak névleg tartoznak a gyülekezethez; ne legyenek a megtérők között olyanok, akik szájjal megtérnek, de a valóságban pogány isteneket, bálványokat szolgálnak, és idegen tanításokkal fertőzik meg a közösséget.
Isten választott népe, sajnos minduntalan elfeledkezett arról – éppen így a kereszténység is –, hogy a Sátán ott összpontosítja minden erejét, ahol az Istenhez való megtérést tapasztalja, hogy a vetés közé csempéssze a konkolyt is. Ahogy a hazatérők elkezdték Isten templomának az építését, rögtön elhelyezte a Sátán a csapdát is ott egy keveréknép ajánlkozásában. A szamaritánusok azzal fordultak az építőkhöz: „Hadd építsünk veletek együtt, mert mi is a ti Istenetekhez folyamodunk, ahogyan ti, és neki áldozunk”(Ezsd 4,2). Rendkívül alattomos csapda ez, mert ebben nem lehet kivetnivalót találni, ahogy a mai ökumenizmusban tapasztaljuk, amikor a keveréknépet egyesítő különböző egyházak ugyanezzel közelednek a Gyülekezet valódi építőihez: mi is a ti Istenetekhez folyamodunk. Ahogy a szamaritánusok esetében hazugság volt ez, hiszen pogány isteneknek áldoztak, épp úgy hazugság ez a mai egyházak esetében is, amelyek pontosan ugyanúgy pogány isteneknek áldoznak. Izráel fiai azonban – szemben az ökumenizmus csapdájába zárt mai gyülekezetekkel – felismerték a veszélyt, és azt mondták a szamaritánusoknak: „Nem építhettek velünk együtt templomot a mi Istenünknek, hanem mi magunk akarjuk azt felépíteni Izráel Istenének, az Úrnak”(Ezsd 4,3). Tudták, hogy a szamaritánusok csak a trójai faló szerepét töltik be, amellyel a Sátán beférkőzik, hogy szétrombolja azt, amit Istennek áldoznak fel. Ezek a szamaritánusok ma egy az egyben ugyanaz a keresztény-keresztyén tömeg a templomokban, imaházakban, akik „a kegyesség látszatát megőrzik ugyan, de annak az erejét megtagadják”(2Tim 3,5). Az Újszövetség megparancsolja a tanítványoknak, hogy különüljenek el tőlük (2Kor 6,14-18; 2Jn 11). Félelmetes könnyelműség a „vasárnapi hívőkkel” való közösség imitálása, hiszen testi emberek ők, akiket nem a Szent Szellem irányít, ezért képtelenek a krisztusi közösség ápolására; képtelenek a gyülekezetért való féltő szeretetre, hiszen a világ irányítja és tölti be őket. A „világba” mindig beleértendő a világ legveszélyesebb része: a vallásos világ.
Ha a pergamoni gyülekezet hamisan felfogott toleranciából, megalkuvásból, meg a „Nincs tökéletes gyülekezet a földön!” sátáni felkiáltással halogatja a fertőző méreg eltávolítását, akkor Jézus maga fog közbeavatkozni. Elég egyetlen szava, amely életet és halált jelenthet. A történelem során Jézus sok tanítványát a szenvedés és sokkolás legmélyebb szakadékain keresztül vezette, hogy lelkiismeretüket a bénultságból feloldja. Felmérhetetlenül nagy kegyelem, ha valaki önszeretetéből, önigazultságából felébredhet, s megállapíthatja még, milyen nehéz helyzetben van, mert akkor tud rajta Jézus segíteni; akkor van esélye a valódi megtérésre. De tapasztalatból tudjuk, hogy nagyon-nagyon kevesek képesek csak megtenni ezt. Az vitathatatlan, hogy a lélek nem válik betonná, bármilyen sok esetben tűnik is annak, csakhogy az is vitathatatlan, hogy van egy szándékos vakság, amely viszont betonná válhat és válik is nagyon sokszor. Az ember azzal határtalan és végzetes képességgel rendelkezik, hogy bezárja magát az elől, amit nem akar látni, és bedugja a fülét az elől, amit nem akar hallani. Így viszont már azt sem képes felmérni, hogy ebben az állapotban fogoly és börtönőr egy személyben. A lelkiismeret még jelzi, és az értelem még képes felfogni, hogy bizonyos szokásoknak, szenvedélyeknek, megkötözöttségeknek, bizonyos élvezeteknek, vagy bizonyos emberekhez fűződő kapcsolatoknak katasztrofális következményei lesznek, de vagy nem vagyunk hajlandóak ezt elismerni, vagy nem tudunk már velük szakítani.
A Szent Szellem – amíg szóhoz juthat egy gyülekezetben – hűségesen óvja a gyülekezet minden tagját attól, hogy a legcsekélyebb mértékben is kompromisszumot kössön a bűnnel. Ha egyszer megteszi, akkor már nem szabadul a kompromisszumoktól, mert egyszerűen ez a kompromisszumok törvénye. A Szent Szellem még a szexuális bűnök legelrejtettebb területeire is vonatkoztatja ezt, ahova emberi szó már nem hatol el. Aki a teljes – és nem az ostoba bibliakritika által megrostált – Szentírás tükrébe néz, és engedi, hogy a csendben Jézus belevilágítson életének sötét mélységeibe, annak reménye is van arra, hogy Jézus kihozza őt a halálveszélyből.
Isten azt követelte kiválasztott népétől, és követeli ugyanúgy Gyülekezetétől, hogy szent legyen, és különüljön el a pogány világtól: „Mivel ő, a Szent hívott el titeket, magatok is szentek legyetek egész magatartásotokban, úgy, amint meg van írva: „Szentek legyetek, mert én szent vagyok”(1Pét 1,15-16). Ha a pergamoni gyülekezetet Jézusnak megtérésre kell felszólítania, akkor a gyülekezet magatartása nem szent, és egy nem szent gyülekezet nem teljesítheti küldetését sem. Hiteltelenné válik a világ előtt, hiszen a világ a saját bűnös magatartását ismerheti fel csak olyan gyülekezetben, ahol megtűrik a bűnt; s amelynek a tagjai hét közben nem különböztethetők meg a világban élő emberektől, vasárnap is csak annyiban, hogy különböző templomokba járnak, de ez a világ szemében pusztán hobbi csak, hiszen ettől egyetlen ember sem lesz más. Ugyanolyan romlott ember jön ki onnan, mint amilyen bement. A Miatyánk kórusban való hazug ledarálása senkit sem változtat meg. Mennyivel másképpen nézne a világ a templomokra, imaházakra, ha onnan olyan emberek jönnének ki, akik egyenesen az adóhivatalhoz mennek, és feljelentik önmagukat sorozatos adócsalásért; akik elmennek azonnal azokhoz, akiket becsaptak, megsértettek, s nem csak bocsánatukat kérik, hanem kártalanítják is azokat, akiknek bármilyen kárt okoztak. Nincs olyan egyház és nincs olyan ember a földön, amely és aki bárkinek is eltörölhetné a bűneit. Ezt a lelkük mélyén azok is tudják, akik beülnek egy hideg gyóntatószékbe vagy éppen a „nagylelkű” pápai búcsút veszik igénybe. Nekünk meg kell bocsátanunk a velünk szemben elkövetett bűnöket, s akkor Isten is megbocsátja bűneinket, de a nem velünk szemben elkövetett bűnöket csak Isten bocsáthatja meg.
Akár egy gyülekezet, akár az egyes tanítvány szent jellege mindig akkor mocskolódik be, és válik hiteltelenné, amikor az életmódja, magatartása – akár a legcsekélyebb mértékben is – eltér a krisztusi tanítás tisztaságától; az Úr követelményeitől. És mikor kezd egy gyülekezet vagy az egyes tanítvány mentalitása megváltozni, és a szent jelleg csorbát szenvedni? Amikor észrevétlenül kezd a világhoz alkalmazkodni. Minap azt mondták a német televízió egyik csatornáján, hogy hihetetlen mértékben növekszik a fiatalkorúak bűnözése; de ez valószínűleg akár a felére is csökkenne, ha nem lenne a televízió és az internet tele brutális erőszakkal, ugyanis e képek hatására elveszítik a fiatalok a bűnnel, az agresszióval szembeni ép érzéküket.
Amelyik gyülekezet és tanítvány a világban él, elveszíti a bűnnel szembeni ép érzékét, ezért figyelmeztet bennünket olyan sokszor a Szentírás, hogy „Ne szeressétek a világot, se azt, ami a világban van. Ha valaki szereti a világot, abban nincs meg az Atya szeretete”(1Jn 2,15). „Parázna férfiak és asszonyok, nem tudjátok-e, hogy a világgal való barátság ellenségeskedés az Istennel? Ha tehát a valaki a világgal barátságot köt, ellenségévé válik az Istennek”(Jak 4,4). „Ne legyetek a hitetlenekkel felemás igában, mert mi köze egymáshoz az igazságnak és a gonoszságnak, vagy mi köze van a világosságnak a sötétséghez? Vagy mi azonosság van Krisztus és Beliál között? Vagy milyen közösség van hívő és hitetlen között? Hogyan fér össze Isten temploma a bálványokkal? Mert mi az élő Isten temploma vagyunk”(2Kor 6,14-16). Hány bálványt őrzünk a szívünkben? Bálvánnyá válhat egy vallás, egy „hívő póz”, egy ház vagy nyaraló, egy autó, egy számítógép, egy mobiltelefon, egy karrier, egy bankbetétkönyv, az utazás, egy unoka, egy feleség vagy férj, és sorolhatnánk órákon keresztül. Krisztus nem tűri meg a bálványokat. „Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre”(2Kor 5,17). Ha mi Krisztusban vagyunk, akkor az élő Isten temploma vagyunk, és ez a templom nem fér össze a bálványokkal. Krisztus nem mosolyog azon, ha mi asztrológusoknak hiszünk, és csillagképekben keressük a jövőnket, hanem keservesen sír. Különböző felmérések szerint a nyugati „kereszténység” háromnegyed része hisz az asztrológiában. És mellette még tízezer bálványban, csak Krisztusban nem.
Ha azt olvasom, hogy a legújabb felmérés szerint az amerikaiak 90 %-ka hisz Istenben, akkor tudom, hogy nagyon-nagyon közel van már az éjfél. Ugyanis arról is beszámolnak a statisztikák, hogy az amerikaiak 90 %-át jobban érdeklik a tőzsdehírek, mint a prédikációk, s a futball-bajnokság (az amerikai futball messze az egyik legbrutálisabb sportág) eseményei messze mélyebb nyomokat hagynak bennük, mint a Biblia. S ez nemcsak Amerikára érvényes, hanem az egész nyugati kereszténységre. Tanulmány és egyben előképe lehet ez annak, hogy a modern technikával milyen végtelenül könnyen manipulálható ma már egy ország, sőt akár az egész föld lakossága egy adott időpontban. Még elképzelni sem tudom, hogy amikor a két élen álló csapat a bajnoki címért mérkőzik – amikor még a félholtak is a képernyő előtt ülnek megbűvölten –, akkor valamelyik gyülekezet összejönne Istent dicsőíteni, hiszen a gyülekezetek is, prédikátorostól a képernyő előtt ülnek megbűvölten. Ki döbben még rá arra, hogy a képernyőn futó brutális, csonttörő akciókat soha senki sem nézheti tárgyilagosan, nem lehet semleges, hanem állást kell foglalnia, s hogy eközben a lelkéből az jön ki, amit ez a készülék – az általa sugárzott képek – kienged a palackból: a gonoszabbnál gonoszabb szellemek. Ha Isten azt mondja, hogy ne szeressétek a világot, se azt, ami abban van, akkor ez konkretizálva azt is jelenti, határolódjatok el olyan médiumoktól, amelyek kiengedik lelketekből a gonosz szellemeket, amelyek rombolnak, ölnek, és amelyeket nem vagytok képesek már visszaparancsolni a palackba. Hány ember döbben még rá arra, hogy ő tulajdonképpen most nem más, mint a világ legolcsóbb, legengedelmesebb és egyben legszánalmasabb keljfeljancsija? Hiszen a brutális jelenetekre azért van szükség csupán, mert csak ezekkel – és nem az önfeláldozó szeretet jeleneteivel – lehet egy egész „keresztény” országot a képernyő elé ültetni, és a maffiáknak mérhetetlen pénzt fialó reklámképeket a lelkükbe lőni. Milyen Istenben hisz ilyen rettenetes megkötözöttség oszlopához láncolt kereszténység? Ki merné azt mondani, hogy ahhoz az Istenhez, aki a Szentírásban kijelentette magát nekünk, és Fiában feláldozta az életét a mi bűneinkért? Aki ebben, tehát az egyetlen igaz Istenben hisz, az az ő akaratát hajtja végre, mert tudja, „hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket elhatározása szerint elhívott”(Róm 8, 28). Aki nem az Isten – kizárólag a Szentírásban kinyilatkoztatott – akaratát hajtja végre (Jn 14,15), az nem hisz Istenben, legfeljebb egy isten-imitációban, egy emberek által gyártott istenben. Mit mondhatunk olyan emberre, aki torokrákban szenved, és azt mondja a gyülekezetben, meg akar gyógyulni, ezért minden téren végrehajtja orvosa akaratát, s amikor kijön a gyülekezetből, az első kanyarban, ahol már nem látják a tagok, rágyújt a cigarettára, amelyről pedig tudja, hogy csak előbbre hozza a sírt? Ne előlegezzük mi senkinek olyan könnyelműen, s főleg külső jelek meg üres szájvallomások alapján az igaz Istenben való hitet, mert egyrészt erről is számot kell adnunk egyszer, másrészt egy felvizeséssel a saját istenhitünket romboljuk szét. Ha valaki Isten igazságát hallja (olvassa), de nem engedelmeskedik neki, annak második alkalommal már kevesebbet mond, harmadik alkalommal sokkal kevesebbet, mint másodszor, vagyis a visszhang törvénye érvényesül csak: a kimondott igazság mind jobban elhalkul, s végül teljesen elhal, tehát közömbösségbe fullad.
Az apostol figyelmeztetése minden gyülekezetnek és minden tanítványnak szól: „Mert Isten féltő szeretetével féltelek titeket: mivel eljegyeztelek titeket egy férfiúnak, hogy tiszta szűzként állítsalak benneteket a Krisztus elé”(2Kor 11,2). „Ugyanígy ti is, testvéreim, meghaltatok a törvény számára a Krisztus teste által, s ezért másé vagytok: azé, aki feltámadt a halottak közül, hogy gyümölcsöt teremjünk Istennek”(Róm 7,4).
Nem lehet odaállni félrevezetett, bemocskolt, megcsonkított szentként Krisztus elé, ezért szólítja fel a pergamoni – és benne valamennyi mai – gyülekezetet megtérésre az Úr.
„Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek! Aki győz, annak adok az elrejtett mannából, adok neki fehér kövecskét is, és a kövecskére írva új nevet, amelyet senki sem tud, csak az, aki kapja.”
Nem szabad elsiklanunk az „akinek van füle” kifejezés mellett, mert a felületesség könnyen elhiteti velünk, hogy mindenkinek van füle. Csakhogy itt nem a szervről van szó, hanem a hallásról. Az pedig könnyen eltompulhat. Sok oka lehet ennek. Az egyik leggyakoribb ok a mai egyprédikátor-rendszerű gyülekezetekben keresendő, ahol egy világi rendszerű intézményben beprogramozott ember, a felekezet bibliamagyarázási hagyományainak megfelelő színtelen-szagtalan, gondosan fertőtlenített, 10-15 perces előadást tart, amelyből a hallgatók szinte semmit sem jegyeznek meg, mert el vannak foglalva saját gondolataikkal, mivel az egész rendszer azt sugallja, csak a jelenlét a fontos. Így születnek futószalagon, az évtizedeken keresztül tejen tartott csecsemő-hívők. A Biblia azt írja a Zsid 5,11-14-ben: „Erről nekünk sok mondanivalónk van, amit nehéz megmagyarázni, minthogy eltompult a hallásotok. Ugyanis ennyi idő múltán már tanítóknak kellene lennetek, mégis arra van szükségetek, hogy titeket tanítson valaki az Isten beszédeinek alapelemeire, mert olyanokká lettetek, mint akiknek tejre van szükségük, nem kemény eledelre. Aki ugyanis tejen él, járatlan az igazság igéjében, mivel kiskorú. A nagykorúaknak pedig kemény eledel való, mint akiknek érzékszervei a gyakorlat következtében már alkalmasak a jó és a rossz megkülönböztetésére.” El tudunk egyáltalán képzelni olyan embert, aki hallotta a „jó hírt”, hogy van szabadulás a halálból, és ezt senkivel sem közli, pedig még parancsot is kapott rá? El tudunk képzelni olyan embert, aki hallotta és megértette, de kényelmesebb hülyének tettetnie magát, és hagyni, hogy 50-70 éven keresztül az alapfogalmakat magyarázzák meg neki, tehát tejen tartsák, s akik azon tartják, azoknak egyenesen egy rendszerbe ágyazott érdekükké válik ez? Nos, aki nem tudja elképzelni, de látni akarja, az menjen be bármelyik nyugati gyülekezetbe. A zsidóknak (helyettesítsük be mindenhol helyébe a keresztények szót), miután hallották az evangéliumot, különböző fokon már tanítóknak (a szó bibliai értelmében: igehirdetőknek, bizonyságtevőknek, hiszen minden hívő papi személy) kellett volna lenniök (Kol 3,16; 1Pét 3, 15; v.ö. 5Móz 6,7; 2Tim 3,15). Ha a zsidók az evangéliumnak engedelmeskedtek volna, akkor ezt az üzenetet adták volna tovább, és nem a törvény-tudásukkal dicsekedtek volna; nem ezt tanították volna, amelynek az igazságát valójában nem értették meg, és nem önmagukra alkalmazták. Az „Isten beszédeinek alapelemei” kifejezéssel kapcsolatban a görög szöveg a stoicheia szót használja, amelynek több jelentése van. A nyelvhasználatban jelenti az abc-t; a fizikában azt a négy alapelemet, amelyből a föld áll; a geometriában a pontot és az egyenes alapfogalmakat, stb. A szerző csodálkozik, hogy ennyi év után még mindig az alapfogalmakat kell megtanulniuk, ami semmiképpen sem normális dolog. Csakhogy ez a probléma olyan idős, mint maga a Gyülekezet, és egyenesen abból keletkezik, hogy az ember nem akar nagykorúvá válni, mert ez már felelősséggel, önálló döntéssel, verejtékes munkával és elkötelezettséggel jár. Egy kolléganőm, aki az általános iskola alsó tagozatában tanított, elmesélte, hogy a negyedik osztályban van olyan tanítványa, aki nem is akar felső tagozatba menni, mert olyan jól érzi magát abban a légkörben, amelyben most van. A naiv gyermek úgy vélte, az idő megállítható. Nem tudta még, hogy ez az állapot pillanatnyi csak, és jövőre, ha ott marad, már másik tanítónőhöz, más osztályba kerül, s lehet, hogy azok a tanulók egyenesen kiközösítik őt, mint bukott tanulót, s akkor vesszőfutássá válik minden perc, és vége a gondtalan állapotnak. A világirodalom tele van olyan nagy művekkel – itt nem csak Goethe: Faust-jára gondolok – amelyben a főhős szeretné az élet legboldogabbnak hitt percében az időt megállítani, és a végtelenbe tágítani. De nincs olyan ember, aki ezt valamilyen formában ne élné át, de a bölcs ember reálisan szembenéz vele, a kevésbé bölcs, akár egy hullám hátán, viteti magát vele, amíg az a sziklafalhoz: a realitásokhoz nem csapja.
Az újszövetségi gyülekezetek kezdeti gyakorlata az volt, hogy az apostolok vagy munkatársaik csak addig maradtak egy-egy gyülekezetnél, amíg felkészítettek megbízható embereket a tanításra és a vezetésre.(2Tim 2,2; 1Tim 5,17; Tit 1,5-9). A krisztusi gyülekezetekben ennek a gyakorlatnak mindvégig meg kellene maradnia. Ma már el sem tudjuk képzelni egyetlen felekezetben sem, hogy az állami oklevéllel meg gyakran már doktori címmel rendelkező teológus-pszichológus (megdöbbentő módon ez is egyre gyakoribb!) azzal lép fel a szószékre, hogy utolsó prédikációját tartja ebben a gyülekezetben, hiszen most már sokan felkészültek a tanításra, vezetésre, neki meg tovább kell mennie, ahova az Úr küldi – esetleg a szomszédos faluba, ahol hivatalosan ezer év óta kereszténység van, csak a krisztusi evangéliumot nem hallották még sohasem. Nos, ma már ott tartunk, hogy aminek természetesnek kellene lennie, azt már elképzelni sem tudjuk. Olvasott valaki arról a Bibliában, hogy akit Isten elhív bármilyen szolgálatra, az onnan is megy majd nyugdíjba, sőt nyugdíjasként is elmegy még „nyugdíj-kiegészítő prédikációkat” tartani? Túlságosan sok olyan ember áll ma szolgálatba, akiket Isten nem hívott el, és sok olyan „szolgál”, aki egy bizonyos idő után valami okból alkalmatlanná vált, de hát a nyugdíj még messze van, s ezért nem lehet „állásából” elbocsátani. Amerre megy, csak fertőz a hitetlenségével, de a rendszert ennek ellenére sem lehet felszámolni. Persze, az évszázados ködösítés, lélekmosás hatására ma már a gyülekezeti tagok sem fogadnák el azokat „prédikátorként”, akiket a Szent Szellem felkészített a tanításra, mert hát azok nem „teológián tanult emberek”, nem „szakemberek”, nincs még „doktori” címük sem. Azt meg végképp nem fogadnák el, hogy bizonyos idő után a felkészített emberek is elmennek, mivel akkor már saját maguknak, mint felkészülteknek, kellene átvenni mások felkészítését, ha egyszer a krisztusi gyülekezetben a „királyi papság” szolgál, s ha ennek a gyülekezetnek nemcsak bejárata, hanem kijárata is van. Persze kényelmesebb ülni egy életen keresztül, és tökéletesen eltompulni. A nem „tanult emberekről” pedig csak annyit, hogy olyan gyülekezetben nőhettem még fel, ahol több olyan ember is szolgált, akik nehéz körülményeik miatt még a négy elemit sem végezhették el, de soha nem hallottam olyan mély bölcsességgel és a Szent Szellem felhatalmazásával elmondott igehirdetéseket, tanításokat, mint tőlük. Ők nem támaszkodtak filozófusokra, sem a tudomány bizonyítékaira, mert tudták, hogy – jelképesen szólva – a Mount Everestet nem kell fogpiszkálókkal alátámasztani. Isten a saját iskolájában készíti fel szolgáit, és nem világi intézményekben. Az isteni bölcsességgel megáldott C. H. MacKintosh azt írja: „Ha Isten Igéje emberi magyarázat nélkül nem elegendő, akkor az nem Isten igéje, mert ami elégtelen, az sosem lehet isteni. Két eset közül fel kell tenni az egyiket: vagy nem szólt Isten, vagy ha szólt, akkor az ő beszéde tökéletes. Ebben a kérdésben nincs semleges terület. Kijelentette magát Isten nekünk? A hitetlen így felel: nem! A vakhitű pedig így szól: Igen, de emberi tekintély nélkül nem lehet a kijelentést megérteni! Mindkét esetben hiábavaló lesz számunkra Isten drága Igéje. Ezen a ponton találkozik a hitetlenség és a vakhit; habár látszólag nagyon különböznek egymástól, mégis mindegyikük megrabolja az embert az isteni kijelentéstől”(Elmélkedések Mózes negyedik könyve felett). Bizonyos, hogy Isten nagyon szigorúan fogja büntetni azokat – és erre Jakab apostol is utal (3,1) –, akik beállnak egy Bibliától idegen rendszerbe, s azt a látszatot keltik, hogy az ő végzettségük, emberektől kapott felhatalmazásuk és „szakszerű” magyarázatuk nélkül nem lehet megérteni a Szentírást. Spurgeontól Arno C. Gaebeleinig sok olyan mély bölcsességgel megáldott szolgát sorolhatnék fel, akiket Isten megóvott attól, hogy egy teológiai intézményben menjenek át agy- és lélekmosáson, illetőleg ott programozzák be őket világi bölcsességgel, amit Isten bolondságnak nyilvánít. Magam is hálát adok Istennek, hogy megkímélt ettől. Viszont ilyen végzettség sem zárja ki azt, hogy valaki valóban Isten elhívott szolgája legyen, és addig meg ott végezze szolgálatát, ameddig és ahol a Szent Szellem használni akarja őt. Isten megőrizhet valakit egy teológiai intézményben is. A Szent Szellem ott fú, ahol akar, azt készíti fel, akit akar, és ahol akarja. Ez azonban nem igazolhat egy Újszövetség-ellenes rendszert.
Ha eltompult a hallás, akkor nem lehet felfogni azt, amit a Szent Szellem mond a gyülekezeteknek. Ez a tökéletesen eltompult érzéketlenség leolvasható ma a gyülekezetekben ülő emberek arcáról. Egyetlen arcon sem látható aggódás a bűnben élő gyülekezetért vagy önmaguk bűneiért. Egy igehirdető felvette azt a szokást, hogy prédikációja végén kórusban elmondatott a gyülekezettel egy-egy Igét, mintegy bátorításként. Legtöbbször azt mondatta el: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”(Jn 3,16). Mivel ilyen szép, mondjuk el még egyszer – mondta –, aztán még harmadszor is. Ennél tovább sosem jutottak, pedig csak három verssel kellett volna továbbmenni, és azt is elmondani, hogy teljes legyen a kép: „Az ítélet pedig azt jelenti, hogy a világosság eljött a világba, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert a cselekedeteik gonoszak”(Jn 3,19). Vagy ez a vers már nem vonatkozott erre a gyülekezetre!? Igen, az embereket sokféleképpen lehet manipulálni, és a Bibliát sokféleképpen lehet olvasni, különösen azt, amelyben egyes Igéket vastagbetűs szedéssel nyomtattak, s ahol rendszerint a kegyelemmel kapcsolatos igék vastag betűvel állnak, de az ítélettel kapcsolatosak már nem. Hogy Isten szeret bennünket, az nagyon fontos, de hogy Isten ítéletet is fog tartani fölöttünk, az már nem? Az élet nem szilveszteri babonás lózunghúzásokból áll, ahol kivétel nélkül mindenki csak kegyelemről és szeretetről szóló Igét húz a kalapból. A mai „gyülekezeti hívő” már rémálmában sem tudja elképzelni, hogy a Szent Szellem szilveszterkor is, meg máskor is, esetleg pont azzal az Igével akarja figyelmeztetni őt, aki már ötven éve ül a gyülekezetben, hogy „Emlékezzél tehát vissza, honnan estél ki, térj meg, és tedd az előbbiekhez hasonló cselekedeteidet, különben elmegyek hozzád, és kimozdítom gyertyatartódat a helyéből, ha meg nem térsz”(Jel 2,5). De ne féljetek, amíg a Szent Szellem helyett önkényes kezek állítják össze a Bibliából a holt betűket, amelyek ölnek, senki sem fog ilyen felszólítást kapni.
Ahogy a szövegből is kiderül, Jézus figyelmeztetése minden gyülekezetnek szól. Akik győznek, mert nem kötnek kompromisszumot erkölcsi és hitkérdésekben, azokat Jézus az elrejtett mannában részesíti, amely a valóságban ő maga, tehát az élet kenyere. Az ókorban az ünnepi játékokon a győzteseket babérkoszorúval és különböző díjakkal jutalmazták. A győzelmi díj hitelesítéseként egy kis fehér kövecskét is kaptak, amelyre a nevük volt bevésve. Aki a hitben győzelmet arat, az a győzelem hitelesítéseként Jézustól kap egy fehér kövecskét, amelyre a győztes új neve lesz belevésve. Jézus beváltja ígéretét: „Íme, újjáteremtek mindent”(Jel 21,5). Ezt a nevet csak Jézus ismeri, és az, aki kapja. Ez is utal arra a bensőséges és szoros kapcsolatra, amely Jézus és a győztesek között lesz. Remélem, te is új nevet kapsz majd!
